A fegyenc neve: 7567-es

 „Ezek a hazatért hadilobogók (…) nem egyszerű hadijelvények, hiszen nagyanyáink egy harcos nemzedék legszebb álmait, a győzelem és a szabadság álmát hímezték rájuk. Ezek a zászlók fájdalmas kudarcoknak voltak a tanúi, de láttak világraszóló csodákat is. Látták, hogyan alakul át egy békés szántóvető nép, haragos, szilaj tengerré, fegyelmezett hadsereggé, hogy megküzdjön a zászlókra írt eszményért: a Szabadságért. Azt mondják, nem mindig nemzethalál a háborúvesztés. A becsülettel végigharcolt háborúban nem hal meg a nemzet. Ha a nemzet élni akar, nincs hatalom, amely megfojthatná… Örök igazság marad, hogy csak azok a nemzetek maradnak fenn, amelyeknek fiai készek meghalni a jövendőért.”

Több mint négy évvel Somogyvári Gyula (született Freissberger, 1929-től Horthy-vitéz), azaz Gyula diák fenti szavainak elhangzása után az egyik szegedi kiskocsmában, aminek a cégérén „Boszorkánysziget” név szerénykedik, nagy a hangulat, a várható változások csalfa reményében. 

Örzse asszony, a tulajdonos zsörtölődik a személyzettel, igyekezzenek, mint a boldog békeidőkben! Kimegy a vendégek közé, miként folyik a felszolgálás. A söntés mellett egyetlen, árva cimbalmos Chopin etűdöt (Op. Nr. 10) játszik, ahogy a Dóm-téri fényes vendéglőben szokta, az úri közönségnek: „Száz éve már, több is talán, Párizsban bál volt minden éjszakán és karnevál…”

– Valami mást, Jóska! Vidámabbat! – Jóska rázendít a „Még azt mondják nincs Szegeden boszorkány” kezdetű nótára, ami hamar visszhangra is talál

Az Örzse asszony kemény húsú farába belecsíp egy makói legény. Az asszony egyáltalán nem jön zavarba, de nem tudja pontosan, honnan az „inzultus”. Felemeli nőiesen sütőlapát nagyságú, jobb tenyerét, és fordultában, bal kézzel, akként pofon cserdít egy vendéget, hogy négy fiatal repül asztalostól a falig. 

Csípőre teszi mindkét kezét, hatalmas dekoltázsa a tartós utórengéseket követően kifeszül, s amíg a megszeppent csínytevők összekaparják egymást, és elsomfordálnak szégyenükben, a vendégsereg hatalmas hahotában tör ki. Az asszony is elmosolyodik, mert a szexuális zaklatásnak/bántalmazásnak akkortájt – az ő Corpus Jurisában –, ez a minimális büntetési tétele. Szinte fájlalja, bántalmazásban soha sincs része.

– Az én kocsmámban röndnek kell lönni! – mondja, és nőiessége teljes tudatában a teremből méretes léptekkel tipeg ki, amit az éhes férfiszemek, a templomi csöndben, utoljára a willendorfi matriarchátus idején bámultak ilyen megbabonázott áhítattal. Loknis szoknyája hatalmas, kerek felhőként hömpölyög utána.

 Az egyik sarokban a „Délmagyarország” c. lap tapasztalt riportere egy jó ötvenes, erősen borostás, pityókás alakot faggat a múltról.

Ezt az újságot egy közeli asztalnál ülő, savanyú ábrázatú, egykori (I. vil. háb.) MÁV-intendáns, Dr. Krajtsovits Armand, egyszerűen csak a kommunista Daily Newsnak nevez, persze csak magában, miközben elmaradhatatlan Kaszinórumját szopogatja, és oda fülel a hallottakra, sőt sejti, miről, kiről esik ott éppen szó. 

– Illem ide, úri neveltetés oda, nyitva tartom a fülem – mondja befelé a közel hetvenes, egykor magas rangú obsitos.

 

A 7567-es rab magánzárkában volt. A cella hossza nyolc lépés, szélössége három lépés. Benne a szokásos szalmazsákos vaságy, egy szék és vizeskanna, fűtőtest, csupasz villanyégő a vasrácsos ajtó fölött, valamint a kübli képezte a „bútorzatot” – mondta az egykori „felügyelő úr”, az első osztályú foglár-őrmester, néhány további kisfröccs reményében – miközben üres poharába bámult -, a fröccs nem is maradt el.

