Csillag Endre : Búcsú a hegylevektől

Nyomtatás

Elolvasta:
32
Nyomtatás

Tegnap délután, éppen a tudományos feljegyzéseimet rendezgettem a könyvtárban, amikor a felső polcról, két megsárgult pergamen közül kiesett egy kopott kis bőrkötésű kódex. Még jó, hogy nem a fejemre esett.
Ahogy óvatosan lefújtam róla a port, és belelapoztam, öreg szívem nagyot dobbant örömében, mert a kis kódexben rég elveszettnek hitt ifjúkori naplómra ismertem. Ezt a naplót még akkor kezdtem írni, mikor drága jó atyám akaratát követve alkimista tanonc lettem a Smaragdvárban.
Ahogy olvasgattam az elmosódott bejegyzéseket, úgy elevenedtek meg színesen és élénken, hányatott ifjúságom emlékei. Szemem a legemlékezetesebb bejegyzésekre tévedt:

 Sárkány havának 13. napja

 Hosszú és eseménytelen utazás után végre megérkeztünk a Smaragdvárba. Idős atyám búcsúzóul melegen átölelt, és minden jót kívánva elköszönt, bár előtte a lelkemre kötötte, hogy szorgalmasan tanuljak, és soha ne hozzak szégyent családunk ősi nevére.
Miután távozott, engem egy komoly képű öreg szolga – nevezett Jozefus – az étkezőbe kísért, ahol már több, magam korabeli ifjú várakozott.
A puritán ebéd elköltése után a többi novíciussal egy patinás csarnokban gyülekeztünk. A tanári kar, a bemutatkozás után szétosztotta a növendékeket.
Én a messze földről híres Magister Jeromos tanítványa lettem. Azt mondják ő itt az egyik legnagyobb tudású alkimista. Alig várom, hogy szorgalmammal és kitartásommal kivívhassam az elismerését.

Sárkány havának 21. napja

Minden szép és jó, mindenki kedves velem. Boldog vagyok, hogy itt lehetek! El sem tudom mondani, micsoda hangulata van ennek az ódon várnak. Egész nap tanulunk, és száraz szivacsként szívom magamba a tudást.
Mennyi okos elme és micsoda könyvtár van itt!

Sárkány havának 30. napja

Ma a homunculusról tanultunk… Magister Jeromos elmagyarázta, hogyan lehet ezeket a kis emberkéket lombikban előállítani. Roppant izgalmas feladat, nagy lelkesedéssel vetettük magunkat a kísérletezésbe. A Mester arra is figyelmeztetett, hogy ne szegje kedvünk a kudarc, mert igazán nehéz az összetevők arányát úgy beállítani, hogy a kis lény valóban létrejöjjön.
Én voltam legjobban meglepve amikor a vidám kis emberke – az én homunculusom – kimászott a lombikból és arról érdeklődött, mi lesz a vacsora, és esetleg kaphat-e majd repetát. Bosszantó kis szerzet volt. Szerencsére csak másfél órát élt, de így is elég nagy felfordulást csinált.
Magister Jeromos felhúzta bozontos szemöldökét, és megfenyegetett az ujjával. Csalódott lettem, mert azt hittem meg fog dicsérni, de ehelyett egész hátralévő idő alatt gyanús szemmel méregetett, és még az elpusztult homunculusomat is elvette, úgymond tanulmányozás céljából. Nem tudom mi baja velem, pedig annyira igyekszem. Rosszul csinálok valamit?

Varangyos béka havának 3. napja.

Ma az ólom arannyá változtatásáról tanultunk. Ehhez nagy tapasztalat és tudás szükségeltetik. Egész álló nap fűtöttük a lombikokat, kevertük a vegyületeket, és délutánra már eléggé elfáradtunk. Talán ezért is történt az a kínos baleset.
Elkövettem azt az apró, ám végzetes hibát, hogy birkaszem helyett kígyóepét tettem az ólmos főzetbe, minek hatására a lombik hatalmas durranással felrobbant. Az asztalok alatt kerestünk menedéket a mindenfelől ránk záporozó üvegszilánkok elől, de ahogy a füst elillant, mindenki azt a sárgás színű kavicsos anyagot kezdte meredten bámulni, ami a kamra padlójára hullott.
Magister Jeromos sietve óva intett mindenkit hogy hozzányúljon, mert elmondás szerint ez nem arany, csak olyan mintha az lenne, viszont roppant mérgező. Azt mondta, rá nem hat a méreg, mert a sárkányfog talizmánja megvédi. Gyorsan az erszényébe szedte a sárgás kavicsokat, és gondosan elzárta a fiókjába.
Később, amikor csak ketten maradtunk, Magister Jeromos felkért, hogy a tudomány érdekében ismételjem meg a kísérletet, lehetőleg még több ólommal, de másodszorra sajnos már nem sikerült a hamis aranyat reprodukálni.
Azért ma mégis olyan büszkeségfélét éreztem. Ha aranyat nem is, de valami hasonlót már elő tudtam állítani, kivívva ezzel a Mesterem és a többiek tiszteletét.

Varangyos béka havának 9. napja

Sokat tanulok. A múltkori vizsgán én értem el a legjobb eredményt A novíciusok közül egyik-másik már „Kismesternek” szólít. Bevallom jólesik az elismerés. Mindenki szeret, kivéve a tanáromat Magister Jeromost. Ő mindig olyan furcsán, gorombán néz rám… Nem értem. Lehet, hogy haragszik valamiért? Á, az biztosan nem lehet…
Elhatároztam, még többet fogok tanulni, hogy bizonyítsam, méltó vagyok a szeretetére!

Varangyos béka havának 17. napja

Ma hihetetlen csapás ért, alig bírom a remegő kezemmel leírni… Igen, ki lettem rúgva. Micsoda szégyen, micsoda gyalázat! Hogyan fogok így jó atyám szemébe nézni?!
Ma – ezen az esős és gyászos napon –, az Élet elixírjéről tanultunk. Ez a csodás főzet örök életet ad, és megvéd mindenféle bajtól, nyavalyától.
Én délután a vegykonyhában, lelkes önszorgalomból megpróbáltam – egy a könyvtárban talált titokzatos ősi pergamen alapján – reprodukálni eme becses főzetet.
Az eredményen magam is meglepődtem, mivel az élénkzöld színű ital, annak rendje és módja szerint elkészült. Meg is kóstoltam – kellemes menta íze volt.
Éppen a többieket is meg akartam kínálni, amikor kivágódott az ajtó, és beviharzott Magister Jeromos. Hosszú fehér szakálla vadul csapkodott, fekete szeme villámokat szórt. Dühében megragadta az üvegcsémet, és teljes erejéből a falhoz vágta, majd dörgő hangon rám ripakodott.
– Johann Georg Faustus! Te csak egy ócska vásári komédiás vagy, és örökre az is maradsz. Nem lesz belőled soha, de soha igazi alkimista. Takarodj innen, és többé ne mérgezd eme ifjonti elméket hamis és álságos mutatványaiddal!

Nem bírtam tovább olvasni, mert az emlékek hatására ismét könnybe lábadt a szemem. Olyan tisztán emlékszem Magister Jeromos minden szavára, mintha csak ma történt volna, pedig, ha jól belegondolok, ennek már legalább háromszázhúsz esztendeje…

Nyomtatás

Elolvasta:
62
Nyomtatás

A mai ébredésem egy érdekes kettősséggel indult. Egyrészről a testem tudni akarta, hogy mennyire létfontosságú számomra a lélegzés, mert jelenleg még a szükséges oxigén bejuttatása is fájdalmas volt. Másrészről egy olyan bárgyún boldog mosoly terült szét az arcomon, hogy aki rám nézett, azt hihetné, szerelmes vagyok. Sajnos románc oldalról még van mit javítanom, de legalább az első lépést megtettem. Pontosan, tegnap kiszabadultam a négy fal közül és végre nyakamba vehettem a fővárost.
Miért vártam ennyit? Legyen elég annyi, hogy van otthon valaki, akit gondoznom kell, és szerencsére az elmúlt napokban elegendőt javult az állapota ahhoz, hogy egy napra kimehessek.
Szóval délelőtt felutazom, egyik ismerősömmel megebédelek, aztán a nap hátralevő részében összerántom a baráti társaságot és iszunk egy rakat limonádét. Igen, csak limonádét. Kérem, ne zavarja önöket az, hogy az italok színe eltér és különböző méretű poharakban tálalják fel elénk. Itt szigorúan csak limonádéfogyasztásra kerül sor. Aztán az esti vonatot még elkapom, és éjfél előtt otthon leszek. Bombabiztos terv, az ettől való eltérés lehetősége nulla.
Az első eltérésen igazán meg sem lepődtem. Tudniillik az ebédpartnerem még a saját születéséről is két hetet késett, és ezt a szokását világrajövetelét követően is büszkén megtartotta. Percre pontosan csörrent a telefonom, ahogy leszálltam a vonatról:
– Mondtam már, hogy mennyire…
– Azt mondd, hány órát késel – vágtam a szavába nevetve, a hamis bókokat sosem díjaztam.
– Csak egy órát. Cserébe a hamburgered felét én állom!
Nem kellett sok győzködés, viszont lett egy felesleges órám. Normális emberek ilyenkor tömegközlekedéssel elmennek a megbeszélt bevásárlóközpontba, és a fennmaradó időtöbbletet egy könyvesboltban, esetleg ruhaboltban töltik. Én, ezzel ellentétben fogtam magam és elkezdtem sétálni a célpontom felé. Nem volt nagyon meleg, az aszfalt csak annyira izzott, hogy maximum egy rántottát tudtál volna elkészíteni rajta. Később még meg is dicsértem magam, mert a sétám pont egy órámba tellett, és kellőképpen megéheztem, illetve megszomjaztam.
Bánatomra nem tudtam sokat beszélgetni évek óta nem látott barátommal, de örültem annak, hogy legalább ennyire jutott időnk. A hamburger pedig egészen finom volt, legalábbis addig, amíg nem emlékeztetem magamat arra, hogy mennyibe került. Mentségére legyen szólva, a nap hátralevő részében nem voltam éhes. Igaz, ezt lehet, hogy a folyékony kenyér, akarom mondani a limonádé okozta, amit a fővárosban, fennmaradó tartózkodásom alatt fogyasztottam. Fontos a megfelelő folyadékbevétel, pláne ilyen hőségben.
Mivel a másik barátom nem késett el a születéséről, ezért vele pontosan tudtam találkozni a szokásos – és egyben jó ideje nem látogatott – helyünkön. A lassabb időszakokban a pultosok is leültek mellénk, miközben taglaltuk világuralomra törésünk terveit, majd egy kis idő elteltével két régi/új arc is csatlakozott hozzánk. Elmagyarázom: Az emberek többségének az agya és a szája között van egy szűrő, ami felfogja az esetleges kérdéseket, mondatokat, amiket teljesen idegen embereknek mondanánk. Én – valamilyen genetikai hiba következtében – ezzel a szűrővel nem rendelkezem, ami miatt be nem áll a szám. Ennek mellékhatásaként az esetek nyolcvan százalékában leszólítok valakit/valakiket, és mire észbe kapunk már barátok is vagyunk. Asztalunk két friss tagja pont ilyen ismeretségből alakult ki, és amikor megláttak engem hazafele menet szó nélkül leültek mellénk, aztán ontották magukból az élményeiket.
Azt gondolom nem kell elmesélnem, hogy később a fél várost bejártam, legalább öt másik limonádéstandon megfordultam, és a biztonság kedvéért az egyik barátomnál hajtottam álomra a szemem, olyan hajnal három környékén.
Most jutottunk el oda, ahol a történetet kezdtem. A fáradtság elleni mosolygásomnak pedig egyszerű indoka van. El sem tudom mondani hány hónap után, végre társaságban lehettem. Nem telefonon, vagy világhálón keresztül, hanem élő adásban, reklámok nélkül.
Ajánlom mindenkinek, hogy egyszer mindenképp próbálja ki, nekem is jót tett.

Nyomtatás

Elolvasta:
43
Nyomtatás

(Dan Banu írása, megjelent az Atelier LiterNet / Proză scurtă oldalán 2021. 04. 23.)

