Apáti Kovács Béla : Gonosz lángocska

 Nagy szárazság volt. Már hetek óta a környéket elkerülték az esőfelhők. A földek vízért rimánkodtak, s rajtuk a növények szinte élettelenül hulltak alá.

Mindenki az eget kémlelte, vajon, mikor nyílnak meg az ég csatornái, és varázsolják újból üde zölddé a tájat.

Nap kíméletlenül szórta forró sugarait, valósággal felperzselve mindent, ami útjukba került.

Talán ilyen kegyetlen napsugár nyújtotta lángra a kis, száraz fűszálat a közeli erdő szélén.

Eleinte csak vékonyka, kékes füstcsík tekerőzött felfelé, majd lent a földön egy kicsinyke láng kezdett táncolni a fűben.

–  Halihó, itt vagyok! – kiáltotta gőgös hangon. – Megszületem, apám a Nap, aki elküldött a földre uralkodni. Reszkess világ! Hamarosan felnövök és felperzselek mindent, ami az utamba kerül.

A környező nővények és kicsi állatok elképedve nézték és hallgatták a lángocskát. Még sohasem találkoztak ilyen hencegő, nagyképű alakkal. De majd lecsillapodik. Eleinte mindegyik egy kicsit virgonc, aztán idővel megnyugszik. Így volt ez mindig, most sem lesz másképpen. Ki kell várni az időt, amikor a nagy hév elillan, s nyugalmas percek jönnek. Majd ő is megnyugszik. A kicsi lángból csak egy parányi vörösen izzó parázs marad.

Nem kell mindjárt bolhából elefántot csinálni.

A legtöbb nővény rá sem hederített. Csak mondja a magáét! Amint eljön az este, arra már mindenki el is felejti, hogy valamikor is létezett egyáltalán.

Csupán a mellette lévő fűszál volt nyugtalan. Félt, hogy az izgága láng meggyújtja száraz testét, és végül még nagyobb baj is lehet.

Megpróbált kicsit távolabb kerülni a lángocskától, aki már azt méregette, merrefelé tud tovább terjedni. Hol lel alkalmas közegre, amely életet lehel csöppnyi parázstestébe.

A fűszál gyökerei mélyen a földben kapaszkodtak. Nem bírt saját erőből kiszakadni onnét. Legfeljebb egy kicsit elhajolt, de a következő pillanatban a nyári szellő visszafújta, s vékonyka teste majdnem a lángocskára esett.

–  Jer, közelebb! – biztatta a lángocska. – Legyünk szövetségesek! Meglásd, ha velem társulsz, sokra vihetjük együtt!

–  Nem. Nem. Nem akarok a szövetségesed lenni. Kérlek, hagyjál nyugton engem! Jól megvagyok itt magamban is – tiltakozott a fűszál és elfordult a lángocskától.

–  Ha nem akarsz, akkor erőnek erejével teszlek magamévá. Ha tetszik, ha nem a rabszolgám leszel. Azt fogod tenni, amit én parancsolok neked – változtatott hangnemet a lángocska és egy nagyot ugrott.

Olyan jól sikerült az ugrás, hogy egyenesen eltalálta a száraz fűszálat, aki csak ennyit tudott mondani:

–  Jaj!

–  Most már hiába jajgatsz. Felfallak és enyém leszel – vihogott a lángocska.

A többi nővény ijedten dugta össze a fejét.

–  Ez meg mire készül? – kérdezték rosszat sejtve. – Nem lesz jó. ha elharapózik a lángocska itt a réten. Még a végén megéget mindenkit. Valamit tennünk kellene.

Tehetetlenül forgolódtak és aggódva figyelték, miképpen terjed egyre gyorsabban feléjük a lángocska, amely már valójában nem is lehetett nevezni lángocskának. Egyre nagyobb lánggal lobogott, és igazi nagy tűz lett belőle.

Lángolt a rét, s ami útjába került, azt felfalta könyörtelenül. Senkinek sem kegyelmezett.

Már ő volt az úr a réten. Félő volt, hogy az egész vidéket felperzseli.

–  Senki ne álljon az utamba, ha jót akar! – süvöltötte és közben hatalmasakat ugrott, szinte fel egészen az égig.

