Kicsi Réka emlékének
Mottó:”Amíg csak él az ember”
(Lőrincz György)
hókorom hull
hulladozik a szemfedél-korc…
estefelé, így, végkormozottan,
kín-határtalanul
kiált belőlem Tiborc,
ó, én nagyságos Nagyjóuram,
miért ez így, miért tutul
ránk ezernyi fenevadad,
minek ez élő húsba mart kereszt
altasd el, ringasd pókarongyodat,
mert gúzsba köt, s el nem ereszt…
(- az alkony puha erdőkre hullt,
utca kondorult alánk álmosan.
nyakam körött édes teherrel,
veled, kicsi leányom,
tejért mentünk, elporoszkáltunk,
végig az úton a napszentületben…-)
az egek hallhatón hasadnak rendbe,
s meg-nem-másítható e kegynek
átkozott, inverz betlehemje,
megátalkodott törvények kéje
cikkelyekbe ráz múlandót s vétket,
értem, Nagyjóuram, a miértjét nem,
s mikéntjét annak hogy a kegyelmed
égő, vérpogány cirádát hasít,
sebet roppant az értelemben…
(a kis süni ott szuszogott,
szöszmötölt egy fűcsokorban,
ahogy az alkony
velünk caplatott a szinte unott
estéli kutymorgók hullámhosszain,
s a „Jóestét!”-ek elmaradhatatlan derűje
szórt meg gazdagon akkor is,
akkor…
fülemen kezed melege lüktetett…)
Égi útjaid Te, Nagyjóuram, váltig ismered,
végigvág rajtuk kényed ostora,
vagy pilinkéző hópernyét ejt rá a lelked,
osztogat érdemet s feloldozást
mostoha közönnyel, meg nem torpanva
soha,
soha.
(szóval a kis süni…
-Édesapám, ó, nézd,
apja anyja magára hagyta,
sírhat már, hogy ríhat szegény?
vedd, add fel kezembe,
nézd, hogy örül, gömbölyög
ssz…a kis legény…
csillagfény hullt, s a Hold sarlója
aratta rád az ölelést térdre ereszkedve…
– az út csorda verte pora fölött
kipattant, virágzott az este-)
Derűs arcomat érintetted, Nagyúr,
érezted-e bőröm, húsom, csontjaim rendjében
Bábelt, az égető dühöt, fájást, sikolyt,
mi bennem lobog oltatlan vadul,
megalázottan,feltörve, át a csenden,
s mit semmilyen ígért vízözön el nem olt?
(- Kérdezz, édesapám!
-Édesapának kije vagy, kincsem?
hangod dallamát most is hallom,
puhán,mint szellő suttogása,
ha megcirógatja egy lomb födte ág,
úgy lehelted süntüskék fölött:
– Édes, drága, csillag-angyalkája!
dúdolt, énekelt bomolva,
a véghetetlen csillagos magasság.)
Szomjas vagyok, Uram, fakassz hűs vizet, kérlek,
adj vándor-magamnak enyhet, ó, mondd meg,
miért kell ilyen szomjasan mennem hegyeknek,
völgyeknek vággyal, kétellyel, a sok miérttel,
egyedül,
kifosztva,
jaj-sebekkel?
(Nézd, csillagom,
alszik a kis sün kigömbölyödve…
a tér megroggyant traverzei közt
egyedül indulok már-sosem-lesz-tejek után,
a caplatás régen elhallgatott,
mint kérésed, hangod, simogatásod,
nyakam körött ma mégis érzem:
kérdezetlenül viszlek a hulló estben
úgy dúdol fényed, meleged
kis sünit dédelő kezed fölött,
s veled suttogják kis testvéreid
– Édes, drága, csillag-angyalkája -,
hunyorgó csillagok.)
Székelykeresztúr,2019. december 15.
