Apáti Kovács Béla : Kilyukadt a Mikulás csizmája

A Mikulás házában minden készen állt az indulásra. Az istállóban a rénszarvasok már türelmetlenül várták, hogy befogják őket a szán elé, amely telis teli volt mindenféle játékkal, csokoládéval, cukorkával, amit a Mikulás elvisz minden jó kisfiúnak és kislánynak.

A Mikulás még egyszer ellenőrizte a nagykönyvben a névsort, hogy véletlenül valaki ki ne maradjon az ajándékozásból, mielőtt álomra hajtja a fejét.

Hogy kényelmesen végig tudjon dőlni a heverőn, lehúzta a lábairól a vastag bőrcsizmát.

Amikor a csizmák már a padlón voltak, olyan dolog történt, amire senki sem mert gondolni. Ilyen még sohasem fordult elő a hosszú évek alatt.

Az egyik csizmája kilyukadt. Egy hatalmas lyuk éktelenkedett a csizma orrán. Rejtély, hogy ezt eddig senki nem vette észre.

A Mikulás elszörnyedve nézte és nem akart hinni a szemének. Eleinte azt hitte, hogy csak álmodja az egészet, vagy káprázik a szeme.

Nem lehet, hogy a Mikulás csizmája lyukas legyen! Így nem mehet a gyerekekhez. Mit fognak szólni, ha meglátják? Egy Mikulásnak mindig rendesnek kell lennie. Ő is mindig elvárja az apróságoktól, hogy szép, tiszta cipőt vagy csizmát tegyenek ki az ablakba. Amelyik kisgyereknek piszkos, rendetlen lábbelije, az a Mikulástól virgácsot kap.

Csak ült a heverő szélén, és búslakodott. A lyukon még a jéghideg víz is befolyik, és a végén megfázik. Ez senkinek sem lenne jó. A kicsi krampuszok ápolhatnák egész télen.

Sajnos a Mikulásnak csak egy pár csizmája volt. Ilyenkor már minden cipőbolt zárva van. Éjjel nem dolgozik a csizmadia, hogy befoltozza a lyukat.

A krampuszok bejöttek a Mikulás szobájába, mert látták, hogy világos van. Pedig ilyenkor a Mikulás már aludni szokott.

– Mi történt, Mikulás bácsi? – kérdezték kíváncsian. – Miért nem alszik? Holnap korán kell kelni, hogy minden kisfiú és kislány időben megkapja az ajándékot.

A Mikulás szomorú szemekkel nézett a krampuszaira, s megkérdezte:

– Ti tudnátok nyugodtan aludni, ha a csizmátok lyukas lenne?

A krampuszok riadtan néztek egymásra. A vigyor eltűnt az arcukról. Mindjárt megértették, hogy ez azt jelenti, holnap elmarad az utazás, és az úton nem lehet majd rosszalkodni, borsot törni a másik orra alá. Pedig már annyi rosszaságot kigondoltak. Most azok mind elmaradnak, kuksolhatnak egész nap a szobájukban.

– Idén nem viszünk ajándékot a gyerekeknek – mondta szomorúan, de annál nyomatékosabban a Mikulás. – Majd karácsonykor az angyalkák elviszik a karácsonyfával együtt. Kicsi krampuszok, menjetek szépen a szobátokba, és feküdjetek le! Én is bevackolom magamat a puha ágyamba, és szunditok egyet.

A krampuszok orrukat lógatva kimentek a szobából, és amikor hallották a Mikulás horkolását, összedugták a fejüket.

– Valamit tennünk kell – mondogatták. – Nem lehet, hogy idén elmaradjon a Mikulásnap, amit a gyerekek annyira várnak.

Igazából egyikőjük sem tudta, mit lehetne tenni?

Hová vigyék a lyukas csizmás késő este? Nincs az a csizmadia, aki elvállalná a javítást.

Már majdnem feladták, amikor a legkisebb krampusz elkiáltotta magát, és csillogó szemekkel mondta jó hangosan:

– Javítsuk meg mi a csizmát!

– Ne olyan hangosan, hékás! Még felébreszted a Mikulást. Mégis, hogyan gondolod? Nem vagyunk csizmadiák.

– A kamrában van tű, cérna, meg egy kis bőr is akad valahol a házban. Szerintem, nem olyan nagy dolog lehet befoltozni azt a csizmát – mondta a legkisebb krampusz, most már suttogva. – Legalább próbáljuk meg! Hátha sikerül.

