Csillag Endre : Búcsú a hegylevektől

   Az őszi szünet a vége felé járt a gimiben, amikor Ferkó pajtásommal elvonatoztunk Sápig, ahonnan az apostolok lován kutyagoltunk – a vénasszonyok kellemes nyárban -, szülőfalunk tornya felé. ami hívogatón oda-oda látszott, ahogy elhagytuk a falu utolsó házait.
   – Mi nekünk az a nyolc-tíz kilométer?! – kérkedtem Feri komámnak, aki mellettem poroszkált, és az arcán nem az én magabiztosságom tükröződött.
   – Tényleg nem túl sok, de nyálkás az út, meg olyan gidres-gödrös, hogy jobban teszi az ember fia, ha a lába alá néz.
Szótlanul mentünk egymás mellett. Egyszerre nem voltunk már egyedül: kelet felől szélroham érkezett; …- Siess, fiú!. …Siess, fiú!…Telet hozok. – súgta a fülembe, és összekócolta a hajamat.
   Kinevettem. Feri furcsán nézett rám.
   Előttünk, az úton egy ördögszekér szökkenős tánccal zizegett át, majd fennakadt az útárok partján nőtt, ácsorgó, csenevész nádszálakon, amik tanúságaként szolgáltak az egykor volt nádrengetegnek. Ettől a közeli, csutkatöves lapályról varjak csapata röppent fel, és csapongott a széllel szemben.
   Megbotlottam.
   Megint neki volt igaza. Rossz volt az út, mintha ördögök szántója volna. Hiába, okos gyerek ez a Feri – gondoltam – és matekból is jobb, mint én -, de ezt nyilvánosan soha be nem ismertem volna. Egyébként is, minden egyéb tantárgyból én voltam a jobb.
                                                                         /*
   Már murcisodott iskolapajtásom apjának a kitűnő, Gátsziget-i, veres bora, amit direkt termő Otelló tőkékről öntött a Nap a puttonyokba, taposó kádakba, majd az erjesztő hordókba.
   Ez a hétvégi hazaruccanás akkor történt, amikor a következő hétfőn reggel már tanítás volt, ezért egy vasárnap délutáni vonattal, legkésőbb húsz óra előtt, be kellett érnünk a fiúkollégium komoly történelmi múlttal rendelkező, tekintélyes épületébe. Ahol már akkorra a vacsoraosztás régen befejeződött.
   Mi úgy tervezetük, oda fogunk érni vacsoraidőre. Ki nem hagytuk volna azt semmi pénzért, mert mindegyik ilyen étkezésnek sajátos forgatókönyve volt.
   Tanítási napokon a napos jelentést olvasott fel, mi történt aznap a hálótermekben, a szilencium alatt, ki lett-e rendesen takarítva bagózó, ki hányasra felelt és az utóbbihoz hasonló, jelentéktelen események stb.
   Szünnapokon egy kissé laposabbak voltak a beszámolók, de a velünk együtt étkező nevelőtanárok asztala felől mindig várható volt némi csetepaté, Füfa Náci és „Csise” Pali bácsi között. No, de diák tervez, …
                                                                         /*
   A vasárnapi – miattunk – ünnepibb ebéd után átmentem Patai Feriékhez, akiknek a portáját mindössze agy sáros, göröngyös, legfeljebb öt-hat méteres szekérút választotta el tőlünk. A kiskapuig ügyesen, száraz göröngyről, göröngyre ugrálva kerülgettem a vendégmarasztaló sarat.
   A konyhában ültünk le mi, „férfiak”: Feri bácsi, Feri meg én.
   – Na, fiúk! Kóstoljuk meg – simította meg a bajuszát az apuka -, milyen lesz az idei borom, ha teljesen kiforr! – Azzal már elő is hozott egy fehér fajansz kancsót, ami stílusosan piros mintás vászonkendővel volt letakarva. Az asztalra rakott három vizespoharat, és töltött.
   – Fenékig! – mondta. Az első teli pohár nagyon jól esett, ahogy bizseregették a még pezsgésben lévő bor hűs buborékai a szájpadlásunkat. A bort egyáltalán nem találtuk erősnek, az még kellemesen édeskés is volt.
   Mikorra a mintegy másfél kancsónyi nedű elfogyott, ránéztem az órámra. (Az első órámat másodikos gimnazista koromban kaptam, anyámtól. A kiszolgált jószágot ő egy gépállomási kollégájától vette kettőszáz forintért.)
   – Lassan szedelőzködnünk kéne – mondtam két enyhe csuklás közben, Ferire sandítva,- ha el akarjuk érni az ötórást, Sápon.
   Elértük, de a kínok kínját éltem meg, szédültem, forgott a világ, és üres gyomorra is fogtam útközben vagy öt rókát.
                                                                                 /*