A kék dzsekis kölyök fütyörészve közeledett a másik oldalon. Ahogy figyeltem, egy pillanatra eltűnt a szemem elől, aztán megláttam a vascső előtt guggolni, próbált a belsejébe belekukkantani. Úgy fordult, hogy belelásson, de a fény mégis behatolhasson a csőbe. Egy vascső volt, amit az emberek azért helyeztek oda, hogy az autók ne állhassanak fel a járdára, az erkélyük alá. Igazából három állt ott, egymástól egyenlő távolságra a folyosó bejárata előtt, s így nem lehetett a háromemeletes tömbház udvarára behajtani. A lakók számára biztosan létezett egy hátulsó bejárat, amit csak ők ismertek. A gyerek nyújtogatta a nyakát, hogy beleshessen a csőbe és megpillanthassa azt, ami ott rejtőzik.
– Mit keresel? Elveszítettél valamit? – kérdezte egy hatvanas-hetvenes úr, fején széles karimájú kalap, kezében csontnyelű sétabot, nyakában selyemsál, kezei nyugodtan hátra téve.
A fiú nem válaszolt, el volt foglalva, hogy találjon egy hosszú, vékony pálcát, amivel bekotorhat a cső belsejébe. Nem talált és abbahagyta.
– Valamit beejtettél, fiam? Mi van ott, bent? – erősködött a kalapos, sétapálcás, selyemsálas úr, és megpróbált ő is bepillantani a kalapálással összelapított végű cső belsejébe.
A fiú csak ekkor figyelt fel és válaszolt kényszeredetten.
– A Hold.
Aztán látva, hogy a férfi megdermed és összeráncolja a homlokát, így folytatta védekezve.
– Nem én ejtettem bele, ott volt már amikor ide érkeztem!
– Ugyan, menj már, ember! Ne beszélj hülyeségeket! – válaszolt a férfi félre tolva sétabotjával a fiút, aztán kétrét hajolva próbált bekukucskálni a csőbe.
– Álljon a háznak háttal és szembe az úttal – magyarázta a fiú széttárt karokkal. – A fény onnan, a tenger felől jön. Vigyázzon, hogy ne takarja el a cső nyílását, mert úgy egy csepp fény sem jut oda. Úgy kell nézni, negyvenöt fokos szögben.
A férfi éppen így tett. Alig pillantott oda, elkapta a tekintetét, megdörzsölte a szemeit, újra odanézett, elhúzódott, tisztuljon a látása, majd megint belenézett.
– Igen, bizonyisten, úgy tűnik az a Hold. De hogy a jóistenbe került oda, a járdába levert csőbe? Komolyan, fiacskám! Még azok vérfoltok is látszanak, amiről azt tartják az emberek, hogy hegyek. És nem is egész, hiányzik egy darabja, éppen, mint egy félhold.
A férfi lehúzza a bőrkesztyűjét, leveszi a kalapját és a sétabotjával együtt leteszi a cső mellé. Aztán újból belenéz.
– Nem tudom, fiacskám, mi lehet, de az biztos, hogy a Hold semmi estre sem.
– Miről van szó? – szól közbe egy piros kötényes asszonyság, a haját egy tarka kendő fogja össze, megáll mellettük, egyik kezében egy poroló a másikban zöld műanyag vödör, benne úgy ficánkol egy rövid szőrű kefe, akár egy halacska.
– A Hold, asszonyom! Ott van a csőben! – int a fiú az állával a vasdarab felé.
Az asszony kuncog egy rövidet és cső fölé hajol.
– A fenébe is! Mintha a Hold lenne! – kiált fel lelkendezve. – Becsületszavamra, a Hold a fellegek közül. Hogy csináltad ezt, drágám? – kérdezi huncutul mosolyogva.
– Nem csináltam én semmit, asszonyom, csak játékból egy gyufaszálat dobtam volna oda és láttam, valami pislákol bene. Akkor jobban megnéztem és fedeztem fel a Holdat ott bent.
– Miféle Holdat, öcskös, ide jöttél a negyedünkbe, hogy fehéren-feketén bolondítsd az embereket? Tűnj el innen, mindjárt fenéken rúglak és visszazavarlak oda, ahonnan jöttél! – támadt rá durván egy fekete képű, vastagnyakú férfi, olyan, mint egy kazánfűtő.
– Hagyd csak, öregem, inkább nézd meg, miről van szó, lehet, hogy igaz! – kelt a gyerek védelmére egy asszony, mindkét kezében egy-egy hatalmas, zöld csíkos, fehér szatyorral, tele minden jóval, mi szem-szájnak ingere.
– Istenemre, ilyent még nem láttam! Kutya legyek, ha nincs egy Hold ott lent a csőben. Igazán az!
– Na, látod! Hiába bámulod ezt a fiút és ijesztgeted minden ok nélkül. Engedj engem is, vessek oda egy pillantást.
– Jééé… Igazad van! Ott a Hold! Látom, rendes ember vagy, az Istenre kérlek, mondd meg, hogy történhet ilyesmi? Éppen oda essen a Hold ebbe a csőbe, amit Niculae vert le, hogy az autók ne mehessenek be az udvarba!
– Nem a Hold ez, jóasszony! Hogy lenne a Hold! Valami más, nem tudom micsoda.
– Adj csak ide egy botot! – fordult a tarka kendős asszony a gyerekhez, aki még mindig a holdas cső mellett térdelt, de aztán jobb ötlete támadt. – Hagyd a botot. Fruzsinaaa… hozzál csak egy ötös kötőtűt, mert Hold a csőben van, amit Nicolae vert le, s nem tudjuk kivenni.
Pillanatokon belül jött is a válasz egyik fenti erkélyről: „Jövök!” – és meg is jelent a maga húsvér valóságában a hang tulajdonosa kezében az ötös kötőtűvel. De senkinek sem engedte át. Mindenkit félretaszított, benézett a vascsőbe, és kezdett kotorászni, mintha egy olajbogyót akarna a befőttesüveg alján villára tűzni. Hirtelen felrikkantott.
– Nincs közel, nagyon mélyen van, nem érem el a kötőtűvel.
– Semmi baj! Georgeta!!! – szökik ismét talpra a tarka kendős nő tölcsért csinálva a kezéből, mert Georgeta a tömbház másik felén tartózkodik. – Gyere csak ide és hozzad az a hosszú drótot, amivel a férjed szokta a WC-t kidugaszolni.
Georgeta nem válaszolt olyan gyorsan, mint Fruzsina, de végül csak megjelent egy kissé szakadt, fehér csipkés, rózsaszín köpenyben, kezében egy tekercs vékony dróttal.
– Add csak ide azt a kígyót, mestere vagyok! – ugrott oda egy rekedt hangú, ráncos képű alak, aki eddig valahol hátul lapított.
Az emberek lélegzet-visszafojtva figyelték, ahogyan bedugja a férfi a drótkígyót a cső keskeny száján, amíg az teljesen el nem tűnik és kezdi forgatni, mintha a vattacukor pálcikáját tekergetné. Egy szusz sem hallatszott.
– Mi történik itt, kérem? – töri meg a varázst Ghiţă, a körzeti megbízott, aki mintha a föld alól jelent volna meg.
– Ilyet életedben nem láttál, Ghiţă! – válaszolt a rekedt hangú férfi, állával az aszfaltba ágyazott cső felé intve, melybe már mélyen belehatolt a WC kidugaszoló drót. – Nézz oda! Látod mi az?
Ghiţă előrehajol, hosszan vizsgálja a szóban forgó tárgyat, mint egy igazi rendőr, majd felegyenesedik és az állát kezdi dörzsölni.
– Ez a Hold – dünnyögi végül ijedten, attól félve, hogy téves következtetésre jut és tartva a felfedezés következményeitől.
A rekedt hangú szélesen elvigyorodott, bagósan köhögött, majd folytatta a munkát, próbálva a drót hegyes végével eltalálni a Holdat.
– A fene tudja, uram, olyan, mint egy olajbogyó, nem akad meg. Vagy el sem éri, nem tudom, fogalmam sincs már, hol van…
– Mondja csak kisasszony, hogy kerülhetett a Hold egy ilyen csőbe? – fordul Ghiţă, a körzeti megbízott egy iskolás kinézetű lányhoz, aki most állt meg az egyre növekvő csoport mellett. – Hiszen tanulnak ott az iskolájukban ezt-azt, nem hiába koptatják az iskolapadot – folytatta, s láthatóan zavarta a Hold alkalmatlan helyzete a csőben, és éppen az őkelme körzetében. Szinte látni lehetett, ahogy fogalmazza a jelentést, tanukat hallgat meg, feltevéseket boncolgat, megoldásokat javasol …
– Szerintem a Hold nincs a csőben, a Föld túlsó felén van, mivel itt most nappal van, de csövön át, mely áthatol a Földön, oda látunk, ahol most éjszaka van.
– Brávó, kisasszony – mosolyog a kalapos, sétapálcás, selyemsálas úr –, jól vág az esze!
– Vagy lehet, a csőben összegyűlt esővízben tükröződik, s ez az éjszakai tükröződés elfelejtett eloszlani … – motyogta egy meggypiros ajkú szőkeség. – Vagy nem is felejtkezett el, csak állandóan itt akar maradni.
– Mit beszélsz, Tănţico … Hogy állandóan itt akarjon maradni … – nézett rá dühösen Nicolae, aki éppen megjött a munkából. – Maradjon állandóan, ahol csak akar, de nem az én csöveimben, érted Tănţico? Mert az én csöveimnek az a feladata, hogy távol tartsa az autókat az udvartól. Érted, szívem? Egyébként legyen, ahogy akarjátok – hadonászott idegesen, és átfurakodott az emberek között, hogy vessen egy pillantást a csőre.
– Itt a Hold? Ki szedi Nicolae, hogy azt se mondod bikkmakk! – összegezte és eltűnt néhány percre, hátrahagyva az egyre erősödő morajt, mely a vihar korbácsolta tenger zúgásához volt hasonlatos. Hamar megjelent kezében egy flex és a hosszabbító, amit az előbb dobott ki az ablakon, a harmadikról.
Zzzzzz … visít fel a gép, és a vascső a földre dől egy perc alatt.
– Na, gyertek, vigyétek a Holdatokat! – mutat oda büszke tekintettel, mint Achillesz.
Elsőnek a kék dzsekis kölyök ugrott oda. A fény felé tartva a csövet átnézett rajt és sóhajtva lerakta a földre. Olyan cső volt, mint akármelyik másik, üres, Hold nélküli. Aztán lehajolt a vascső megmaradt végéhez.
– Ott van! – vigyorgott csodálkozva és örömmel is, hogy Nicolae mester mégse zúzta semmivé ezt a szép történetet.
Így most jobban látszik. De bármilyen röhejesnek is tűnik, az a sárga gombóc a csőben, semmi máshoz nem hasonlít, csakis a Holdhoz. Nicolae ott maradt, kezében a flex, fenyegetődzve int a csővég felé és zavartan vakargatja izzadó feje búbját, semmiképpen sem értve, miként eshetett ilyen szégyen az ő vascsövével.
– Holnap hozom a pikámert[1]. Feltöröm az aszfaltot, kiveszem a csövet és majd meglátjuk, mit találunk.
– És holnapig, mi lesz? – riad meg Fruzsina. – Ha a Hold nem tud kibújni a csőből, éjszaka nem lesz Hold az égen? Jaj, anyám! Úristen! Csőstül jön a baj a fejünkre!
Hatalmas sóhaj tört fel az összegyűlt emberek lelkéből.
– Én amondó vagyok, hogy maradjunk itt és őrizzük. Megvárjuk, amíg Nicolae megjön reggel a pikámerrel. Nicolae ne maradj bent a műhelyben, hanem fogd és gyere. Ha a Hold visszamegy az égre, mi is megyünk aludni és kész, nem maradunk tovább – összegezte Georgeta, aki a tömbház másik feléről való.

Ameddig ott voltam, a Hold nem mutatkozott az égen, ami csak megerősítette az egyre növekedő tömeg meggyőződését, hogy ott van a csőben. Nicolae a pikámerrel, úgy hallottam, nem jött már vissza, telefonált neki a felesége, hogy nincs miért jönnie, mert megoldódott. Így van: „megoldódott”. Nem tudható, miként, milyen körülmények között, de az első reggeli órában, a lyuk be volt tömve egy marék cementtel. A javítás hibásan és kapkodva készült, de a leghihetetlenebb a dologban, hogy azalatt történt, amíg az emberek jelen voltak egy rakáson a cső körül, vigyázták a Holdat, s egy sem vette észre, hogy miként történt. Ami azt illeti, aki tette, jó munkát végzett, hiszen a következő éjjel a Hold megjelent a helyén, az égen, mindannyiuk megelégedésére.

Jegyzet:
[1] pikámer – vésőgép

Nyomtatás

Elolvasta:
75
Nyomtatás

Hajnalban Ádám arra ébredt, hogy dörög az ég, és a villámok céltalanul kedvük szerint csapkodnak. Ádámot ez egyáltalán nem érdekelte. Hanem valami más fontosabbat akart, azt viszont nagyon. Szerette volna, hogy Eszter megengedje neki, hogy legalább egyetlenegyszer hozzábújhasson a takarója alá.

Még rengeteg ideje volt, hiszen nyolcra megy Károly bácsihoz.

Egyébként szerette a bácsit és hálás volt, hogy bevitte őt a cégébe, hogy megtanulja a kereskedelem alapjait. Fiatal felesége, Eszter csak a háztartást irányította, időnként járt el a kávéházba a barátnőivel trécselni.

Ádámot jelenleg az a gondolat foglalkoztatta, milyen indokkal kérjen Károly bácsitól kölcsön ötszáz koronát. Lehet, hogy csak később fogja megadni, de lehet az is, hogy még ma átviszi a pénzt.

Még mindig az ágyban maradt, s Eszterről ábrándozott. Eszter tudta, hogy Ádám szerelmes belé, de eszébe sem jutott, hogy megcsalja Károlyt, dacára, hogy az urának már csak nagy-nagy ritkán jutott eszébe, hogy felesége is van. Házasságuk elején boldogan és gyakran turbékoltak,  volt nap, hogy többször is.

De teltek-múltak a hónapok, s már a házasságuk második évének vége felé Károly számára nyilvánvaló vált, hogy Eszter meddő. Nagyon elkeseredett, mert amikor elvette a fiatal lányt, remélte, hogy hamarosan fiú utódot szül neki, aki majd idővel átveszi tőle a firmát.

Eszter sokat sírt, szomorú volt. és sajnálta, hogy a férjének csalódást okoz.

Egy nap, Károly úgy döntött, hogy elviszi őt a leghíresebb nőgyógyászhoz. A tudós doktor alaposan megvizsgálta az asszonyt, majd mindkettőjüket megnyugtatta, hogy a tudomány legújabb állása szerint valószínűleg segíteni tudnak a problémán, s Eszter jogosan reménykedhet, hogy szülni fog. A professzor javasolta, hogy az asszony keresse fel az egyik híres, női gyógyfürdőt. Persze Károlynak időnként meg kell látogatnia.

Eszter hamarosan Parádfürdőre utazott. Ott a személyzet kitűnő és finom a kiszolgálás. A reggel mindig alapos izomlazító gyakorlatokkal indult, majd súlyfürdő, azután persze iszappakolás következett. Ebéd után rövid gimnasztikai gyakorlatokat végeztek. Estére a diéta miatt a páciensek csak egy almát kaptak, s görögszéna teát.

