Ült az öreg az udvar félreeső részében, az eperfa melletti kispadon. Lába előtt egy vájdling, mellette a padon egy fonott kosár, aminek a füle már viseltes volt. Hasított rongydarabokkal körbetekerte, hogy az eltört fűzfavesszőket egyben tartsa, és a kezét fel ne sértsék az éles ágak. A kosár félig volt csöves kukoricával. Az öreg hajlott háttal morzsolta a tengerit a sötétkék kötényébe. Amikor a kötény a kukoricaszemek súlyától a két lába közé kezdett ereszkedni, akkor a széleit megemelte és a vájdlingba irányította a szemeket.
Feleségét öt éve, egy esős, szeles délután magához szólította az úr. Lelkében kihunyt a világosság egyetlen sóhajtással, mintha soha nem lett volna se fény, se hang a világban. Azóta egyedül próbálkozik az élettel. A földet már régóta a gazdaság műveli és terményben fizetnek. Tegnap hozta az autó a kukoricát, amit leöntöttek az udvar közepére, egy nagy nejlonra. Most itt áll egy kisebb sárga domb, és mintha szándékosan lenne feldíszítve, úgy világítanak belőle a vörös színű csutkák végei. Már eldöntötte, ami a góréba nem fér el, azt lemorzsolja a jószágoknak. Jószág sincs már sok, éppen annyi van, ami neki kell. Megszokásból, hogy valamivel elfoglalja magát. Öt-nyolc tojás naponta. Félreteszi, aztán jön Jolika, a kisboltból és megveszi. Ad érte amennyit gondol, nem szoktak alkudozni. Nem valami bőbeszédű, és az öreg sem volt az soha. Míg élt a felesége, beszélt az három helyett is. Mióta egyedül van, azóta magában beszélget, mintha ott lenne az asszony. Nem válaszol senki a kérdéseire, így aztán vita sincs. A lánya Angliában. Az unoka már hároméves elmúlt, de csak fényképen látta. Valami furcsa angol neve van. Gondolkodnia kell, amikor a falubéliek érdeklődnek az unoka felől.
– Ruszli, vagy valami hasonló. Nem, nem, várjon, azt hiszem Russel, de nem biztos.
Az apja után kapta a nevét. Még egy rendes esküvő sem volt. Aláírtak valami papírokat a hivatalban. Fél éve is van már annak, hogy beszélt a lányával, a Margittal. Kérte tőle, hogy adja át a telefont az unokájának, legalább pár szó erejéig hallja a hangját, ha már nem láthatja. Valamit hadart a gyerek angolul, aztán elvették tőle a telefont.
– Kislányom, te nem tanítod magyarul az unokámat? – kérdezte.
– Nem, mert az óvodában gond lenne belőle, nem tanulná meg rendesen az angolt. Azt kell neki beszélnie majd az iskolában is, nem a magyart. Meg különben is, ha nagyobb lesz, és ha szeretné, majd megtanul magyarul. Papus, mi itt élünk és már én is ide tartozom.
Az öreg csendben lenyomta a telefon gombját, azóta nem is hívták.
Jól tanult a Margit és az érettségi után Zalaegerszegre, a városba járt főiskolára. Közgazdász, vagy valami ilyesmi lett belőle. Aztán ott maradt az iskola után a városban. Munkahelyet is talált, meg albérletet is. Amíg a felesége élt, addig hazajött havonta. Amióta az asszony elment, egyre ritkábban. Egyszer csak beállított és összepakolt egy nagy bőröndbe mindent, amire szüksége volt. Megállt a kapuban, még egyszer visszanézett a házra meg a hajlott hátú apjára.
– Papus, elmegyek Angliába, majd jelentkezem!
Az öreg szeme tele lett könnyel, ami talán abból a harmatból volt, amit az égiek küldtek a sóvárgó ősi imádságra válaszul: ”Isten akaratát nekünk itt a földön kell betöltenünk.”
