Egy hónap telt el a temetés óta. Azóta senki sem járt a házban, a zsalus ablakok is, mintha gyászoltak volna, hiába sütött a nap, bezárkózva várakoztak … A ház előtt álló hatalmas fenyőfa ágain azonban, nagy volt a hangoskodás. Verebek és cinkék repkedtek a vadrózsa bokor és a fenyő között. A bokor alján egy edény üresen tátogatott. Néhány hónapja még vízzel volt tele. Idejártak a verebek, cinkék fürdeni, inni, néha a vadgalambok és darazsak, méhek is látogatták az edényt, amit Vilma néni mindig megtöltött, hogy friss legyen. A gangon ülve gyönyörködött a röptükben, csivitelésükben. No, meg a pillangók táncában, amikor a nyári orgonabokor virágain repdestek. Sárga, fehér és tarka pillangók. Néha, egy-egy kék is megjelent, ilyenkor Vilma néni még a lélegzetét is visszafogta. Megmozdulni sem mert, nehogy elrepüljön. Annyira szerette őket.
A természetnél csak a gyerekeit és az unokáját szerette jobban. Anna négyéves koráig itt lakott, ebben a régi házban, nagymamája szeretetében fürödve. Nagyapját nem ismerte, mert egy napon kivándorolt Kanadába, aztán évekkel később meghalt. Vilma néni ritkán beszélt róla. Anna szülei akkor költöztek a közeli kisvárosba, amikor a kislányt óvodába íratták. Nem volt nagy a távolság a falu és a városka között, így gyakran találkozhattak. Anna erősen kötődött a nagyijához. Sokszor iskola után is a régi ház felé vitték lábai. A helyi busz szinte a ház előtt tette le. Rengeteg közös témájuk akadt, és mindketten szerelmesek voltak a könyvekbe. A szép filmeket, s a zenét is szerették… Mindent megbeszéltek, megvitattak. Anna mindig számíthatott a szüleire, de nagyi szeretete nélkül még az egyetemen is árvának érezte volna magát.
Kicsit szorongva, szomorúan közeledett a házhoz. Most nem biciklivel jött, mint korábban olyan sokszor, hanem autóval. Elhatározta, hogy elvisz néhányat a nagyi kedvenc könyvei közül. Azokat, amiket Vilma néni szinte rongyosra olvasott. Úgy érezte, nem a temetőben van hozzá közel a nagyi, sokkal inkább ebben a régi házban, amit egykor Vilma néni szülei építettek. Nem volt nagy, de minden volt benne, amire egy családnak szüksége lehet. Még egy kis konyhakert is tartozott a házhoz. Az udvaron régi kerekes kút, valaha nagy segítségére volt a néninek.
Amikor odaért a házhoz, a szomszédok éppen kint csevegtek a kapujuk előtt. Szöszmötölt kicsit az autóban, arra várt, talán bemennek ezek az emberek, akik számára idegenek voltak, hisz csak pár éve költöztek a nagyi szomszédságába. Nem akart beszélni senkivel. Most csak nagyival akart lenni.
Amíg a táskájában matatott, eltűntek a szeme elől. Kiszállt az autóból és elindult… Egy ideig csak állt az udvaron, nézte a ház falait, a gangon árválkodó, elszáradt muskátlikat, az üres hintaágyat, a bánatos udvart, talán csak a futórózsák bírták lehajtott fej nélkül.
Nem sírt, csak a torkában nőtt egyre erősebben valami, ami nem engedte, hogy a kulcsot a zárba helyezze. Csak állt megkövülten, és megrohanták az emlékek, az eltelt huszonöt év… Majd erőt vett magán, és benyitott a házba. Először abba a szobába ment, amibe születése után hazahozták a szülei, és később is az övé maradt, amikor szüleivel beköltöztek a városba. Itt, ebben a szobában töltötte a gyerekkora nagy részét.
Szinte hallotta, ahogyan nagyi szólongatta: ”Kicsi Kincsem, gyere reggelizni”.
Kinyitotta az ablakokat, és a fény a levegővel együtt szinte betódult a szobába. Aztán a konyha következett. Itt sütötte nagyi azt a sok isteni palacsintát, meg narancshéjas kakaós kevertet, gyümölcstortákat és mennyi mindent még…
Végigjárta a helyiségeket, és mindenhol szellőztetett. Kicsit remegett a keze, amikor Vilma néni szobájának kilincsét lenyomta. Itt is ablakot nyitott, de már könnybe lábadt a szeme. Leült a fotelba, és szemével simogatta az ágyat, amiben utoljára a szeretett nagymama feküdt. Innen vitték el a kórházba, ahonnan már nem érkezhetett haza.
Az éjjeli szekrényen ott volt a szemüvege, egy könyv, s a félig kihúzott fiókból kilógott egy rózsafüzér. Anna magához ölelte… aztán kihúzta a szekrényke fiókját. Fényképeket tartott benne egy kis albumban. Vilma néni gyerekeinek, Zoltánnak és Klárának fényképeit, és az Annáról készülteket is itt őrizte az idős asszony. Anna sokáig nézegette a képeket, kereste a hasonló vonásokat, édesapja gyerekkori képeit pásztázva. Majd a fiókba nézve, egy virágmintás apró füzetet talált, és egy imakönyvet. Óvatosan nyitotta ki a füzetet, melyben kézzel, gyöngybetűkkel írt versek voltak. „Hogy ne legyél egyedül” – szólt az ajánlás. Az aláírást nem tudta elolvasni. Ezt a kis könyvecskét még sosem látta a nagymama kezében. Néhány verset elolvasott, majd az imakönyvhöz nyúlt, amiből egy préselt falevél pottyant a kis virágmintás füzet fedelére. Óvatosan tette vissza, nehogy megsérüljön a falevél…
Ezeket érinthette utoljára a nagyi – gondolta Anna.
Vigyázni fogok rájuk, mert érzem, hogy ezek fontosak voltak a számodra – suttogta az ég felé nézve, mintha üzenne az eltávozottnak.
Később, a könyvespolcon nézelődve kiválasztott néhány könyvet, és a táskájába tette. Aztán becsukta az ablakokat és bezárta az ajtót. A kapuból még visszanézett. Elhatározta, hogy megbeszéli a szüleivel, a szakvizsgája után, némi felújítást követően, ideköltözik. Ebbe a régi házba, ahol szinte mindig mosolyog a Nap…
Fotó: web
Legutóbbi módosítás: 2020.09.13. @ 17:20 :: Bereczki Gizella - Libra