Négy hét után Eszter úgy gondolta, Harkányban folytatja a kúrát. Károly időnként meglátogatta, abban a reményben, hogy a vágya végre valóság lesz. Eszter azonban már alig hitt az orvosoknak. S pláne nem hitt a fürdő körül feltűnő kéretlen tanácsadókban, füvesasszonyokban, hiszen mindegyik arra esküdött, hogy az ő gyógyítási módja a legjobb. Azonban mégis megismert egy idősebb bábát, özvegy Bögyös Emőkét, akit meghallgatott. Bögyösné azt javasolta, hogy a legjobb, ha Hévízre megy. Az ottani fürdő kiváló a hölgyeknek. Ő maga is leköltözik Keszthelyre, ahol a vejének van egy gyógytornaterme, ahol meddő asszonyokat is kezel. Bögyösné – mivel megkedvelte Esztert – egy családi titkot is elárult neki. Nagymamája tudta, és neki is elmesélte, hogy a gyerekre vágyó nőnek, karácsonykor bele kell köpni a kútba, természetesen keresztet kell vetni, s gyakran templomba járnia, és az oltárnál gyertyát kell gyújtania. A legfontosabb, hogy a párnája alá tett Szent Antal képével aludjon. Másik titok: ha a nő ölébe vett nyúl simogatás közben ottmarad az ölében, akkor jön a gyermekáldás. A felsoroltak teljesítése esetén Eszter is biztosra veheti, hogy teherbe esik.

–  Nézze, kedves Eszter, már maga az is bizonyíték, hogy a nagymama, és a mama is meddő volt, de most látja, ahogy én itt vagyok, s éppen beszélgetek magával –, tette hozzá Bögyösné.

Esztert azonban a bamba nyúl becsapta, s erről levélben Károlynak is beszámolt.

Amikor Károly megkapta Eszter levelét, nagyot káromkodott. Azt gondolta, a feleségének agyára ment már a gyógymódok örökös keresése. Rögvest megírta, hogy azonnal jöjjön haza. Már eddig is értelmetlenül sok pénzt dobott ki. Majd kap tőle havi hatvan korona költőpénzt, az elég legyen neki a kávéházban a hölgyek termében szórakozásra.

Ádám hirtelen arra riadt fel az ábrándozásából, hogy már hét óra. Tudta, hogy Károly bácsi nyolcra már az irodájában lesz, ezért gyorsan felöltözött. Kiment, s beszállt az első várakozó konflisba, s az hamarosan kattogott vele a macskaköves Váci út felé. Mikor odaértek, megkérte a kocsist, hogy várjon rá, s bement az irodába. Átölelte a bácsit, elmondta amit szeretne. Károly bácsi meghallgatta az unokaöccsét, miközben leszámolta az ötszáz koronát, s az arca felderült, somolygott a bajsza alatt, és azt mondta, hogy ő is volt egyszer fiatal és még cinkosan rá is hunyorított.

Alig tíz percet várt a konflis, megjött Ádám. Jókedvvel beszállt a kocsiba, s azt mondta, vigye el a Deák térre. Miközben az erős paci kissé öregesen kocogott, Ádám örült, de aggódott is, hogy nemsokára látja Esztert.

Hamarosan megjött a földalatti. Ádám egyre izgatottabb lett,  tudta, hogy Eszternek erkölcstelen ajánlatot tesz, azt is tudta ezért ő örökre becstelen lesz a szemében.

Miután kiszállt a Bajza utcánál, elsétált Károly bácsiék házához. Kalapált a szíve, mikor becsöngetett. Eszter meglepődött. Ádám zavartan dadogta, hogy csak el akar köszönni, holnap már Hamburgba utazik sok évre. A hangja megremegett, bepárásodott a szeme a szégyentől, végre kibökte, hogy ő szeretné most őt igazán szeretni, és ajándékba ötszáz koronát tett az asztalra. Eszter hirtelen elsápadt, szemei dühösen szikráztak, mintha megütötték volna. A következő pillanatban azonban valami alig látható mosoly suhant át az arcán, s engedett a férfinak. Megsimogatta és átölelte, s magához húzta a pamlagra. A pénz az asztalon maradt…

Miután Ádám déltájt elment, Eszter bement a fürdőszobába. Élvezte, ahogy zubogott rá a meleg víz. Éppen készen volt, s fel is öltözött, mikor hallotta a kulcszörgést az ajtóban. Károly váratlanul jött meg, s ahogy belépett észre vette a pénzt az asztalon.

–  Látod fiam, Ádám rendes gyerek, hamar visszaadta az adósságát.

Eszter hevesen bólogatott…

Másnap, kora reggel Ádámmal kigördült a vonat a pályaudvarról, még visszanézett a kupé ablakából, mintha várt volna valakit.

Már hosszú hónapok óta dolgozott Hamburgban,  kedvelték a gyárban, de nem csak azért, mert a nagybátyja a főnök gyerekkori barátja.

Egy reggel táviratot kapott, amelyben Károly bácsi tudatta, hogy fia született. Mindketten, az újszülött és az édesanya is egészségesek.

Ádám rögvest válaszolt, s szeretettel gratulált.

Alig két hétre rá, egy pecsétes boríték érkezett, feladó nélkül. Egy arany cigaretta tárca volt benne, mellette egy kis kártyára ez az egy szó volt felírva: KÖSZÖNÖM.

Nyomtatás

Elolvasta:
16
Nyomtatás

15. Nap (3. Extra nap):

Az ébresztést hajnal háromra kértük, de ahogy azt már eddig megszokhattuk, most is egy kicsit késtek. A saját ébresztőm kinyomása után Micimackót elszomorító lomhasággal keltem ki az ágyból, és indultam a csaphoz arcot és fogat mosni. Gyorsan végeztem, de közben hiába figyeltem hotelbeli telefonomat, az bizony néma maradt. Eldöntöttem, hogy negyed négyig adok nekik haladékot, aztán megyek zuhanyozni. Már épp beléptem volna a kádba, amikor 3:17-kor végre megcsörrent az a bizonyos telefon. Felvettem és megköszöntem a robothangnak az ébresztőt (arra sajnos csak sokkal később jöttem rá, hogy nem ember volt) és befejeztem a készülődésemet. Remélem csak azért késtek ennyit, mert eddig tartott Fényesék felkeltése.

A hotel portáján leadtam a kulcskártyámat, kaptam egy kis zacskót (a reggeli piknikünket), és lelkesen vártam társaim befutását. Pár percnél nem is kellett több, mindenki jelen, irány a taxi. Remélhetőleg ma már fel tudunk jutni a gépre, és ami még fontosabb, épségben haza is érkezünk.

Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor megláttam a piros jelzésektől mentes reptéri kijelzőket. A beszállókártyáinkat intéző hölgy egy igazi angyal volt velünk. Fényesnek csak említenie kellett, hogy nehezen fog elférni és még az üléseink se egymás mellé szólnak, erre azonnal az első sorba (repülésben nem jártasoknak mondom, ez olyan mintha áthelyeznének első osztályra, csak a fapados repülések tekintetében), valamint a harmadik sorba lettünk elhelyezve. Eddig minden tökéletes, ráadásul a hotel által pakolt szendvics, gyümölcs, süti, gyümölcslé és ásványvíz összeállítás is laktató volt.

Olyan villámgyorsan és akadálymentesen haladtunk, hogy mire észbe kaptam, már a beszállókapu előtt jártunk. Egyetlen tiszta emlékképem, hogy négy euróért lehet egy nagyon kis üvegnyi uruhot kapni és én nagyon elgondolkodtam azon, hogy vegyek egyet, már csak azért is, hogy ha valaha kénytelen lennék a legrosszabb ellenségemnek ajándékot vinni, akkor álljon rendelkezésemre egy olyan fegyver, mellyel egy életre az arcára tudom fagyasztani a keserűséget. Végül letettem az ötletről, mert teljesen mindegy, hogy milyen bűnei vannak egy embernek (akár csak ellenem, akár mások ellen) azt senki – még a világ legszörnyűbb legaljasabb lénye – se érdemli meg, hogy ezt az italt a szervezetében juttassák.

Erre már csak a kapuban derült fény, de még azt is elintézték nekünk, hogy a legelsők között szálljunk fel a gépre. Gyorsan elfoglaltuk helyeinket, repülőgép módra állítottuk telefonjainkat (ennyi kaland után eléggé égő lenne, ha egy ilyen apróság miatt nem jutnánk haza) majd fülhallgatóinkkal felszerelkezve pihentettük a szemeinket egészen a kötelező repülési biztonsági oktatásig. Már kezdtem megjegyezni részeket a szövegből annyiszor hallottam, de ha már szegény stewardesseknek újra és újra elő kell adniuk, akkor az a minimum, hogy ezt a két percet rájuk szánom az életemből.
Ismét ablak mellett ülök, igaz, most nem teljesen enyém a sor, sőt, ahogy elnézem a várakozó tömeget, úgy látszik, hogy minden ülés betöltésre kerül majd. Az úti cél Barcelona, ahol pár órát pihenünk, összefutunk Fényes egyik ottani barátjával, végül pedig tovább repülünk haza, Budapestre.

A repülőutunk alatt bepótoltuk hiányzó alvásra szánt óráinkat, melyet külön elősegített, hogy az út felszállással és leszállással együtt olyan simára sikerült, hogy érkezésünket észre se vettük, egészen addig, amíg a hangszórók nem tájékoztattak minket, hogy kikapcsolhatjuk biztonsági öveinket és távozhatunk a gépről.

Barcelona csodálatos város, legalábbis én így hiszem, ugyanis mi, a rövid csatlakozási időnk alatt végig a reptéren maradtunk, és olyan felhős volt az idő, hogy még a gépről se láttunk semmit (arról már nem is beszélve, hogy aludtunk is). Kicsit sétálgattunk, kipróbáltuk a gyorsított sávot – ezt a mozgólépcső helyett mozgótalajszerű járó folyosót – amivel körülbelül három és fél másodpercet spóroltunk meg. Igaz, ez engem hidegen hagyott, mert az én fejemben már csak egy gondolat motoszkált: lassan, de biztosan közeledünk hazafelé.

Fényes barátjával eltöltött kávézgatásunk után visszabattyogtunk a beszállási területre, ahonnét körülbelül egy órája jöhettünk ki, és célba vettünk egy gyorskajáldát. Miután megrendeltük az étlap felét és mindazt el is fogyasztottuk, lassan, de határozottan, és persze gurulva nekiveselkedtünk a beszállókapunak.
Santiagóban még el tudták nekünk intézni, hogy az elsők között szállhassunk fel, de úgy látszik a légitársaság jószívűsége idáig tartott. Szerencsére közös megegyezéssel eldöntöttük, hogy minket ez oly szinten hidegen hagy, mint a kóla, amit étkeinkhez kaptunk. Időnk mint a tenger, csak érjük el épségben hazáig.
Avagy Camino általi tapasztalataimat felhasználva: Ez nem sprint, hanem egy maraton, és az a legjobb, ha minden lépését kiélvezed.

Helyek elfoglalva, övek becsatolva, fülhallgatók előkészítve, az egyedüli kiszámíthatatlan pont ebben az egyenletben, hogy melyik számomra fogunk felszállni. Mondjuk a felszállás előtt még egyvalamit végig kellett hallgatnom.
„Tisztelt Utasaink! – harsogják a hangszórók három különböző nyelven – Kérjük Önöket vegyék ki fülhallgatóikat és szánjanak pár percet arra, hogy meghallgassák biztonsági bemutatónkat. Mindezt az Önök érdekében tesszük!” (Apró érdekesség, hogy ezt a mondatot már a hangszóró előtt befejeztem. Örülök, hogy összejött.)
Szóval már csak egy felszállás és egy leszállás választ el attól, hogy ismét magyar földre helyezhessem a talpamat.

Az út nagy részét mindenki átaludta, a maradék kis részekben pedig vagy zenét hallgattunk, vagy kedvenc filmrészleteinket néztük újra. Nekem pont a legjobbkor sikerült felébrednem, mert mellettem az ablakban éppen hófödte hegycsúcsok bukkantak elő a még fehérebb felhők közül. Gyorsan meg is bökdöstem az ablaknál szuszogó Bendegúz vállát, jelezve, hogy erről jó lenne képet csinálni. Ő kinézett, majd közölte velem, hogy a képkészítésen körülbelül két perccel ezelőtt esett túl. Úgy látszik egyre járt az agyunk.

Életemben ezelőtt csak két helyre utaztam repülővel és azok alatt egyvalami mindig jelen volt, amit mostani repüléseim során sehol se látok. Ez pedig nem más, mint a kijelző, ami mutatja, hogy éppen hol jár a gép, milyen magasan vagyunk, mennyi a kinti hőmérséklet, és körülbelül mikorra érkezünk meg. Nem mintha ettől gyorsabb, vagy lassabb lenne a gép, csak egyfajta biztonságot nyújtott nekem az a tudat, hogy egy pillantással pontosan belőhetem helyzetünket a fellegek felett. Eddig is éreztem, de igazán most tudatosult bennem, hogy honvágyam van. Igaz, erre az érzésre én más megfogalmazást használnék. Nem azért vágyok vissza szülőföldemre, mert annyira rossz lett volna ez az út, hanem pont az ellenkezője miatt. Otthoni barátaimnak szeretném elmesélni az összes kalandot amit átéltem, megmutatni az új barátságokat amik kialakultak, és átadni minden egyes érzést, illetve tapasztalatot, amivel az elmúlt tizenöt napban gazdagodtam.
Igen, minden kétséget kizáróan úgy érzem, hogy gazdagabban fogok hazaérkezni.

Azt nem mondhatom, hogy a leszállásunk zökkenőmentes volt, de legalább épségben földet értünk Magyarországon. Itthon vagyunk, igaz, haza még nem értünk, de már az is csak idő kérdése. Jelenlegi feladatunk: lejutni a gépről és beszerezni csomagjainkat.

Egy laza 15-20 perces várakozást követve már minden táskánk a birtokunkban volt, ami a magyar viszonyokat tekintve nagyon jó idő. Utazásunkat ezzel hivatalosan be is fejeztük, de ha őszinte akarok lenni, akkor utunk még korán sem ért véget. Azt hiszem, számomra, igazán csak most kezdődik el.