Az első hónapokban néhányszor még felhívta a lánya, aztán egyre ritkábban. Már nem volt mit mondaniuk egymásnak, teljesen más világban éltek. A lányát már nem érdekelték, hogy hány darab tojást tojtak a tyúkok és a kicsi kecskegida legújabb csínytevése sem. Azt is hiába mondta neki, hogy a fokhagyma tíz centire kinn van a földből, és a répának is sora van már. Csend volt a vonal túlsó végén. Kérdezgetett a vejéről, az unokáról, de rövid pattogó válaszokat kapott. Fájt az öregnek, hogy így alakultak a dolgok. Régebben még elábrándozott azon, hogy itt van a nagy ház üresen, ahol elférne a lánya, a veje, meg még az unokák is. Nincs messze a város – autóval pár perc. Mégiscsak jó levegőn lennének. Az évek elszálltak, és nyomukban az öreg gondolatok újra a múltban kószáltak.
Már nem ábrándozik ilyesmin, már kecskék sincsenek, a disznókat is eladta. Pár darab kacsa, meg a tíz tyúk a kakassal. Ennyi elég is neki. Ült a kispadon, mellette a kosár és morzsolta a kukoricát. Ezt még lemorzsolom, aztán jövőre el kéne adni a földet is. Minek nekem ennyi kukorica? – morfondírozott magában. Lélekharang hangjára abbahagyta a munkát. Csengettek valakinek. Igen, csengettek, mert a nagyharangnak öblös hangja van, az kihallatszik még a határba is. De kinek csengettek? Nem nagyon beszélget már senkivel, köszön, és néha a szomszédokkal vált pár szót. Lassuló gondolatait forgatta a fejében. A templomban nem volt kifüggesztve senkinek a temetése. Akkor az csak kálomista lehet. Sőt, biztos, hiszen a református templomból jön ez a hang. Isten nyugosztalja. Kivette az utolsó cső kukoricát a kosárból és komótosan lepergette a szemeket, majd levette a kék kötényét és kirázta. Szállt belőle a por, ami aztán megállt a levegőben, mintha azon gondolkodna, hogy mitévő legyen. Végül az öreg fején lévő barna svájcisapkára telepedett. János a vájdlingot bevitte a nyári konyhába és feltette a virágmintás viaszosvászonnal letakart asztalra. Majd holnap behordom a góréba a többit. Elindult előre a házba, ahol valamikor a feleségével laktak. Furcsa gondolatok cikáztak a fejében. Félúton visszafordult, és a pajtának vette az irányt. Keresgélt a régi holmik között, amiket még nem dobált ki. Mintha még meglennének a lovak meg a tehénke is, olyan rendben volt itt minden. Megtalálta, amit keresett, markába fogta, és rátekerte mindkét tenyerére. Megrángatta, mintha széjjel akarná szakítani. Jó ez még mindig. Ma már ilyesmit nem kapni, műanyagból van minden. Ezt még kenderből fonták. Nézegette a kötelet. Csámpit, a kiscsikót vezetgette vele. Mosolygott magában. Eszébe jutott, amikor kiszökött az eleven kiscsikó az udvarból, akit aztán a fél falun át kergetett. A büdös jószág mindig megvárta amíg néhány lépésre ér hozzá, addig, mintha mi sem történt volna, legelészett az árokpartján. Amint közelebb ért, ugrott egyet, aztán tovább szaladt, jó kétszáz métert. Így kergetőztek egész délután a faluban, amíg aztán a csikó el nem unta, vagy talán csak az anyja hiányzott neki. Mindenesetre hagyta, hogy a kötőféket a nyakába akassza. A keskeny járdán elsétált a kerítésig. Nem volt semmi dolga ott, csupán megszokásból lenyomta a kilincset, hogy zárva van e az ajtó. Az utcában a házak álmos ablakai várták a sötétséget. A kertek alatt füst szállt, kukoricaszár és akácágak fanyar tűzhely illata lebegett, s a kert végében, a fonott sövénykerítés alatt már az éjszaka bujkált, mintha félne a nappaltól. A konyhába érve, a kötelet ledobta egy hokedlira. Bement a fürdőszobába, és előkereste a borotvaszappant, majd megfente a borotváját a széles bőrszíjon.
