Magdus Melinda : Őszi napfény

Rozsdabarna lombú fák hajladoztak az út mentén, fájt nekik, ahogy az erős szél belekap a koronájukba. Az elvirágzott bokrok elbúcsúztak lehullott leveleiktől. Vége lett a gyümölcsöt hozó nyárnak és lassacskán már a betakarítási időszak is elmúlik. Egyfolytában jöttek elő az ősz újabbnál újabb szépségei. Vadgesztenyéből készül a föveny, a dióleveleken megpihen a termés, aszalódik a szőlő a lugason. Még az illat is másabb, mint nyáron. Odébb avart égettek, ide szállt a füstje. Az édes szőlő mustszagát is elnyomta.

Már reggel óta esik az eső. Szeretem, ha esik, minden cseppjével együtt. Megnyugtat a halk egymásra koppanása és tudom, hogy szereti a föld is, vágyik rá. Mennyire várhatták már a szomjoltó csapadékot a kiszáradt növények és a megfáradt fák. Az esőcseppek hasonlítanak a könnyeimre, ahogy peregnek végig az arcomon, megkönnyebbülök általuk, mint a föld is, amikor beszivárog pórusain keresztül a víz. Jobban érzem magam tőlük. Kitisztulnak az érzéseim és lassan kivilágosodik előttem minden. Istenem, mi lenne, ha könnyek nélkül teremtettél volna bennünket? Nem bírnánk elviselni a fél életünket sem nélkülük. Enyhítik a fájdalmat, közvetítik az örömet. Szeretem őket.

Egy apró jelzéssel kezdődött minden. Az egyik ember felfigyelt a másikra. Az állatok is szoktak így viselkedni, körbeszaglásszák egymást, aztán ha „tetszik” a szaga a másiknak, akkor új párt alkotnak. Az embereknél ez másképp történik, pláne életük delelő pontja után. Ha lemaradtak az igaziról, akkor azért, ha megtalálták, akkor meg azért. Ez esetben a másik ember is „szagolgatta” az egyiket. Kipp-kopp kopogtattak egymás ablakán. És nem bírták abbahagyni a kopogtatást. Rózsaszín felhő borult rájuk, kora ősszel a tavasz illatát érezték és élvezték egyszerre. Dalok szálltak és cseréltek gazdát percek alatt és szereztek kellemes órákat a másiknak. Virágnyelven csevegtek egymással és virágnyelven válaszoltak a másik kérdéseire. Csak őt tudták olyan selymesen simogatni egymás arcát gondolatban, kedvesen cirógatni egymást a bókjaikkal, amik nem is számítottak igazán bóknak, hiszen mindketten igaznak találták, amit mondtak. Álmodoztak, vágyakoztak, de a rideg valóság nem hagyta kibontakozni szerelmüket. Így marad örökre szép emlék számukra ez a beteljesületlen vágyakozás. Halálos ágyukon mindketten boldogan hunyják majd le a szemüket és hagyják itt e földi világot, mert volt kit szeretniük és volt ki szeresse őket.

Legutóbb szerkesztette > Magdus Melinda
Szerző Magdus Melinda 26 Írás
Magdus Melindának hívnak. Nógrád megyében egy 600 lelkes kis faluban élek és dolgozom. Egy ismerős által találtam rá erre az online irodalmi folyóiratra. Amatőr költőnek vallom magam, kedvtelésből, magam és mások örömére írok és próbálgatom a szárnyaimat.