Horváth János : Az ünnepi ebéd

Amikor belépett a szobába, megcsapta az a jól ismert dohos szag, amelyet annyiszor érzett már.
– Nyissunk ablakot! – mondta a társának, aki elkísérte erre a látogatásra.
Judit nem volt már fiatal, de nem fásult bele ebbe a munkába. Széthúzta a függönyöket, a szobába beáradó fény hunyorgásra késztette. Kinyitotta a kétszárnyú ablakot, és beengedte a kora délutáni friss levegőt. Addig Gábor kipakolta az ételt az asztalra. Előbb a leveses tálat, aztán a friss rántott húst. Kitálalt egy nagy tányérra, a hús mellé krumplipürét tett, és kis savanyúságot. Géza bácsi a kovászos uborkát szerette, de csak csemege uborkát találtak. Ilyenkor már nincs szezonja a napon erjesztett kovászosnak. Az öreg feltápászkodott, és felült az ágyon.
– Szép napot Géza bácsi! – köszönt rá Gábor az öregre. – Meghoztuk az ebédet. Ma Judittal jöttem.
Judit odalépett az öreghez.
– Először fürdünk, vagy eszik? – kérdezte Judit az öreget.
– Fürdünk – mondta határozottan az öreg. – Azt hiszem a pelusban is van valami.
– Nem baj. Azért jöttünk, hogy rendbe tegyük.
– Van egy rossz hírem – mondta Gábor. – Holnap nem jövünk. Judit hazautazik a szüleihez, én meg a családommal töltöm ezt az egy szabadnapomat. Itthagyom a telefonszámom, ha szükség lenne rá. Ha hív, jövök. Tudja, rám számíthat Géza bácsi.
Judit karon fogta az öreget, és kivezette a fürdőszobába. Elrendezte a pelust is. Az öregnek izomsorvadása van, nehezen mozog, segítségre van szüksége. Felajánlották neki az otthont, de nem akar bemenni. Nincs senkije, nem látogatja őt senki. Nehéz volt elintézni, hogy kijárjanak hozzá. Gábor nem is vállalta volna szívesen, ha nincs Judit, aki felajánlotta a segítségét. Naponta látogatják az öreget, elvégzik a legszükségesebb munkákat a lakásban, és minden nap hoznak meleg ételt az öregnek. Hetente egyszer összeszedik a mosnivalókat, és tiszta ágyneműt húznak.
– Készen vagyunk – mondta Judit. – Szép, tiszta pizsamát is kapott. Na, akkor üljön át ide a székbe, és lásson neki az ebédnek!
– A gyógyszereket bevette, Géza bácsi? – kérdezte Gábor.
– Minden nap beveszem – mondta az öreg, és elkezdte kanalazni a húslevest. Tudott egyedül enni, de időnként elgyengült, és akkor segítségre szorult.
Judit leült mellé, és nézte, ahogy az öreg igyekszik szabályos mozdulatokkal kanalazni az aranysárga lét.
– Ma jobban megy, mint tegnap – mondta Judit kedvesen.
– Igen, jobban is érzem magam. Jó, hogy itt vagytok aranyoskáim, nagyon sokat jelent nekem a segítségetek – válaszolt az öreg Judit megjegyzésére.
– Tudja, hogy milyen nap van ma? – kérdezte Gábor az öreget.
– Igen, karácsony van – válaszolta Géza bácsi.
Amíg Judit az öreggel volt elfoglalva, Gábor összeszedte a szennyest, és egy nagy sporttáskába tette. Felhúzta a tiszta ágyneműt is, és felállított egy kis fenyőfát is, egy világító műanyag díszt.
– Nos, én azt hiszem, mindennel megvagyunk. Hoztunk friss zsömlét, és van felvágott is a hűtőben. És hoztam egy dobozos alkoholmentes sört is, nem fog ártani. Jól alszik majd tőle.
– Tévét nézek, és közben elalszom. Az éjszakák békében telnek, de zavar, hogy időnként nem engedelmeskednek az izmaim.
– A kerekesszék a jövő héten meglesz. Mégiscsak könnyebbé válik a közlekedés. Az is lehet, csak januárban lesz belőle valami.
– Nem baj, azt a kis időt már kivárom – mondta az öreg, és nevetett hozzá.
– Azért ne erőltesse meg magát, Géza bácsi! Tudja, az erő véges, fölöslegesen ne pazarolja, nehogy baleset legyen belőle.
– Jól van, vigyázok magamra – mondta az öreg, és a sarokban elhelyezett mini karácsonyfára nézett. – Jaj, de szép! Amilyen kicsi, olyan aranyos. Kedvesek vagytok. Gábor, téged mióta is ismerlek?
– Még gyerek voltam, amikor egy erzsébetvárosi bérház gangján találkoztunk.
Judit is befejezte a mosogatást, és leült Gábor mellé.
– Mit hallok? Te voltál gyerek is? – fordult Gábor felé.
– És még hozzá milyen élénk gyerek volt – emlékezett vissza az öreg. – Mindig volt nálam kockacukor, a lovakhoz jártam az ügetőre. Aztán, ha jött velem szemben a folyosón, mindig kapott egy szemet, ha azt mondta a kérésemre, hogy faszagyerek vagyok.
– Apám nagyon haragudott ezért, de végül mindig megenyhült.
– Apád korán elment, ha jól tudom.
– Negyvenhárom éves volt. Én akkor tizennyolc.
– Pont az érettségi évében.
– Igen, ez régen volt. Már nem megyek ki a lovakhoz, inkább lottózom. A szerencsét meg kell kísérteni, hogy kegyes legyen hozzánk – mondta az öreg, és huncutul mosolygott. Judit felállt az asztaltól, és a frissen felhúzott ágyneműre mutatott.
– Jó lesz itt most pihenni egy kicsit. Ne felejtse el bevenni a gyógyszereit! – mondta kedvesen.
– Mennünk kell. Akkor, holnap nem jövünk, Géza bácsi – mondta Gábor, és ő is felállt az asztaltól. – Elviszem a mosnivalót. Nincs sok.
– Köszönöm kedveskéim, jó volt egy kicsit beszélgetni – mondta az öreg. – A régi szép idők emlékei.
– Kellemes karácsonyt Géza bácsi! – mondta Judit, és megsimogatta az öreg kézfejét.
– Várjatok! Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat. Gábor fiam, nyisd ki a komód felső fiókját. Van benne egy dosszié. Az egyik a tiéd, a másik pedig Judité. De ma ne nézzetek bele. Majd, holnap.
Gábor két sárga dossziét vett ki a fiókból. A Judit feliratút átnyújtotta a lánynak.
– Aztán, nem megnézni! – szólt rá Juditra, aki úgy tett, mintha ki akarná nyitni az irattartót.
– Minden jót, Géza bácsi! – fordult vissza Gábor az ajtóból.
– Mintha a gyerekeim lennétek, szeretlek benneteket – mondta az öreg elcsukló hangon.
Becsukták maguk mögött az ajtót, és elindultak a lefelé a lépcsőn. Judit szeméből könny cseppent a blúzára, és Gábor szeme is csillogott, amikor a lányra nézett. Egymás kezét fogva mentek ki a kapun.