Ezen a többiek is elgondolkodtak.

– Hiszen ez jócselekedet – jegyezte meg az egyik krampusz. – Mi krampuszok a csíntevéseinkről vagyunk híresek. Mit szól majd a Mikulás, ha megtudja, hogy mi foltoztuk meg a csizmáját? Lehet, hogy még el is kerget bennünket.

– Vállalnunk kell ezt a kockázatot. Ha sikerül, akkor az utazás alatt bőven lesz alkalmunk csintalankodni. Ne halogassuk a munkát! Munkára fel! Reggelig el kell készülni vele.

A krampuszok ahányan voltak, annyi felé szaladtak. Az egyik csendben kicsente a Mikulás lyukas csizmáját, a másik tűt és cérnát keresett, a harmadiknak volt a legnehezebb dolga, mert alig talált megfelelő bőrt a foltozáshoz. Végül úgy oldotta meg ezt a nehéz helyzetet, hogy levette a csúzlijáról a bőrt, amibe a kavicsot szokta tenni, amikor a tündérek cicáját ijesztgette vele. Szerencséjére a bőr éppen akkora volt, mint a csizmán a lyuk. Majd tavasszal vagy nyáron készít egy másik csúzlit, de most a cél érdekében fel kellett áldoznia fegyverét.

Nem könnyű mesterség a csizmadiaság. Bizony nagy erő kell, hogy az ember át tudja szúrni a tűt a vastag bőrön. A krampuszok keze ehhez gyönge volt. Sokszor csak úgy sikerült, hogy egyszerre hárman is nyomták és húzták. De olyan is előfordult, hogy a hegyes tű megszúrta az ujjukat. Mire végeztek a munkával mind a három krampusz keze vérzett, és sajgott a fájdalomtól.

Remek munkát végeztek. Alig lehetett észrevenni a foltozást.

Elégedetten nézegették a csizmát. Még a környék legügyesebb csizmadiája sem tudta volna szebben megfoltozni.

– Készen vagyunk – mondták, és már rohanniuk is kellett a Mikulás szobájába, mert közeledett az indulás ideje.

Nagyon fáradtak és álmosak voltak, de nem volt idő a nyavalygásra. Ha időben el akartak indulni, fel kellett ébreszteni a Mikulást.

– Mikulás bácsi! Mikulás bácsi, ébresztő! Indulni kell! Nincs idő lustálkodni! Várnak bennünket az apróságok – szólongatták, rázták a Mikulást.

– Mi van? – nyitotta ki a szemeit a Mikulás. Nem volt hozzászokva, hogy ilyenkor a krampuszok ébresszék fel. Inkább az volt a jellemző, hogy neki kellett közelharcot vívni velük, és kicibálni a hétalvókat az ágyból.

– Mikulás bácsi indulni kell!

– Hogyan menjek lyukas csizmában? Még megszólnak a gyerekek. Tegnap este érthetően megmondtam, idén az angyalkák viszik el az ajándékokat a gyerekeknek.

– A csizma már nem lyukas – mondták kissé zavartan a krampuszok, és a Mikulás kezébe adták a csizmát. – Tessék megnézni! Éjjel befoltoztuk a lyukat. Jobb, mint újkorában.

– Befoltoztátok? – csodálkozott el a Mikulás. – De akkor ti jót cselekedtettek!

– Most ezért meg tetszik szidni bennünket? – kérdezték remegve a krampuszok.

– Nem is tudom, hogy most, mit mondjak. Ilyen eset még nem fordult elő, amióta Mikulás vagyok. Pedig annak már van legalább kilencszázkilencvenkilenc éve. Majd megnézem a nagykönyvemben, hogy ilyenkor, mi a teendő. De nincs idő most ezen gondolkodni, indulni kell, mert várnak a gyerekek. Amikor majd hazajövünk, megbeszéljük a dolgot – mondta vidáman a Mikulás, és gyorsan felhúzta a csizmáját.

A krampuszok is megkönnyebbülten szaladtak ki a szánhoz, ahol már a szarvasokat alig lehetett visszatartani, hogy el ne induljanak.

– Gyí! Szarvasaim! Repüljetek, ahogy csak tudtok, hogy minél előbb a gyerekeknél legyünk! – mondta a Mikulás és az ostorával a szarvasok közé csapott.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Legutóbb szerkesztette - Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 186 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.