   Tehát, Feri meg én oda értünk ugyan vacsoraidőre, de egy falat nem sok, annyit sem tudtam enni. Az sem érdekelt, hogy Fűfa tanár úr miként különbözik össze az orosz szakos Bodnár Pali bácsival a TOTÓ- eredményeken.
                                                                             /*
   A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem menzája a központi épületben volt, a földszinten. Az alagsorban a tanárok és a dolgozók étkeztek.
   Az éttermet az Alföldi Vendéglátó Vállalat üzemeltette. Az óhásokat (orvostanhallgatók) az ő kollégiumukban étkeztettük
   A menzának volt egy „deákokból” álló különítménye: a „Menzamalacok Deszantja”.
   Tevékenységeink: felszolgálás, a maradékok visszahordása az asztalokról, és hatalmas alumínium edényekben moslékká „nemesítése” azoknak.
   A műveletet mindig a legfrissebb menzamalaccal – lehetőleg gólyákkal -, végeztette a csoport felsős vezetője. Ezt a technológiai lépést kaparásnak (magunk közt abortusznak) neveztük.
   A „szakma” csúcsa az volt, ha valaki pincérkedhetett az Alföldi valamelyik múlatójában. Talán kétszer, ha voltam a Piacz u-i, egykori Tiszti Klubban, pénzért, italos.
   A legnehezebb „melónak” a menzamalac-életben az ételek felhordása számított az alagsori konyhából. Volt úgy, hogy az akár hetven kilogrammot is közelítő, forró levessel telt edényeket egy kétméteres társammal vittük fel a lépcsőn úgy, hogy én cipekedtem felül, ő pedig két lépcsővel alattam.
   Soha nem felejtem el, egyik vasárnap töltött-paprika volt a második fogás, …a leves?! A leves nem rémlik.
   Szép nyári idő volt, a Békás Tónál jártunk, amikor a kékeszöld víztükör cinkosan ránk villantott – „Ide, ide a szomszédba?!” -, ezért-e, hogy a tónak igaza legyen, de az éppen soros csapat úgy döntött, a Régi Vigadóba megyünk, bedobunk néhány sört.
   Akkoriban még dívott a bakelit csavarkupakos családi sör divatja. Amikor már vagy kilenc – tizenkét flaska verejtékezett az asztalunkon, és Canossát jártunk a piszoárokig, úgy döntöttünk, elég.
   Fizettünk, és elmentünk. Én a Benczúr u.- i kollégium felé.
   Amit ivászat alatt és után eddig soha nem éreztem, most kellemes mámor kerített hatalmába, eleinte. Ennek aztán eljött a böjtje. Három napra „maródi” lettem.
                                                                          /*
   Felnőtt életemre tehát bekalibráltam magam, miből mennyit birok hörpinteni, az un. szalonspiccig.
   Mindez a legutóbbi időkig kiválóan működött: voltaképpen mindent szerettem, ami ki volt írva a kocsma falára, csak hát, mérsékelt kvantumokban, amik a kulturált italfogyasztás határköveit jelentették számomra.
/
   Mintegy másfél éve gyökeresen megváltozott minden. Bármilyen bor fel-, csekély tömény leviszi a vércukorszintemet, időlegesen, majd később keményen visszaüt.
   A sör meg egyenesen szóba sem jöhet, mert szénhidrát tartalma gyorsabban szívódik fel, mint a szőlőcukor, aminek a sebessége száz százalék a diabétesz szakértők szerint.
   Az egyetemi indexem nem nyert volna szépségversenyt a szorgalmas és tehetséges hallgatók képzeletbeli világversenyén, de a glikémiás index, az meg az én képzeletemet múlta felül (GI).
   Mindazonáltal szívesen emlékszem vissza a Tokaji puttonyosokra, a Szürkebarátra, Pinot Noire-ra, a száraz vörös borokra: Cabernet Savignon, Kékfrankos, Bikavér, Merlot, de a fehér Egri Leánykára is, és sorolhatnám őket napestig.
   Különösen szerettem egy könnyű, gyümölcsösen üde, szúzies “szőkét”, a Domoszlói Muskotályt.
   Mégis, olthatatlan vonzódás él bennem a kiforrt, tiszta, egyszerű Otelló iránt, ami egyszer murci korában úgy megtréfált. Az igazság az, most is szívesen simogatnám, kóstolgatnám, méricskélném némelyik kedvencem karakterisztikus savgerincét!
   – Isten veletek, kedves barátaim!

 

Legutóbbi módosítás: 2020.09.12. @ 20:03 :: Csillag Endre

Szerző Csillag Endre 151 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.