Judit egyedül töltötte a karácsony estét. Kis fát állított. Egy konyakot töltött magának, és lassan leengedte a torkán a nemes italt. A mai napra gondolt, az öregre, aki most először látszott boldognak, pedig, nagy fájdalmai lehettek. Másnap reggel, váratlanul csöngött a telefon. A vonal másik végén Gábor szólt bele, halkan, szinte suttogott.
– Géza bácsi meghalt az éjjel. Álmában érte a halál.
– Hogyan? Nem értem. Mi történt?
– A szomszéd talált rá reggel. Néha ránézett az öregre, és észrevette, hogy az öreg nem lélegzik. Azt mondja, olyan volt, mintha aludt volna. Álmában mosolygott.
Csak napokkal később jutott Judit eszébe a dosszié. A temetést intézték Gáborral, amikor az iratok rendezése során előkerült a sárga színű irattartó.
– Te Gábor, megnézted a dossziét, amit az öregtől kaptál?
– Nem, még nem volt időm.
– Gyere, nyissuk ki az enyémet!
Judit kinyitotta a sárga fedelű papír dossziét, és egy lottószelvényt vett ki belőle. Annak a szelvénynek az igazoló szelvényét, amelyet még hetekkel ezelőtt ő töltött ki. A dossziéban volt egy végrendelet is, amelyben Géza bácsi közli, hogy a nyertes szelvényt Juditra bízza, és a nyeremény felét rá, másik felét Gáborra hagyja. Gábor is megkapta a végrendelet egyik példányát, állt az okiratban, amelyet közjegyző hitelesített. Judit Gáborra nézett, de csak egy kisfiút látott, akinek potyognak a könnyei, és csak annyit tudott mondani átölelve a lányt.
– Úgy látszik, faszagyerek voltam.
– Ezek szerint, én is – mondta Judit, és szorosan átölelte a férfit.

Budapest, 2019 karácsony

Legutóbb szerkesztette - Horváth János
Szerző Horváth János 165 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.