Régen esett. Felhő sehol sem volt látható az égen. Minden szárazságtól szenvedett. Könnyen nyargalászhatott a lángocska, amerre csak akart. Senki és semmi nem tudta megállítani. Még az útjába került kidőlt fűzfa sem volt akadály. Vidáman felugrott rá és tovafutott. Futott egyenesen a falu irányába.

–  Felperzselem a falut – ordította. – Féljetek csak emberek, nektek sem kegyelmezek. Estére házaitok hamu lesz és futhattok, ahová csak tudtok. Kár előlem elfutni, úgyis utolérlek bennetek. Akarom hallani, hogyan könyörögtök, sírtok vacak életetekért. Még pár száz méter és megérkezem.

Ahogy ezt kimondta, hangosan nevetni kezdett. Ebben a nevetésben benne volt minden gonoszsága. Az egész világ azonnal megértette, a kicsi lángocska meg akarja hódítani a világot, hogy annak az ura legyen.

Pedig még nem is olyan rég, milyen kicsi, jelentéktelen volt. Az életet a napsugarak adták neki. Talán még a Napnál is nagyobb akart lenni.

Ez a hála, amiért hagyta, hogy megszülessen a kicsi lángocska? Tényleg, miért is hozta a világra? Igazából már a Nap erre nem emlékezett. Lehet, hogy csak jót akart tenni, vagy magának bebizonyítani, sugaraival mindenre képes.

Azt nem gondolta még álmában sem, hogy egy gonosznak ad életet, aki mindent el akar pusztítani.

Iszonyatos düh fogta el. Majd szétpukkant mérgében. Igazából nem tudta, miképpen tudná megállítani a lángocskát?

Ilyen eshetőségre nem készült fel. Forró sugaraival csak még jobban feltüzelné a lángocskát és segítene. Valami mást kell kitalálni, de gyorsan, mert a kicsi lángocska már a falu határában jár.

Egy villámgyors fuvallat segített megoldani a problémát. Nap felültette hátára kisebbik leánykáját Napsugárkát, és elküldte Viharapóhoz.

–  Drágaságom, rohanj Viharapóhoz, és mondd meg neki, siessen, ahogyan csak tud! Hozzon magával sok-sok sötét esőfelleget!

Nap talán be sem fejezte mondókáját, Napsugárka már úton volt. Szerencsére nem kellett sokáig mennie. A magas hegyek mögött Viharapó táborozott fiaival.

–  Miért jöttél Napsugárka? – kérdezte Viharapó.

–  Viharapó, tessék jönni azonnal. Hozzon magával sok-sok sötét esőfelleget!

–  Fiaim, indulás! Munka van. Mutasd Napsugárka az utat!

Nem telt bele egykét perc és Viharapó hatalmas serege elindult.

Amikor megérkeztek a kicsi lángocska már a falu szélső házait nyaldosta.

Az emberek jajveszékelve rohantak ki az otthonaikból, s megpróbálták eloltani a tüzet, ami már olyan nagy volt, hogy a vödrökből kilocsolt víz semmit sem ért.

A város messze volt. Riasztották az ottani tűzoltókat, de amire megérkeztek volna a falu összes háza leégett volna.

A falusiak jól tudták, itt már csak a csoda segíthet, ami meg is érkezett a sötét esőfellegekkel. Úgy ömlött égből a víz, mintha dézsából öntötték volna.

Eleinte a kicsi lángocska még kakaskodott az esőcseppekkel, ijesztgette őket:

–  Tűnjetek a szemem elől, mert könnyen megbánhatjátok. Én vagyok a világ ura.

De ez nem hatotta meg az esőcseppeket, sőt még erőteljesebben zuhogtak a fejére.

Nem telt bele negyedóra az egész rétet víz borította el. A kicsi lángocska még egy kicsit kapálózott, majd végképp alábukott az áradatban.

A tűzoltóknak nem sok dolga akadt. Átvizsgálták a szélső házakat, hátha valahol még megbújt egy kicsi parázs.

Vizsgálat után összepakolták felszerelésüket, majd visszamentek a városba.

Megmenekült a rét és a falu a gonosz lángocskától, de vajon holnap és holnapután nem születik-e egy újabb, aki megpróbálja elpusztítani a világot?

Legutóbb szerkesztette - Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 180 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.