Még taxit is rekordidő alatt szereztük, és mivel elképesztően nagy dugó volt a belvárosban, így szegény sofőrünket fárasztó vicceinkkel és szörnyű történeteinkkel „szórakoztattuk”. Elmondása alapján nem ugortuk meg a top tízet a fuvarjai közül – amit el is hiszek neki, mert a mostani barátnőjét is a taxija hátsó ülésén szedte fel – de abban biztos vagyok, hogy a top ötvenben benne kell lennünk, ha pedig számításba veszem Fényest is, akkor akár a top húszban is.
Munkacuccaimat tartalmazó hátizsákomat felkaptam Fényeséknél, majd magamban konstatáltam, hogy milyen szerencsés, hiszen ő már otthon van. Nekem ezzel ellentétben még el kell jutnom a buszpályaudvarra, onnét átutaznom egy teljesen másik városba, mindezt málhás szamárként felszerelve. Ennek ellenére örülök, mert legbelül egy megcáfolhatatlan tény hajt: Végre valahára randizhatok egy igazán penge csajszival, aki már több mint tizenöt napja várja, hogy az arcomhoz érhessen.

Nyomtatás

Elolvasta:
89
Nyomtatás

Ebben a „munkámban” több évtizedes gyakorlat támasztja alá az elméleti alapokat.

Őnagysága tartósan azzal gyötör, hogy ő kövér volna. Ennek a felfogásnak nagymama korban már alig van értelme. De ugyanezt hallgattam harminc, ötven évvel ezelőtt is. Holott én tudván tudom, akkor jó, ha az asszony van egy öllel. Honnan tudom? Egyrészt tapasztalatból, egy asszonyon legyen mit fogni! Másrészt ezt az elméleti tételt tanultam már kora gyerekkoromban, a falumban.

Kedvesem élénken tiltakozik, amikor a hatodik, nyolcadik fúrógépet veszem. Azt mondja/kérdi: Nem elég már az az öt, amit megvettél, és nem, vagy alig használod valamire?! Ilyenkor elmagyarázom „értetlen” fejének: a kis Li-ion akkumulátoros, FERM márkájú a komputerek szétbontásához, összerakásához kell. A nagy HILTI típusú légkalapács és fúró a beton fúrásához, bontásához, tiplik, dübelek stb. berakásához szükséges. Ez a két véglet. Köztük azonban számtalan munkafolyamat előadódik, amelyek mindegyikének megvan a maga optimális fúrója, ugye, hatvan ezerért, profi fúrócsavarozó a BOSCH-tól, minimum 40 newtonméteres nyomatékkal. Oszlopos fúró nélkül nem lehet meg az ember, ahhoz meg elengedhetetlen a hozzá való satu, legalább nyolcvanas pofákkal;
a hátsó előtető LINDAB lemezezéséhez könnyű, de az akku cserélgetése nélkül tartósan használható tizenkét voltos fúrógépre volt szükség, amit az erkélyen elhelyezett áramforrásról üzemeltettem (saját kreáció!); a lemezelés alá a vasszerkezetet magam hegesztettem, saját apparátussal, amihez persze automata hegesztőpajzsot használtam. Asszonyi reakció: Neked már a hagyományos pajzs meg sem felel! Válasz: Örülj, hogy a trafós hegesztőmet nem cserélem inverteresre!

Az acél darabolásához, csiszolásához FLEX-re van szükség (BOSCH), ahhoz meg ilyen, olyan vágótárcsák, csiszolók szükségesek. Hegesztésnél is elengedhetetlen. Hogy az ára húzós? Istenem, valamiért valamit, a régi szép időkben, a Zsibiben vettem vagy három további fúrógépet, mert olyanok még nem voltak a pinceműhelyemben, pl. 90°-os fordító tokmány stb.

A kertet együtt műveljük az asszonnyal. De a műveleteknek vannak nőies és úgymond férfias részei. Az utóbbiak miatt kellett vásárolnom két láncfűrészt. Nejem természetesen ezt is sokalta. Nem elég egy?! – kiáltotta magából kikelve.

Úgy kellett felhomályosítanom, a negyven centis karddal rendelkező a nagyobb átmérőjű fatörzsek, ágak levágásához, a húszcentis láncú Aligátor (BLACK & DECKER) pedig a díszbokrok megfelezéséhez szükséges, mert azokat az előző tulaj három méteresre engedte felnőni. A miérten még hetekig rágódott.

A motoros permetezőnél már a szeme sem rebbent, ami a gép szükségességét illette, de az árába belesápadt. Több hetes mosolyszünet következett, amikor megvásároltam a gyűjtőzsákos, GARTENLINE márkájú lombszívó, fúvó szörnyeteget.

Itt, magunk között bevallhatom – úgy sem olvassa az írásaimat -, ebben teljesen igaza volt, mert a közel háromezer wattos masina alig jó valamire.

Nem húzódott akkor sem mosolyra a szája, amikor a MAKITA hő-légfúvót zsákmányoltam. Bezzeg, amikor a teljesen befagyott vaskapu kiolvasztása után tudtunk csak az autóval kiállni egy sürgős esetben, látta be, de jó, hogy megvan ez a „drágaság”!

A továbbiakban egyetlen tételt, a nem fúrógép satukét fogom részletezni, mert halljatok csodát, a négy közül egyet életem párjától kaptam. A forgatható műszerész satutól az óriási kovács satuig terjed a spektrum.

Még a mechanikánál maradva, van két gégeköszörűm, két fúrószár élezőm, egy bakköszörűm, többcélú kisgépem, két csiszolóm stb. stb. stb.

Ja, igen! Van egy legalább száz éves asztali (Continental) és valamivel fiatalabb táskaírógépem (ez utóbbiakat kaptam). Ezeket azért szidja pártfogóm, mert helyet foglalnak.

Az elektronikák közül csak a kamerákat emelem ki (ezek feléről a nejem nem is tud, képtelen követni): két akciókamera, egy kompakt kamera (fényképező gép), két SONY kamera, melyek közül az egyik 4K-s. Sajnos, dronom még nincs, de egy gimbal nagyon fodrozza képzeletem hullámait.

Évtizedek óta sok szidást kapok hű páromtól, mert a főztjét a nagyanyáméhoz, anyáméhoz hasonlítom.

Képtelen vagyok meggyőzni a nejemet arról, hogy az itthoni büfizés, a tele szájjal történő beszéd nem illetlen az étkező asztalnál. Az illemről – úgy általában – más-más elképzeléseink vannak

Az öltözködés kérdésében sem árulunk egy gyékényen: bíztatom, vegyen magának „rongyokat”, alkalomra is. Nem-nem és nem. Elég, ami van.

Most, hogy a kormány különösen támogatja azokat a személyeket, akik egyedül nevelik gyerekeiket, kérelmezni fogom, a kedvezményt terjesszék ki az enyémre hasonlító esetekre is.

(Csak az asszony meg ne tudja!)

I’m raising my wife alone

In this “job” I have decades of experience to back up the theoretical basis.

His self-importance is persistently tormented by the fact that he is fat. This notion makes little sense in grandmotherhood. But I heard the same thing thirty or fifty years ago. But I know that it’s good for a woman to have a belt. How do I know? Firstly, from experience, a woman should have something to hold on to! On the other hand, I learned this theory in my early childhood in my village.

My darling protests vehemently when I buy my sixth or eighth drill. He says/asks: Aren’t the five you bought enough, and you don’t or hardly use them for anything?! I then explain to his “incomprehensible” head: the small Li-ion battery-operated, FERM brand is for disassembling and assembling computers. The big HILTI type jackhammer and drill is for drilling, demolition of concrete, inserting dowels, dowels, etc. These are the two extremes. In between, however, countless work processes occur, each of which has its own optimum drill:

for sixty thousand, a professional drill bit from BOSCH with a minimum torque of 40 newton metres;

you can’t do without a drill without a column drill, and for that you need a vise with at least 80 jaws;

to plate the rear canopy with LINDAB, I needed a 12-volt drill that was light but could be used permanently without changing the battery, and I ran it from a power source on the balcony (my own creation!);

I welded the iron structure under the plating myself, using my own equipment, and of course an automatic welding shield; Wife’s reaction: you can’t even use a conventional shield! Answer.

To cut and grind steel you need a FLEX (BOSCH), and for that you need cutting discs and grinders like this and that. It is also essential for welding. That the price is high? God, for some reason;

back in the old days, I bought three or so additional drills in Zsib, because I didn’t have them in my basement workshop; e.g. 90° turning chuck etc.

My wife and I cultivate the garden together. But there are feminine and masculine parts to the operations, so to speak. The latter made me buy two chainsaws. My wife, of course, was shocked by this too. Isn’t one enough?!, she cried out in exasperation.

I had to cut up the 40-centimetre blade for cutting larger diameter tree trunks and branches, and the 20-centimetre chain Aligator (BLACK & DECKER) for cutting ornamental shrubs in half, because the previous owner had allowed them to grow to three metres. He chewed over the size for weeks.

The motorised sprayer was no longer an eye-opener, which made the machine seem necessary, but it paled in price. There was a several-week break from smiling when I purchased the GARTENLINE brand of collection bag foliage sucking, blowing monstrosity.

I can admit here, between you and me – you don’t read my writing anyway – you were absolutely right about that, because the nearly three thousand watt machine is barely good for anything.

He didn’t even smile when I bagged the MAKITA heat and air blower. However, when we had to thaw out the completely frozen iron gate to get the car out in an emergency, he admitted that it was good to have this “darling”!

I will detail one item, the non-drill vise, in the following, because hear my miracle, I got one of the four from the partner in my life. The spectrum ranges from a rotary engineer’s vice to a giant forge vice.

Still on the mechanical side, I have two end mills, two drill stem sharpeners, a buck grinder, a multi-purpose small machine, two grinders, etc. etc. etc.

Oh yes! I have a desktop (Continental) that’s at least a hundred years old and a slightly younger pocket grinder (I got the latter). These are scolded by my patron for taking up space.

I’ll just mention the cameras (half of which my wife doesn’t even know about, she can’t follow me): two action cameras, a compact camera (still camera), two SONY cameras, one of which is 4K. Sadly, no drones yet, but a gimbal is really rippling the waves of my imagination.

For decades, I have been getting a lot of scolding from my faithful partner for comparing his cooking to that of my grandmother, my mother.

I’m unable to convince my wife that burping at home, talking with your mouth full, is not inappropriate at the dinner table. We have different ideas about decency in general

We are not on the same page on the question of dress: I encourage her to buy “rags”, even for the occasion. No, no and no. What we have is enough.

Now that the government is particularly supportive of people who bring up their children alone, I will request that the benefit be extended to cases like mine.

(Don’t let the wife know!)

Nyomtatás

Elolvasta:
16
Nyomtatás

14. Nap (2. Extra Nap):

Az ébredésemet követő első mozdulataim megegyeztek a tegnapiéval. Zuhany, fogmosás, majd a többiek bevárása a svédasztalos reggelizőterem előtt. Mint „azok az őrült magyar zarándokok” lassan hírünk is ment a személyzet tekintetében. Már tegnap is felismertek a nap végére, és le merném fogadni, hogy ma is mosolyt fogunk az arcukra csalni, amint meglátnak minket.

Csak mellékesen jegyzem meg: Tisztában vagyok vele, hogy többet maradtunk a tervezettnél és az is világos számomra, hogy otthon is van még ezer meg egy dolog ami még vár rám, de nem akarok hazamenni.

Reggeli után Fényessel még elbeszélgettünk a szálloda belső és külső építészeti érdekességeiről. Amíg az otthoni verzióknál iszonyatosan fontos, hogy a külső kinézet is megragadja az emberek figyelmét, addig a spanyoloknál inkább arra ügyelnek, hogy gyorsan felépíthető és olcsó külsővel legyen elkészítve az építmény. Teljesen lényegtelen, hogy külsőleg egy hatalmas cementtömb van előtted ablakokkal ellátva, mert a tetején, vagy az oldalán ott díszeleg az a négy csillag és amint belépsz az előtérbe, máris megkapod azt a minőséget, ami ezzel jár.
Fényes szerint a belsőépítész vagy tudathasadásban szenvedett, vagy nem tudta eldönteni, hogy milyen stílusa legyen az épületnek, ugyanis már csak az ajtókat elnézve is megtalálhatjuk a különböző stílusok összeolvadását. Egy része amerikai (a zár elfordítható), máshol ázsiai (a kilincs rövid és vastag), az ajtó maradéka pedig európai. Ha mindezt már egy ajtón megtaláljuk, akkor képzelhetitek, milyen lehet a többi, de mindettől függetlenül a lényegen ez sem tud változtatni: szép ez a hely.

Diskurzusunk befejeztével elbandukoltunk a recepcióshoz, megkértük, hogy holnap hajnal négyre rendeljen nekünk egy taxit, és igénybe vesszük a telefonos ébresztési szolgáltatásukat is. Igaz, mindannyian három ujjlenyomással megoldhattuk volna ezt a saját mobilunkon, de egy kezemen meg tudom számolni hányszor voltam hotelben, és ezt a szolgáltatást is ki szeretném próbálni.
Már éppen szálltunk volna be a liftbe, amikor a recepciós utánunk szólt, hogy akarunk-e piknikezni. Mivel csak pár perce fejeztük be a reggelit, így megbocsájtható volt az értetlenség, mely az arcunkra ült ki. Megkérdeztem, hogy pontosan mit ért piknik alatt, mire kiderült, hogy még az ilyen korai indulásokhoz is szoktak pakolni reggeliket, amiket elvihetünk a reptérre. A magyarázat felénél se járhatott, Fényes már egy erőteljes igennel elfogadta az ajánlatot. (Köztünk szólva, mivel kajáról volt szó, ha ő nem tette volna meg, akkor pár másodpercre rá én biztosan rábólintottam volna.)