Sosem jutott eszébe, hogy modern, eldobható borotvákat, meg borotvahabot vegyen. Ő még ezzel tanult borotválkozni. Kinevették miatta. A felesége is unszolta mindig, hogy hagyja már a fenébe ezeket a régi dolgokat.
– Dehogy hagyom! Ezzel borotválkozom pelyhes arcú kölyökkorom óta. Még öregapám tanított, hogyan csináljam, hogy ne kaszaboljam össze magam. Ezek, – intett a fejével az utca felé, ahol éppen egy csapat fiatal ment – talán még a saját torkukat is elvágnák vele Szemetet csinálják azokkal a műanyag borotvákkal.
Már nem veszekszik vele senki. Régi nyarak emlékei lobbantak fel a gondolataiban miközben a borotvát élezte. A szőke kislány, aki aztán a felesége lett. A szénaboglyák, a napsugaras meleg rét és a régi tüzek, ahol szalonnát pirítottak. Aztán odalépett a tükör elé és a borotvaecsetet belemártotta az opálosan homályos szappanos vízbe, ami egy kis pohárban volt, majd a vizes ecsettel apró köröket írt a szappanon, amíg hab nem képződött. Jó kemény hab, amit már az arcára kenhetett. Amikor végzett a borotválkozással, akkor a tenyerébe néhány csepp pitralont öntött és széjjeldörzsölte a markában, majd az arcára kente sziszegve. A pitralon az csíp, és hirtelenjében kivörösödik tőle a bőr, de aztán kellemesen hűsít. Már az sem a régi. Be kell menni a városba érte, de ott bambán néznek az emberre, ha pitralont kér. A fene megette ezt az új világot. Megnyitotta a vízcsapot és félig engedte a kádat meleg vízzel. Óvatosan belefeküdt, kicsit sziszegve, amíg megszokja a teste a meleget. Félig ülve, a fejét a kádnak támasztotta, szemeit lecsukta, nem gondolt semmire, most csak jól esett a fáradt csontjainak a meleg. A víz már kihűlőben volt, amikor leszappanozta magát és a zuhannyal lemosta a habot. Megtörölközött, és a törölközőt a derekára csavarva bement a szobába. Fehér inget, nyakkendőt vett elő és a fekete öltönyét, ami a felesége temetésén volt rajta utoljára. Felöltözött, az előszobaszekrényből pedig elővette a lakkcsizmáját. Nehezen ment át a lába a szűk csizmaszáron – már régen volt rajta. Megnézte magát a tükörben, a haján és a bajuszán igazított egy kicsit. Leült a hokedlire, és az étkezőasztalra könyökölt. Így ült ott órákon keresztül. Az arcán az útra készülés derűs megbékélése volt.
– Bözsi néni, nem tudja mi van a János bácsival? – kérdezte az egyik szomszéd a másiktól.
– Tán elment a lányához Angliába. Gyakran mondogatta mostanában, hogy még nem is látta az unokáját, pedig már elmúlt hároméves.
– Csak nem utazott el úgy, hogy itt hagyja a jószágokat. Reggel óta kárálnak a tyúkok, éhesek lehetnek már.
Aztán jöttek a rendőrök és levágták a mestergerendáról az öreg Jánost. Vasárnap, rövid beszédet mondott a pap. A mezőszéli vén fűzfán, melynek tövében gyakran megpihent, gyászzenét kopácsolt a harkály, mert a lélekharang hangja odáig már nem ér el.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: H.Pulai Éva