Furcsa érzés hotelben lenni. Az időérzéked teljesen elveszik és semmi mást nem akarsz csinálni, csak feküdni (vagy az ágyadban, vagy a medence partján), amit kizárólag az étkezések szakítanak meg, melyet továbbra is étteremben fogyaszthatsz. Félreértés ne essék, önmagában ez nagyon jónak hangzik, és az is, de annak ellenére, hogy alig pár sorral ezelőtt jelentettem ki, hogy nem akarok hazamenni, mostanra már érzem a honvágy és a kilométerhiány összegyűlését a szervezetemben. Szó szerint menni akarok valamerre, akár egy ismerős helyre ismeretlenekkel, vagy ismeretlen úti célhoz ismerős arcokkal. Nem tudom, mit hoz számomra a holnap, de legalább egyvalami még mindig biztos: ebédidő van, úgyhogy következik a mostanra már megszokott „Bárcsak te is ehetnél ebből a finomságból” rovatunk.

Amíg a többiek chilis babot rendeltek előételnek, én újra megpróbálkoztam a csináld magad salátabárral, és örömmel jelenthetem, hogy már sokkal kevésbé néztek hülyének, mint az előző próbálkozásomnál. Lassan ugyan, de fejlődöm.
A második fogás Pöttöm és Bendegúz részéről pulyka alsó comb volt fűszeres spagetti tésztával, Fényesnek és nekem pedig lazachamburgert szolgáltak fel rozszsemlében, avokádó, paradicsom és hagyma körettel. Emellett – mivel ennyi idő után már arra is emlékeztek, hogy ki hogyan kéri a kávéját –, még egy tálnyi sült krumpli is került az asztal közepére. A többiek nevében nem nyilatkozhatok, de én egy pár óráig még biztosan csak gurulva tudok közlekedni.

Ebéd közben szóba került valami, és mivel ez volt az utolsó előtti étkezésünk, valamint az utolsó ebédünk Spanyolországban (remélhetőleg a légitársaságunk is így gondolja), ezért pont jól jött, hogy a többiek megemlítették.
Pöttöm és Bendegúz nem rajong annyira a halételekért, és ezzel még finom voltam és nőies. Én azonban, ahogy azt már többször is leírtam, mindent kipróbálok és elfogyasztok, amit még nem ettem. Ezek alapján szóba került az, hogy van e egyáltalán olyan étel, amit nem ennék meg. A válaszom pedig így hangzik: egy kis adagot biztosan elfogyasztanék, de ez nem mindig volt így.

Kiskoromban elképesztően válogatós voltam és nagyon keveset ettem. Ezt sikerült olyan szintre fejlesztenem, hogy amikor általános iskolás koromban lehetőségem volt enni egy „all you can eat” (annyit eszel amennyi beléd fér) típusú kínai étteremben, akkor az én tányéromon nem volt semmi más, csak gyümölcs, ugyanis a többi étkek közül – teljesség igénye nélkül: homár, rája, rák, kagyló, édes-savanyú/szecsuáni/szezámmagos és még legalább két másik fajta csirke – egyet se ismertem, tehát távol maradtam tőlük. Még a köreteket is visszafogottan kezeltem, pedig manapság egy jó pirított tésztás édes-savanyú csirke összeállítást már csillogó szemekkel és nyálcsorgatva fogadok. Így, amíg mások teljes mértékben kihasználták a lehetőségeiket, addig én a saját félelmeim miatt megfosztottam magamat egy igazi élménytől.
Majdnem tíz év kellett ahhoz, hogy felismerjem súlyos hibámat és megfogadjam, hogy ha ételekről van szó, és a lehetőség is megadatik, mindig azt a fogást fogom választani, amit még nem próbáltam. Pont ezért volt az, hogy az utazás során megemlített étkek tekintetében olyan ritkán fogyasztottam otthon is kapható húst, és inkább a helyi ínyencségek világában merültem el. Ha ki kéne választanom egyetlen jótanácsot, amit adnom kéne egy ilyen úton részt vevő egyénnek (miután megbizonyosodtam róla, hogy a túracipő-hátizsák-túraruha hármasa megfelel az általa tervezett távnak), akkor azt ajánlanám neki, hogy próbáljon ki mindent, gazdagodjon élményekkel és ismerkedjen meg új emberekkel. Én legalábbis ezt tettem, és életemből kevés olyan időszakot említhetek fel, melyben olyan jól vagy jobban éreztem magamat, mint most.

Fényesék még eléggé mélyen aludhattak a kajakóma miatt, de Bendegúzzal eldöntöttük, hogy ha egész ittlétünk alatt mondogattuk, akkor most már tényleg itt az ideje, hogy megmártózzunk abban a bizonyos medencében. Nem kell olimpiai felszereltségre gondolni, „csak” egy 15-20 méter hosszú, és körülbelül 10 méter széles medence, oldalán 1-1 zuhanyzóval, 4 sarkában létra, körülötte pedig napozóágyak sokasága.
Leúsztam az eltervezett tíz hosszomat, majd, mint aki jól végezte dolgát, kifeküdtem egy korábban említett ágyra és élveztem a napfényt. Sajnos a szálloda nem most élvezi csúcsszezonját, így a felhozatal ideges üzletemberekből, lazítani kívánó nagycsaládokból és nyugdíjasklubok tagjaiból állt. Ez van, a helyzetet még így is teljes mértékében kiélveztem.

Az itteni napjárás teljesen megkavarta a belső órámat. Itt fekszünk, a még mindig kellemesen süttető Nap fénysugarai alatt, pedig már este fél hét van. Az én nézetemben ilyenkor már sötétednie kéne az égboltnak, és a levegő is elkezdene lehűlni, arról nem is beszélve, hogy általában ilyentájt érek haza és látok neki a vacsorámnak. Ezzel szemben az itteni viszonyok miatt teljesen olyan érzésem van, mintha csak délután négy lenne. Az étkezési időpontokról meg már inkább ne is beszéljünk! (Na jó, pár sort mégis megér.) Reggelit kilencnél hamarabb nem fogyasztottunk – a felkelés utáni kalciumporos víz nem számít reggelinek –, ebédet leghamarabb délután kettő tájékában tudtunk fogyasztani – és akkor még szerencsésnek számítottunk –, a vacsora pedig este nyolc – pontosítva itt a hotelben fél kilenc – előtt nem állt rendelkezésünkre.
Otthon ezzel ellentétben reggel hatkor reggelizem, ebédelni dél és délután egy között szoktam, a vacsorám pedig a már említett este hét, esetleg nyolc óra tájékában esedékes.
Mennyi idő lesz majd visszaszokni a régi kerékvágásba! Arról nem is beszélve, hogy nem is akarok teljesen visszaállni.

Nem sokkal később Fényesék is felébredtek, és miután megtudták, hogy hol süttetjük magunkat, laza tíz perc után csatlakoztak is hozzánk. Hangulatteremtéshez nem kellett sok, Fényes és Bendegúz karöltve ugrották a fejeseket, hasasokat és persze a seggeseket, ami nagyon szórakoztató és mulatságos volt számomra. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy az a pár ember aki még kint volt, mégis miért távozott oly hirtelen, de akárhogy is töröm rajta a fejemet, nem tudok rájönni. Úgy látszik, ez már örökké rejtély marad.

Az utolsó (spanyolországi) vacsoránk is svédasztalosra sikeredett. Ekkorra már a salátabár mestere voltam. Második fogásnak kiszedtem egy adag sült krumpli mellé pár cordon bleu-t, illetve sertés szűzérmét is találtam, melyről még a steakezés során beszélgettem Fényessel. (Így visszatekintve egy örökkévalósággal ezelőttinek érzem.) Igaz, tömeggyártási – közismertebb nevén menzás – módon volt tálalva elénk, de szerintem a minőségén és az ízén egyáltalán nem rontott.

Vacsora után nagyon hamar tisztázódott számunkra, hogy a hajnali három óra vészes sebességgel közeledik felénk, ezért lemondtuk az esti filmezésünket, elköszöntünk kedvenc pincérjeinktől és felmentünk aludni. Szeretném azt hinni, hogy már éjfél előtt elnyomott az álom, de erre a kérdésre nem tudok biztos választ adni, mert az eddig oly kényelmes ágyamban  jó darabig csak forgolódni tudtam.

Nyomtatás

Elolvasta:
50
Nyomtatás

13. Nap (1. Extra Nap):

A reggeli ébresztővel bebiztosított fél nyolcas kelésem pontosan olyan jól sikerült, mint a tegnapi napra tervezett hazajutásunk. Felkelni persze felkeltem, de aztán elkövettem azt a hibát, hogy „csak tizenöt percre” pihentettem a szemem. Legközelebb fél kilenckor ébredtem.

Reggelinél ugyanolyan svédasztal fogadott, mint érkezésünkkor és mivel sose változtatok azon, ami működik, ezért ismét megcsináltam az óriásszendvicsemet, csak most a paradicsom mellé rántotta került a tányéromra tükörtojás helyett, mert éppen akkor csak az volt. Szóval a változtatás lemaradt, de a kiegészítés nem, így pár percnyi rákészülést követően rávetettem magamat a gyümölcs szekcióra, és a második pohár baracklevem mellett szedtem egy tányérnyi ananász-görögdinnye-mézdinnye válogatást (spanyolföldön dinnyékből a méz az ismertebb és a gyakoribb a sárga helyett). Miután mindent elpusztítottunk, ami előttünk volt, felvonultunk a szobánkba, hogy a mosodajárás előtt ejtőzzünk még egy kicsit.

Lehet, hogy már említettem, de nagyon veszélyes dolog csak úgy ledőlni és filmet nézni ezeken a kényelmes ágyakon. A telefonom rezgésére keltem, miszerint már tíz perce ott kéne lennem a mosnivalóimmal. Ilyenkor áldom az eszem, hogy előre összeraktam már mindent, így csak a vállamra kaptam a cuccokat és már rohantam a felső emeletre. A villámkupaktanácsot követve hátrahagytuk Fényest, hogy őrizze a szállodát, és hárman elindultunk a bevásárlóközponthoz, azon belül pedig a mosodához.

Furcsa ez a spanyol időjárás. Jobbra nézel és szakad az eső, majd balra tekintesz és hétágra süt a nap. Úgy látszik, ma kedvel minket Fortuna kisasszony, mert a mi utunk balra vezetett. Ráadásul úgy feltekerték a hőmérsékletet, hogy a pulcsikat is ledobhattuk magunkról. (Igazán megtanulhatnám már, hogy ha ilyen a felvezetés, akkor utána jönni fog a fekete leves, de optimizmusom akkor is töretlen)

A bevásárló központ megtalálásával kicsit gondba voltunk, mert csak egy hotelt láttunk a Google Maps szerint jelzett helyen. Pár percre volt szükségünk, mire rájöttünk, hogy ez nem csak hotel, hanem bevásárló központ is. Ugyanúgy – tudtam meg később –, ahogy Budapesten a WestEndbe is beépítettek egy Hilton Hotelt. Minden nap tanulok valami újat.

Továbbra is teljesen le vagyok nyűgözve az emberek kedvességétől és segítőkészségétől. Ruházatunk alapján eléggé egyértelmű, hogy utazók/vándorok vagyunk ezért egy hölgy hangosan elkezdett utánunk kiabálni, hogy „Peregrino! Peregrino!” aztán elénk jött, és ékes spanyollal elkezdte nekünk magyarázni, hogy rossz helyen fordultunk le és a katedrális az ellenkező irányban van (legalábbis én ezt szűrtem le azzal a kevés spanyollal, ami a porral együtt az úton rám ragadt), ami a térkép szerint igaz is volt. Szerencsére pont a hátunk mögött volt a mosoda, ezért annak nevét ismételve és az üzletre mutogatva sikerült megértetnünk vele, hogy ide jöttünk, de azért köszönjük a kedvességét.

A mosási program félórát vesz igénybe, ezért gyorsaságra való tekintettel Pöttöm és Bendegúz elment bevásárolni, én pedig hátramaradtam őrizni a terepet, bár az igazat megvallva nem tudom, ki lenne annyira őrült, hogy pont a mi szennyesünkre fájna a foga. Aggodalmamat inkább az okozta, hogy még egy ruhadarabomat elveszíthetem a mosás sűrűjében. Mondjuk, ha csak még egy zoknim veszne oda, akkor a négyből pont egy pár került volna ki kezeim közül.

A váltás megérkeztével én is elmentem szerezni magamnak egy üdítőt, mert egy idő után a csapvizet is meg lehet unni. Ahogy sétáltam az Alcampo (Auchan helyi nyelven) felé megláttam életem legbátrabban felszerelt automatáját. Fogalmazzunk úgy, hogy bizonyos felnőtt tevékenységek végzéséhez és azok élményeinek felerősítéséhez használatos segédeszközök voltak kitéve fényes nappal a bevásárló központ kellős közepén. És még mielőtt a huncutabbak fejében megfordulna a kérdés: igen, végignéztem és minden félét és fajtát megtaláltam benne.

Emlékeztek még az esőfelhőkre, amit a mosodába induláskor említettem? Jelentem, sikerült beérniük minket, és szépen rá is kezdték önteni magukból azt a bizonyos dézsából valót. Humora is volt azért az időjárásunknak, mert amint meguntuk az esőben sétálást és magunkra kaptuk esőkabátjainkat, már el is állt. Ettől függetlenül már jól ismert személy köztünk Murphy – pláne a tegnapi nap után –, így inkább hazáig magunkon hagytuk őket.

Egy villámzuhanyt követően már rohantam is le hírhedt öt csillagos éttermünkbe, ahol Fényesék vártak rám.
Előételnek mindenki bolognai spagettit rendelt, második tekintetében a többiek maradtak az ismertebb húsoknál, én viszont tovább folytattam a vízi világ csodáinak kóstolgatását. A mai áldozatom: ragadozó makréla (legalábbis a google fordító szerint, mert a menü csak spanyolul állt rendelkezésünkre). Amint rájöttem a trükkre, hogy levegyem a gerincet és a hozzá csatlakozó vaskos csontokat a villámmal, aggodalom nélkül élvezhettem ezt a különlegességet is. Szerintem vendéglátóink tanultak a tegnapi esetből, mert a mostani adagok már a magyar gyomor méreteihez voltak igazítva. A desszertünk puding volt, melyből Fényesnek a biztonság kedvéért kettőt hoztak.

Amíg az asztalnál kortyolgattuk a kávénkat, megemlítek valamit, amit eddig minden étteremben hallottam, de alig beszéltem róla (csak egy alkalommal, amikor a mekiben voltunk). Minden ilyen étteremben modern/retro számokat játszanak, de sosem az eredetit, hanem a remake-jeiket abban a műfajban, ami épp a helyhez illik. Legyen szó a Sweet Child of Mine-ról akusztikus gitár előadásában, vagy a Tainted Love jazz verziójáról és még sorolhatnám. Az indokát ugyan nem tudom, de nagyon jó gyöngyszemeket lehet így találni, ha fülel az ember.

Ebéd után ledőltünk ejtőzni egy picit, majd fél hétkor összeültünk filmet nézni. Sok tanakodás után Bendegúz kezébe vette az irányítást és elindította az Instant Család című filmet. Egy egészen érdekes történet az örökbefogadásról, főleg dráma, de humoros részekkel is bőven el van látva, szóval ha egy nap filmezni támad kedvetek, bátran tudom ajánlani.

Mire észbe kaptunk már kilenc óra volt, és kiderült, hogy már fél órája vacsorázhatnánk. Több időt nem is vesztegettünk, már indultunk is lefelé.

Kötelező kulináris közvetítésünk következik:
Éppen célkeresztbe vettük volna szokásossá vált helyünket az étteremben, amikor egy pincér kedvesen közölte velünk, hogy ma svédasztalos vacsora van, egy szinttel lentebb, ott ahol reggelizni szoktunk. Csillogó szemekkel léptünk be a helyiségbe. Ha azt hitték, hogy csak a reggeliknél használjuk ki teljesen az általuk biztosított étkezési lehetőségeket, akkor nagyon tévednek.
Életemben nem állítottam még saját magamnak össze salátát, de annyira csak nem lehet nehéz, így első fogásként a salátabárt vettem célba. Az alapja egy kevéske zöld salátalevél, gazdagon kiegészítve sok paradicsommal és kukoricával, hozzátéve még egy csomó mindent, ami épp megtetszett. Szerencsémre senki se volt a közelemben mikor alkottam, azonban társaim arcán egy észrevehetetlen: „Ez totál hülye!” arckifejezés elárulta, hogy ezt még gyakorolnom kell, bár az nem ma lesz.
Gyorsan elfogyasztottam alkotásomat, ittam pár kortyot, aztán elindultam vissza az étkektől roskadozó asztalokhoz.
Második fogás tekintetében először egy kis adag rizses tenger gyümölcseit választottam. Fényes két harapás között elárulta, hogy ezen étek elkészítése se ördöngösség. Rizst megpároljuk, majd félrerakjuk, vízben elkezdjük főzni a tenger gyümölcseit, majd hozzáöntjük a rizst és tovább főzzük, amíg össze nem áll.
Úgy érzem e sorok leírása után már eleget emésztettem, így már megyek is a következő kiszemeltemhez.

Ahogy sétáltam és felmértem a választékot, hirtelen eszembe jutott valami. Tudat alatt édesanyám svédasztalos technikáját kezdtem el alkalmazni, és több fordulással, illetve kis adagokkal mindent végigkóstoltam. A tányéromon landolt még egy kis hal kemencés krumplival, megkóstoltam a szarvast is. A sort egy pár szelet görög- és mézdinnyével zártuk, miközben minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy csacsogásunkkal meggátoljuk a pincéreinket a munkájuk végzésében és inkább velünk társalogjanak. Jó móka volt.
A terveink között van még egy nyugodt, esti filmezés, de nem tudom, hogy meg tudjuk-e valósítani. Ugyan az este még fiatal, de az oroszlán is akkor alszik a legjobbakat, ha jóllakott.

Végül a többiek lemondták a filmezést. Én is vettem egy kényelmes, nyugtató fürdőt, és bekapcsoltam egy podcast-ot, amire el akartam aludni. Éjfél környékén járhatott az idő, én pedig fél lábbal már bent is voltam álomföldön, mikor hangos kopogást hallottam az ajtómon. Körülbelül két másodpercen múlott, hogy a szívem nem ugrott ki a helyéből, ugyanis a vicc kedvéért megadtam az egyik pincérlánynak a szobaszámomat, hogy ha van kedve, az éjszaka még meglátogathat.
Kisétáltam az ajtóhoz, és a nyitást követően valami becsiccsentet spanyol srác volt előttem mobillal a kezében. Amíg idáig eljutottam, ő kopogás helyett másodjára már dörömbölt az ajtómon, így leesett, hogy nem az lesz a bejáratnál, akit szerettem volna.
Fogalmazzunk úgy, hogy egy ilyen érzelmi hullámvasutat követve nem igazán volt őszinte a mosoly az arcomon. Legalábbis én erre tippelek, mert az ajtó másik oldalán dülöngélő egyén először csak vicceskedve, mondhatni félvállról kért bocsánatot, aztán jobban megnézett, az arca megfagyott és még kétszer bocsánatot kért. Először spanyolul, majd amikor ösztönből rámorogtam egyet (jelezve, hogy ez a nyelv nem ismert számomra és nagyon álmos vagyok) akkor már angolul is.
Ha így zárult az első extra napom, akkor nagyon kíváncsi leszek, mit tartogathat számomra a holnap.

Nyomtatás

Elolvasta:
64
Nyomtatás

12.Nap:

Még mielőtt eldöntöttük, hogy bandázunk a városban, parancsba lett adva, hogy minimum egy órát alszunk, tehát legkésőbb hajnali kettőkor a szálláson, és azon belül az ágyban lesz a helyünk. Ami így is történt.

Az előző estét tekintve az óriáskerék felfedezése után észrevettük a körülötte lévő karnevál/vásár kiegészítést, mely leginkább a magyar búcsúkhoz hasonlított. Fényes bebizonyította kiváló célzóképességét és nyert magának egy hatalmas plüss unikornist, amit talán a Gru filmek tettek a leghíresebbé, Deadpool után persze. Látva a hatalmas mosolyt a barátom arcán, mindenkivel együtt konstatáltuk, hogy jól áll neki az új, puha kiegészítője. Ezután megkóstoltuk a karneváli édességeket, italokat, és félelmeinken való túllendülést követve végre beálltunk az óriáskerékhez tartó sorba.

Én egészen idáig tévedésben voltam, ezen hatalmas szerkezetek tekintetében, az utazási rendszerről már nem is beszélve. Abban a tévhitben éltem, hogy az egész út nagyon lassú, szépen egyenként beszállunk a kis kocsikba és lassan, egyszer végigpördülünk. Hát Houston, jelentem, tévedtem. Nagyon tévedtem. Ha jól számoltam – eléggé sietnünk kellett – a kerék alsó 4-6 kocsiját töltöttük meg, többször, és egyre gyorsabban, és gyorsabban forogva körbementünk, ráadásul mindezt NAGYON (tehát DŐLT BETŰS, CSUPA NAGYBETŰVEL ÍRT: NAGYON mértékben) magasan! Ami meglepetést okozott a számomra, hogy nem féltem, csak hangosabban és boldogabban üvöltöttem tőle. A velem szemben ülő Stefi és Bendegúz már jobban magáénak mondhatta a tériszonyt.
Egy ilyen élmény után beültünk egy sátras helyre, ahol két tányér sült krumpli társaságában elővettük az élet nagy kérdéseit, és megpróbáltuk mindet megválaszolni. A sikerünk mértékét mindenki másképp írta le, de szeretném azt hinni, hogy egy kicsit közelebb kerültünk az igazságokhoz.

Itt térek vissza igazán korai kelésünkhöz, és a tényleges tizenkettedik nap leírásához.

Hajnal négykor a taxink percre pontosan befutott, gyorsan bedobáltuk a táskáinkba rejtett értékeinket, mi is lehuppantunk az ülésre, és már száguldtunk is a reptér felé. Sajnáltam, hogy szállásadó szentünktől nem tudtam elköszönni, de írásaimban legalább egy életre feljegyezhettem kedves és életvidám hozzáállását, amivel gond nélkül ellátott és megnevettetett minket.

Már csak fel kell szállnunk a gépünkre, Barcelonában átszállni – a három órás várakozási idő alatt összefutni Fényes egyik ottani ismerősével –, majd hazarepülni Budapestre. Olyan tökéletes volt ez a terv, biztos vagyok benne, hogy az égegyadta világon semmi galiba se fog minket érni, hiszen utunk kezdetén Sarriába is teljesen zökkenő- és balhémentesen jutottunk el. Ezek után a hazaúton már biztosan nem történik semmi.

Mondtam már nektek, hogy Murphy szeret engem? Kiérkezünk a reptérre, minden járat mellett zölden világít a „Rendben vagyunk Főnök” felirat egyetlen kivétellel. Itt zöld helyett a nagy kijelzőtáblán kifejezetten rondán éktelenkedő vérpiros betűkkel csak egy szó váltakozott különböző nyelveken: Törölve.
Tippeljetek, hogy kinek a járata volt ez? Így van! Hát persze, hogy a miénk! Az információs pultnál a lehető legkedvesebben közölték velünk, hogy ilyen esetekben magának a légitársaságnak az ügyintézőjével kell lebokszolnunk a dolgokat, amit itt-és-itt találunk meg, és ötven perc múlva nyit.

Rekordidő alatt a kérdéses helyen teremtünk, és pár percre rá meg is érkeztek sietségünk indokai. Először csak egy férfi futott be, aki Kanadába kívánt jutni, majd egy csinos hölgy, aki Thaiföldre vágyott, két szőke szépség Svédország képviseletében, és egy idős elvtárs, aki Oroszországba készült. Őket követte még egy hatalmas német turistacsoport, bár velük annyira sokat nem beszéltünk a várakozás alatt, mint az előbb felsorolt társasággal.

Nyitás után tájékoztattak minket, hogy a barcelonai reptéren folyamatban lévő sztrájkok miatt tegnap több mint száz járat került törlésre, mai napon pedig velünk kezdődött a sor, (Hurrá!) mivel az lehet, hogy a munkában ismerték a sziesztát, de ezek szerint sztrájkban már nem. Jelenleg sok összezavart, mérges, nyűgös és kicsit tolakodó arccal vagyok körbevéve, akik mindannyian egy – a légitársaság panaszbejelentő részlegét képviselő – személyre szegezik szúróeszközt szóró tekintetüket, a célpont pedig láthatóan mindent megtesz, hogy összekapcsolásokat szerezzen, de ő sem csodanő. Azt meg inkább meg se említsük, hogy a tegnapi járattörlések utószele is még érződik, ezért keddnél hamarabbra senki se kapott pótjegyet.
Alternatív opció: tíz órás busz- és/vagy vonatút, ráadásul madridi átkötéssel. Korábbi tapasztalatainkra tekintettel teljesen megértettem Fényes: „Azt bizony felejtsétek el! Itt maradunk!” reakcióját. (Később megtudtam, ott se jutottunk volna sokra, mert a leghamarabbi szabad hely csak két hét múlva érhető el.)

Kanadai barátunk kedden mehet, addig semmi, ruszki elvtársunk szintén, a svédek azt sem értették mit mondtak nekik, mert elmondásuk szerint túl gyorsan beszélt velük az ügyintéző (ezt nem tudtam leellenőrizni, mert addigra mi már egy másik sorban voltunk), utána jött a mi kis csoportunk, akik szerdán utazhatnak, és a végén kullogott szegény Thaiföldre vágyó fehér ruhás hölgyünk, akinek péntekig kell várnia.

Amit tudunk:

– Szerdáig all inclusive ellátást kapunk a hotelben (ez a mondat a későbbiekben még sokszor lesz emlegetve);
– Még nem tudják, hogy hova szállásolnak el minket, így amíg a megfelelő szobákat keresik, igénybe vettük az ingyen reggeli kuponunkat a reptér büféjében, ami egy csokival töltött croisant-nal és kávéval ért fel.
– Tegnap, ahogy már említettem, több mint száz járat került törlésre, tehát még mindig lassan forog a rendszer kereke.
– Pöttömnek van utasbiztosítása (ez később jó kis munkát jelentett a számomra).

Szerencse, hogy ilyen korán jöttünk, mert pár percre rá már hosszan kígyózó sorok álltak a cég panaszbejelentési részlegén, igaz, addig én már másban voltam elmerülve.

Reggeli alatt és után, a már szóba hozott utasbiztosítás Általános Szerződési Feltételeit (ÁSzF) bújtam, fogalmi meghatározások, biztosítási események pontos leírása, illetve esetleges kibúvók megtalálása vonatkozásában (azt hiszem rájöttem mi az igazi indoka annak, hogy elhoztak erre az útra). A fontosabb részek kijelölése és szakzsargon-mentes lefordítása közben hagyom gondolataimat szabadon szállni annak tekintetében, hogy mégis hova kerülünk majd elszállásolásra.

Társaim megpróbáltak a kávézó padjain és asztalain aludni, miközben én beálltam a sorba kártérítési/panasz bejelentési papírokért. A várakozással nincs semmi bajom, a reggeli zuhany és egyéb tisztálkodási lehetőségek hiányával már annál inkább. Pozitívum, hogy páran összeültünk és közösen fogalmaztunk meg mindent, ami rákerül a bejelentőre. Azt, hogy a légitársaság ezen sérelmeinket mennyire veszi figyelembe – már ha egyáltalán ránéznek –, még erős kételyek között látom, de továbbra is bízom a legjobban és készülök a legrosszabbra.

Az események lassú, de biztos haladtával újabb érdekességet tudtam meg. A légitársaságok az ilyen esetekben a taxiztatást úgy oldják meg, hogy kettő „jegyet” írnak, egyet a hotelbe vezető útra – ezek szerint megvan a szállásunk is –, egy másikat pedig harmincegyedikére, amikor visszarobogunk a reptérre, és remélhetőleg fel is tudunk szállni. A sofőrök számára ezen papír fecnik készpénzt jelentenek, és úgy is kezelik. Időközben megütötte az óra a kilencet, ezért a többiek lassan elkezdték hívogatni főnökeiket és családtagjaikat, hogy tájékoztassák őket a fejleményekről. Nekem még van egy bő órám, mire az én munkahelyemen a reggeli előkészületek végbemennek, ezért úgy döntöttem, hogy az ilyen hívással még várok, amíg el nem helyezkedtünk a hotelben. (Sajnos az csak később esett le, hogy vasárnap van, így ezt a hívást át kell tennem holnapra.)

Egy diszkrét, négy csillagos szállodában kerültünk elhelyezésre, aminek árkategóriája valahol a „Kifütyült szó+sok” és az „Esélyed sincs megfizetni” között helyezkedik el (Ezek Fényes szavai, és ha ő így írja le, akkor tényleg így is van). Hazautunk kérdésében még a poggyászaink miatt se kell már aggódnunk, mert várakozás közben elintézték, hogy harmincegyedikén csak bejövünk, felmutatjuk a kártyáinkat, és már szállhatunk is fel a gépre. Szerintem még egy párszor ezt említeni fogom, de minden elismerésem a légitársaság felé. Tényleg úgy érzem, hogy gondoskodnak rólam.

A hotelünk előterének látványa is elég volt ahhoz, hogy az államat a padlóhoz ragassza. Képzeljetek el egy hatalmas – faltól falig üveggel szegélyezett –, báltermi nagyságot elérő és lehagyó előteret, melyben hatalmas fotelek és kanapék nyújtanak régimódi kényelmet. Szélességük tekintetében pedig még a sztereotipikus „amerikai turisták” is könnyedén elfértek bennük. A szobáink még jelenleg takarítás alatt állnak – érdekes mód szintén sztrájk által sújtottak laktak bennük –, így van bőven időm kifejteni jelenlegi szállásunk összes apró szépségét.

Minden azért nem lehet tökéletes, például a mosás nem tartozik a légitársaság által fizetett szolgáltatásokba. A hotel elmondása szerint nekünk a szoba, és a vele járó reggeli, ebéd és vacsora összeállítás van kifizetve. Igaz, a reptéren nem így tájékoztattak minket, és ezt kicsit furcsállottam is, majd rátekintettem a mosási árlistára és mindent megértettem. Az alberguekben, ahol eddig laktunk, kifizettünk három, vagy esetleg öt eurót, és azt mostunk, ami csak belefért a gépbe. Itt három és fél euróért egy – ismétlem egyetlenegy – mellényt mosnak ki. Mentségükre legyen szólva, ebbe már beleszámolták a vasalás díját is, de ez számunkra csak sovány vigasz.

Bendegúzzal meguntuk a várakozást, így közös megegyezéssel lefáradtunk a hotel alsó szintjére megreggelizni, ugyanis már volt jó négy órája, hogy elfogyasztottuk azt a kicsiny croissant és a mellé járó kávét, és kezdtük érezni, hogy kellene ismét valami étek ami felturbóz minket. Nagy örömünkre svédasztalos reggeli fogadott minket, és a választék felért a hely szépségével. Tükörtojás, többféle sajt, felvágottak, sonkák és szalámik minden mennyiségben, paradicsom, paprika… röviden összefoglalva minden biztosítva volt egy igazán teljes reggelihez. Össze is raktunk fejenként két-két olyan szendvicset, hogy majdnem megszólalt, aztán leöblítettük frissen facsart barack- illetve narancslével. Gondolkoztunk, hogy a müzliket is kipróbáljuk, de volt egy megérzésem, hogy inkább föl kéne mennünk.

Néha megéri hallgatni saját magamra: Fényes pont akkor vette át a recepcióstól a kulcskártyáját, mire mi felértünk. Nálunk nem ment ennyire könnyen az átvétel, mert el kellett magyarázni a pult mögötti úriembernek, hogy nem holnap, hanem szerdán, korán reggel kívánunk kijelentkezni, és továbbra is nem kettő, hanem három szobára van szükségünk. Egy franciaágyas Pöttömnek és Fényesnek, és kettő normál ágyas. Egy Bendegúznak, egy pedig szerény személyemnek.

Még nem láttam a többiek szobáját – ők a hatodikon vannak, míg én egy emelettel lentebb kerültem –, de lehet, hogy valamit elnéztek, mert az én szobámban összesen van három ágy – kettő összetolva középen, egy pedig az ablaknál –, de nagyon nem foglalkoztam vele. Kijelöltem minden napra egy-egy ágyat és kipróbálásuk után bizton állíthatom, hogy mindegyik egyformán és istenien kényelmes. Ha már így szóba kerültek a kényelmes dolgok: ezt a szobát tényleg három személyre alakították ki, igaz nekem leginkább a fürdőszoba nyújtott mérhetetlen boldogságot. Szép és kényelmes kád van benne, ami pont az én magasságomhoz van kialakítva, és mivel utunk eleje óta hiányolom a kellemes, forró fürdőimet, ezért egy jó órát lustálkodtam benne, majd a poén kedvéért még le is zuhanyoztam, mert megtehettem. Borotvát sajnos nem hoztam magammal, és a szálloda se rendelkezett vele, de legyen ez a legnagyobb gondom.
A tervem a következő: megnézek pár YouTube videót, amit a mai hazaérkezésem után terveztem, közben kicsit töltöm a telefonomat, aztán bejárom ezt a szép szállást.

Hotelünk a szobámon kívül is hatalmas. Ha tüzetesen át kívánnám járni, biztosan beletartana jó pár órába. Óriási konferenciatermek, még annál is nagyobb étkezdék – igen, többes szám –, egy kifinomult bárpult, mellette egy külön étterem, és kicsit arrébb egy zongorával ellátott kávézgatáshoz tökéletes lounge. A technika sincs lemaradva, mert a telefonos szobaszerviz mellett ebben a lounge-ban az asztalok közepén egy-egy három gombos távkapcsoló is hevert. Pincér hívása, az az rendelés leadása; hívás visszavonása, és végül a számla kérése. Ne tudjátok meg milyen kísértés fogott el mind a gombok, mind a zongora tekintetében, de végül letettem róla. Talán ha lesz közönségem, akkor játszok.

Úgy tűnik mégsem voltam annyira immunis a fáradtságra, mint ahogy azt gondoltam. Ezt bizonyítja, hogy – a többiekkel együtt – sikeresen átaludtam az ebédidőt. Aggódni nem kell, eddig is megoldottuk valahogy, most is feltaláljuk majd magunkat, míg el nem érjük a vacsora legkorábbi kezdőidőpontját, a fél kilencet. Ennek tiszteletére, valamint az egyéb napirendi pontok tisztázására tartunk is egy megbeszélést Bendegúznál.

A megbeszélésünk lényege, hogy felvesszük a kapcsolatot egy céggel, ami sikerdíj alapon dolgozik, és elindítjuk a kártérítési eljárást. A számunkra biztosított tájékoztatók és jogszabályok alapján egészen jó esélyünk van, de az ilyesmit sose lehet tudni. (Arról már nem is beszélve, hogy jobb esetben is csak maximum egy év múlva láthatunk ebből bármit is.) A válaszlevél tekintetében meg csak annyit mondhatok el, hogy ma vasárnap van, és ilyenkor Spanyolországban a fű se nő.

Kicsit jobban körbenéztem a szobámban, a többiekkel eltöltött közös filmezés után, végül a hotel körbejárásával zártam gyalogtúrám. A szoba, mint mondtam: gyönyörű. Hatalmas szekrény, benne safe, cipőkanál, fésű, meg minden egyéb amit el tudsz képzelni. A laposképernyős tévén bármit tudunk nézni, akár magyarul is, és az ágyak nemcsak az én szobámban, de minden szobában nagyon kényelmesek.

Lassan indulnom kell vacsorázni, illetve azt is terveztem, hogy elintézzük még ma a mosást, de a társaim és saját fáradtságomat érezve ezt inkább áttettük holnapra. A kajálást követő programok meg majdcsak kialakulnak valahogy.
Azt említettem már, hogy a kommunikációnk egy hatalmas fejlődésen ment át? Az egész épületben ingyenes wifi van, így elég pár sort pötyögni a közös messenger csoportunkba, és rögtön tudjuk ki hol van, mintha egymás mellett lennénk.

Eléggé érdekes helyzetbe kerültünk. A szállodánk ugyan négy csillagos, de a hozzá tartozó étteremnek egyel több, tehát öt csillag jelzése van, de sajnos a választékot nem tudjuk teljes egészében kiélvezni. Ez volt az első, az étkezésünk során konstatált hibák közül. Éhen persze nem maradtunk, összeállítottak nekünk kettő darab, egyenként három fogásból álló választékot, amit a hotel áll. Önmagában ezzel sem volt (akkora) gondunk. Előételnek Fényes és én csirkesalátát ettünk – Fényes csak azért, mert a másik lehetőségben nem volt hús –, Pöttöm és Bendegúz valamilyen tésztával lepték meg magukat, bár az ő adagjuk mérete eléggé kicsi volt, és kezdtem sejteni, hogy itt már baj lesz. A második fogásra mindenki más pulykát, én pedig ráját kértem, a zöldségköret helyett pedig arra kértük kedves pincérünket, hogy sült krumplit hozzon. A tálalást követve az az érzés járt át, mintha két adagot négy részre szedtek volna szét (második hiba), és még mielőtt félreértitek, ezt nem kicsinyességből mondom. Nem elég, hogy még a két csillagos kis spanyol éttermekben majdnem háromszor ennyi köretet kaptunk – de ott is minimum kétszer ennyi sült krumplit –, hanem a visegrádi bobpályán található büfé sült krumpli adagja is nagyobb volt. Mindezt képekkel is tudjuk igazolni. A személyzet becsületére legyen mondva, hogy nagyon segítőkészek voltak, és annak az egy embernek, aki tudott angolul közülük, el is mondtuk, hogy legalább még egy adagot hozzanak ki. Ne tudjátok meg milyen erőfeszítésbe tellett megállítanunk Fényest, de megnyugtatásul közölhetem, hogy se minket, se a személyzetet nem fogyasztotta el azalatt a hosszú várakozás alatt, mire kihozták, amit kértünk.
Desszertnek tortát és pudingot kaptunk, ami hasonló volt a már korábban említett kis étterem desszertjeihez, de valamiért érzelemmentesnek éreztem, mintha hiányzott volna belőle az étel és az elkészítés szeretete, ezért ebben a kategóriában is alulmaradt. Ettől függetlenül én jóllaktam.

Távozásunk előtt Fényes még adott egy ölelést az egyik pincérlánynak, aki nagyon félve mert csak asztalunk felé pillantani, miközben vártunk a már korábban oly sokat emlegetett köretünk maradék felét. Tudtuk, hogy nem az ő hibájuk.
Félreértés ne essék, ha irracionális lett volna Fényes feltevése a mennyiséget illetően, akkor én szólok neki, hogy inkább ne tegye, vagy harapja le az egyik karomat, ha annyira éhes, de ahogy azt korábban ecseteltem, fényképes bizonyítékunk volt rá, hogy nem ez a helyzet.
Az számomra ismeretlen, hogy milyen megállapodás, vagy szerződés van a hotel és a légitársaság között, de a szálloda felöli oldalról nagyon rosszul közelítik meg a helyzetet. A légitársaságnak azért tartott annyi ideig a szobafoglalás a mi esetünkben, mert Fényes ugyan kibírja Pöttöm szagát, hiszen mégiscsak vele él (az ő szavai), de Bendegúzzal mindketten felnőtt, heteró pasik vagyunk, és annak ellenére, hogy bírjuk egymást, még nem kívánjuk a kelleténél tovább élvezni egymás társaságát. Tehát jövőbeli reptetőink társasága mindent megtesz értünk, elmondja nekünk, hogy amit csak akarunk, megkapunk, hiszen lényegében munkanapoktól esünk el, és nem csekély időt kell még itt töltenünk (azért azt kihangsúlyozom, hogy ezt nem panaszkodásként mondom). A másik oldalról pedig ott a szálloda, ahol elmondják nekünk, hogy ott a szobánk, háromszor kapunk enni, ha a megfelelő időközökben lejövünk, de minden más már megy a számlánkra. Ha én lennék a jelenlegi szállásnyújtónk helyében, pont az ellenkező viselkedést tanúsítanám. Közölném a fáradtan és nyűgösen befutó vendégeimnek, hogy mettől meddig van nyitva a bár, étkezésnél azt és annyit válogatnak a menüről, amit csak akarnak, és utána még fel is ajánlanám nekik, hogy látogassák meg a zongorás termet egy kávéra. Nem szorítanám be őket előre előkészített választékhoz (mintha otthon lennék a menzán), és naponta tölteném frissen újra a szobában található hűtőszekrényeiket.
A szoba, az épület nagyon kényelmesek, és az alkalmazottak – angoltudásuktól függetlenül – szépek, és talpraesetten végzik a munkájukat. Az elismerésem teljes kinyilvánításától csak az tart vissza, hogy a vezetőszékben ülök, de nem tudják, vagy elfelejtették, hogy működik a vendéglátás.

Holnap megkérdezzük, hogy legalább a medencét használhatjuk-e, aztán elmegyünk a boltba, bevásárolunk, kimossuk a ruháinkat, és a nap hátralevő részében süttetjük magunkat és úszkálunk kedvünkre.

Nyomtatás

Elolvasta:
48
Nyomtatás

11. Nap:

Hajnal egyig maradtunk talpon. Pontosabban szólva a többség már korábban kidőlt, de még így is sikerült két beszélgetőpartnerrel kihúznom a legvégéig. Ezután a többiek horkolása mellett még váltottunk egy-két facebook üzenetet, megígérve egymásnak hogy a saját utunk képgyűjteményeiből a legjobbakat megosztjuk a másikkal, majd egy néma „jó éjszakát” követve arrébb tettem telefonom és álomra hajtottam a fejemet. Holnap Santiago, utána Barcelona (körülbelül négy órán át) és végül Budapest. Kalandom kezd a végéhez érni. (Legalábbis itt még azt hittem, de erről majd csak később.)

Reggel megkaptam életem legegyedibb ébresztőjét Fényestől, ahogy halkan búgó hangon énekelte nekem a Micimackó főcímdalát. A második versszakot pedig már közösen énekeltük a többieknek.

Érdemes érdekességként megjegyezni, hogy ha itt rendeled a taxit, akkor nem igazán fog rád sokat várni. Pontosítok: ha reggel nyolcra hívod, az nem azt jelenti, hogy akkor fog begurulni a megjelölt címre, hanem utasokkal megtöltve akkor indul el. Tíz perccel indulás előtt én már teljes felszerelésben vártam a szekerünket, miközben elköszöntem újdonsült – és éppen ébredező – ismerőseimtől. Elérhetőségeinket megadtuk egymásnak, megtörténtek a bejelölések a Facebookon, a többit pedig az élet hullámaira bízom. Ha újra összesodor minket, akkor nagyon boldog leszek, de ha nem, akkor is tudjuk majd tartani a kapcsolatot.

Annak ellenére, hogy mennyire megijesztettek minket a taxi pontosságát és indulását illetően, mégiscsak ők késtek húsz percet, de ezen már őszintén szólva meg sem lepődtem. Amit viszont érdemes tudnotok, az a következő: az alberguek és a taxisok egyfajta szimbiotikus kapcsolatban élnek egymással. Azért tudtunk ilyen jól kijönni a dolgokból, mert Rózsa tegnap kapott egy telefonhívást az egyik taxistól, hogy van egy fuvarja Santiagótól Muxiáig, és a visszaúton elvinne egy pár embert, akiknek a szokásos 15 euró/fő árak helyett a buszjegynek megfelelő 8 euró/kopf kellene csak fizetnie. Ez Pöttömnek kifejezetten jól jött, ugyanis ő nagyon nehezen viseli a buszozást, különösen a kanyargós, fel-le váltakozós verzióját, vagyis pont azt, amit ezen az úton élnénk át. Csatlakozott hozzánk egy német srác is, így öten mehettünk utolsó ottalvós állomásunkra, egyben harmadjára juthattam vissza Santiagóba.

A Delfintől való búcsúzásom és tiszteletadásom tárgyában elárulok még egy utolsó érdekességet Rózsáról: a novembertől februárig tartó holtszezonban ő hazamegy unokázni Magyarországra, majd visszajön, és könnyedén legyalogol egyet a Camino oly sok útvonalai közül. Eddig nyolcat hódított meg közülük, összesen tizenöt alkalommal. Még jó, hogy a hátamon volt a túratáskám, mert amikor ezt meghallottam, akkor mindkét kezemre szükségem volt ahhoz, hogy visszatartsam az államat a leeséstől.

A változatosság kedvéért kávé helyett fekete teával indítottam a napot az eső áztatta buszpályaudvar kávézójában. Ismerkedés közben német barátunk megemlítette, hogy Nepálba megy, melytől Fényes szeme felcsillant, és mivel ott is járt már, elárulta neki, hogy óvatosan bánjon a helyi italokkal. Naiv módon megjegyeztem, hogy annyira csak nem lehetnek furcsák, mire közölte velem, hogy az egyik helyi különlegesség az avas jakvajjal és lekvárral ízesített tea. (Bírónő, nincs több kérdésem…)

Az biztos, hogy teával és kávéval nem lehet éhséget csillapítani, ha pedig akkora ember az útitársad, mint Fényes, akkor a külön bepakolt banán se segít túl sokat, ezért Bendegúz meghívott minket egy mekis körre. Mondjuk ez a mondat egy kis helyesbítést igényel: Fényes bejelentette, hogy Bendegúz meghív minket, Pöttöm pedig hiába hangoztatta, hogy ő semmi ilyesmit nem hallott, ez nem volt vita tárgya. Szerencsére mind Bendegúznak, mind nekem volt annyi eszünk, hogy nem szólaltunk meg, inkább elkezdtünk bandukolni a kijelölt kajálda felé a szitáló eső társaságában.

Nagyon kellemes meglepetésben volt részem a mekiben, ugyanis nyugtató jazz és blues zene keveréke szólt az álmos hangfalakból, és valahogy a szaxofon szólónak pont sikerült elkapnia azt a békés érzést, mely jelenleg engem is átjárt, ahogy kinéztem az eső áztatta ablakon. A háttérből egyre jobban és jobban erősödő zongorakíséret pedig jól szimbolizálta azt, ahogy a város is lassan ébredezett és az utakon is egyre több autó jelent meg.

Elég volt két percre máshova figyelnem, és az eső oly szinten elkezdett szakadni, hogy aggodalmas pillantásokat kellett vetnem a táskámra, és annak tartalmának a jövőbeli nedvessége és átázottsága miatt. Tudtom nélkül azonban még erre is fel voltam készülve, ugyanis a legalsó zsebben elrejtve, a gyártók már bekészítettek egy narancssárga, vízálló, gumis vásznat, amit három laza mozdulattal fel is erősítettem a táskámra. Az egyetlen aggodalmam már csak abból fakadt, hogy iszonyatosan kicsi volt a zseb, amiből szó szerint ki kellett imádkoznom megmentő vízálló kiegészítőmet. Hogy fogom én ezt majd visszatenni?

A szállásunkon egy kedves idős bácsi fogadott minket, aki a Mihaelnek hívnak, és elképesztően segítőkész, kevés angoltudása ellenére. Egy kis Activityzés és a Google fordító segítségével megkértük, hogy hajnalra rendeljen nekünk egy taxit. Rábólintott, de rendelés előtt azt kérte, hadd vezessen körbe minket. Gyors tájékoztatóútját követően elkezdtünk kipakolni és elfoglalni ágyainkat. Pont végeztem a lepedő felhúzásával az ágyamon, amikor hallom, hogy Mihael jön le, kezében a mobilja és minket keres. Amint látótávba értem, lenyomott egy gombot a készülékén, és hagyta, hogy az beszéljen helyette – méghozzá magyarul – és hatalmas mosollyal a száján figyelte, amíg én (illetve az ágy takarásában Fényes) végighallgattuk mondandóját: „Megrendeltem holnap hajnali négy órára a taxit, és kifejezetten nagyot kértem, hogy mindannyian beférjetek!” Először csak én dőltem a röhögéstől, aztán Fényes is, ugyanis hiába ment oda az öreghez a legfélelmetesebb arcával, kijelentve hogy „merje csak ezt még egyszer lejátszani”, hősünk pedig fogta magát és újból lenyomta a lejátszást, amit még hatalmas barátom se tudott megállni nevetés nélkül. Ezzel persze korán sem volt vége a kedvességeinek, mert pár percre rá ismét minket keresett egy térképpel, melyen bejelölte az összes fontos helyet – katedrális, szupermarket, vasútállomás és társai – kiegészítve a leggyorsabb hozzájuk vezető úttal.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem egy ilyen fogadtatás után nem túlzás szállásadónkat Szent Mihálynak becézni.

Városnézést terveztünk a mai napra, de a megvalósítása nem biztos, hogy menni fog. Rajtam kívül jelenleg mindhárom útitársam az igazak álmát alussza, egyedül én végzem az utolsó simításokat, illetve javítom ki a helyesírási hibákat a naplómban. Valahol az emeleten rádió szól, egy kis tányérzörgéssel fűszerezve, de nem érzek késztetést arra, hogy fölmenjek és ismerkedjek. Egyrészt mert én is fáradt vagyok, másrészt, ha leszállnék az emeletes ágyról, akkor az álomba ringatás színtiszta ellentettjét érném el az alattam horkoló Pöttöm-Fényes párosnál. Úgy érzem, pont most jött el az ideje annak, hogy rápillantsak az internet világára, és megtudjam mi mindenről maradtam le.

A tervezett netszörfözésnek csak az első hullámán jutottam túl, mikor a többiek kipattantak az ágyból. Talán hangosan gondolkodtam? Lényegtelen, inkább örülök annak, hogy immár harmadjára járhattam Santiago katedrális negyedének csodás utcáin, ugyanis mindenkinek hiányzott még egy két ajándék a kötelező souvenir adagjából. Szerencsére az én esetemben ez csak egy hűtőmágnest jelentett. Nálunk az a családi szokás, hogy ahol nyaralunk, onnét hozunk egy hűtőmágnest, így ha valaki a családom eddigi kalandjainak helyszíneire kíváncsi, csak rámutatunk a hűtőnkre és megkérdezzük, hogy melyik mágnes történetét akarja meghallgatni. Őszintén örülök annak, hogy így alakítottuk ki a dolgokat, mert így legalább nem kell végigmennem a többiek által minden boltban mantrázott számlálgatáson: „ennek ezt, annak ilyet, neki is kell, hogy meg ne sértődjön…” szerintem a lényeget értitek.
Fényes a harmadik boltig bírta, de a negyedik előtt elrendelt egy kötelező kajaszünetet, ami ellen senki se tiltakozott.

Keresgélés közben szembejött velünk egy igazán apró utca, melynek a végén díszelgett egy étterem felirat. Fényes szeme nevéhez híven felcsillant, és hatalmas mosollyal az arcán közölte velünk, hogy ha befér ezen az utcán, akkor itt eszünk. Szerencsére még oldalaznia se kellett, az égiek pedig elintézték, hogy pont akkor szabaduljon fel egy asztal a teraszon, mire mi megérkeztünk. Az már csak hab a tortán, hogy egy ilyen apró helyen nem csak egy, de két étterem is megfért egymás mellett.

Étkezésünk mostani helyének az az érdekessége, hogy van egy napi menü, amit folyamatosan változtatnak. Összefoglalónak egy külön lapon felsorolják a teljes választékot, melynek számjelzéseit össze kell vetned a rendes menüvel, hogy aznap terítéken van-e a kiszemelted vagy sem. Első nekifutásra még nem értettük a dolgokat, de egy rövid magyarázat után a második rendelésünk már megfelelt minden követelménynek.

Az első fogás galíciai erőleves volt, káposztával, babbal, krumplival, egy nagyon finom tejszínes alapban. Kaptunk mellé frissen sült kenyeret is, ami kifejezetten jó párosítás volt. A második fogás számomra hekket jelentett, Pöttöm tányérján csirke kebab díszelgett, Bendegúz hamburgersteaket kapott, Fényes pedig tenger gyümölcseivel megbolondított rizses húst evett. Volt ott a kagylón át a garnélán keresztül minden, amit csak el tudsz képzelni. Köretek tekintetében ugyanaz járt Pöttömnek, Bendegúznak és nekem is: saláta, paradicsom, ecetes hagyma és sült krumpli.
Desszertjeink között volt almás pite (Bendegúz) Santiago torta (Pöttöm) dupla adag jégkrém (naná, hogy Fényes) és házi karamellpuding csokiöntettel. A kötelező kóstolók cserekereskedelme után mindenki belefeledkezett a saját mini mennyországába, amit igazol, hogy a szokásos étkezés közbeni beszélgetésünk is kurtára sikeredett.
Egy ilyen gasztronómiai ostrom után már csak azon csodálkozom, hogy a saját lábaimon, és nem gurulva jutottam vissza a szállásra, a többiekkel együtt.

Útközben megláttunk egy igazi divatkritikus stílusban – passzos fekete koktélruha, tüskés haj, napszemüveg és a kihagyhatatlan szipka – felöltözött szőke ciklont, aki feldobottan füstölgetett egy padon. Fényes nem tudta megállni szó nélkül, és elkiáltotta magát, hogy „Ő már biztosan jól érzi magát!” Hiszen mégis mennyi esélyünk van arra, hogy pont itt fussunk bele honfitársainkba? Kiderült, hogy eléggé sok, mert kiszemeltünk ékes magyarsággal vetette oda kis csapatunknak, hogy „Mert mégis mit csináljak?” és mivel nem volt rá válaszunk, így leültünk mellé és elkezdtünk beszélgetni. Sára volt a becsületes neve, és a kriminálpszichológia iránt érdeklődött a leginkább. Tanulmányaimat tekintve van egy kis ismeretem a tárgyban, így egészen jót tudtam vele csacsogni a szakzsargonról, a különböző iskolák tanairól, és mikor már mindenkinek leesett, hogy ez nem egy párperces barátkozás lesz, a lehető leglogikusabb módon, elhívtuk magunkkal sörözni. Habozás nélkül rávágta az igent, ami csapatunkat elnézve nehezen eldönthető, hogy bátorságra, vagy éppen őrültségre vall. Milyen furcsa, hogy ilyen közel áll egymáshoz ez a kettő…

Este fél nyolc környékén üzent nekünk egy nagyon tapasztalt Caminós, aki a Stefi névre hallgat, hogy itt van Santiagóban és szeretne velünk találkozni. Mikor mosolyogva visszajeleztük neki, hogy az érzés kölcsönös, felbuzdult és tájékoztatott minket, hogy van fél óránk a katedrális elé érni. Nekünk se kellett kétszer mondani, felhajtottuk azt ami még előttünk volt, megbeszéltük Sárival – aki addig elmegy vacsorázni –, hogy ha kedve támad csatlakozni, akkor ránk ír, és meg is indultunk a katedrális felé, de hogy hanyadjára, azt már ne kérdezzétek.

Amint Stefi kiengedett minket öleléséből, fülünket követve rátaláltunk egy eredeti spanyol mariachie banda koncertjére, majd a tapsvihart követve a téren nézelődtünk körbe, hogy mégis, merre induljunk. A közeli távolban megláttunk egy óriáskereket, és egyértelművé vált, hogy oda fel fogunk jutni.

Itt van egy apró filmszakadás, ugyanis az eseménydús este következtében csak hajnal kettőkor volt időm előkapni a telefonom, de a következő nap leírása közben az itt kihagyott részeket is bepótolom.