Sanyi! – Intett a riporter a csaposnak, aki tudta a dolgát, és már oda is perdült az ismétléssel a beszélgetők asztalához, a sarokba. Majd tovább rebbent, és – „Igenis, egy zónapörkölt rendel!” felkiáltással elviharzott.

Értem. Hol is volt ez a cella,… a Csillagban?

Nem, szerkesztő uram – mondta a néhai, első osztályú fegyőr – ez nem a nagy, négyágú Csillagbörtönben*, hanem egy különálló, kisebb, valamikor a „hölgyeknek” szánt, de különös biztonsági védelömmel ellátott épület első emeletén volt, az őrparancsnok szobájával szömben, ahonnan a parancsnok gyakorlatilag rálátott a rabra.

Milyen körülmények között élt ez a különös rab?

A börtönben minden fegyenc életét a fegyház röndje szabja mög: röggel hatkor ébresztő, hétkor röggeli, utána munka, majd fél tizönkettőkor ebéd, utána séta a zárt udvaron. Délután munka, félhétkor vacsora, nyolckor takarodó.

Milyen volt az étkezés a fegyházban?

Röggelire és vacsorára leves, ebédre leves és főzelék. Vasárnaponként ögy kevés hús is.

Említette, dolgoztak. Mit?

Amikor én ott voltam éppen a kosárfonás járta, de halottam, volt az ilyesféle rabok emeletén szabászat is. A munka a cellák előtti, tágas folyosón zajlott.

Újságot olvashattak, leveleket kaphattak a fegyencek?

Nem, uram. Újság, az nem juthatott be – elvileg – hozzájuk. Levelet írhattak, kaphattak, de csak negyedévönte egyször. S akinek a pofája nem tetszött a börtön parancsnokának, annak visszatarthatta a leveleit s egyéb küldeményeit. Látogatót is csak egyszer fogadhattak negyedévönte.

 

Hát, szerkesztő uram ez volt az átlag. Említettem azt a rabot, akinek a zárkája az őrparancsnokéval szömben volt. Ez az embör egészen másként élt: állandóan nyitva volt a zárkája, és szabadon járkálhatott munkálkodó rabtársai között, mert írnokként működött. 

Apró termete ellenére mindönki fölnézött rá. Ő volt a tudós. Vagy öt nyelvön beszélt. Külföldről olyan hírösségök keresték, hogy az igazságügyi minisztör és a börtönigazgató az ország jobb híre érdökében kénytelen volt engedélyözni a vizitet. Magam hallottam, hogy folyékonyan beszél franciául egy francia bíboros küldöttjével. 

A nagy elzártság ellenére minden fontosat tudott a külső világról. Megjósolta azt is, Hitler megtámadja a Szovjetuniót, meg hogy hazánk elveszti a háborút a némötök oldalán.

Uram, lássa, két métörösre kinőttem a sárból, de mellette mindig kicsinek éröztem magam. Honnan-honnan nöm, de mindig sok pénze volt. Küldték neki.

Kiváló tájékozottságához hozzá járult egy detektoros rádió, amit a könyvkötő Novoszád készített olyan miniatűrre, hogy a teljes vastagsága mindössze tizenöt millimétör volt. Minderről persze az igazgatóság mit söm tudott

Egyször Thury György (az igazságügyi minisztérium börtönügyekért felelős vezető hivatalnoka) a saját méltóságos kezeivel túrta szét a 7567-es szalmazsákját, de sömmit söm talált. Leltek azonban a hippis (motozás) alkalmával másoknál tiltott dolgokat. Sönkit sem büntettek mög, csak a 7567-est, de keményen: fél év sötétzárka stb.

Vácott és Szegeden összesen tizenöt évet húzott le ez az embör.

Az egykori fegyőr úrból ömlött a szó kifelé. ahogy a szájába a fröccs befelé, a riporter pedig alig győzött jegyzetelni, pedig gyorsírással rögzítette a hallottakat.

*

Az egykori 7567-es fegyenc kiváló memóriával visszaemlékezett, már ezerkilencszáz harmincötben, a pere alatt szóba jött, hogy megfelelő kompenzálás esetén kiadják a Szovjetuniónak. Akkor 50 lobogóról és Árpád-házi Szent Erzsébet gyönyörű, antik ezüsturnájáról, melyben állítólag a hamvai is benne voltak, esett szó. Vámbéry Rusztem, a védőügyvéd szerint az urna üres volt.

 

A naptár 1941. március 20-át mutat. A 48/49-es magyar szabadságharc és forradalom 56 zászlaja már ekkor – átadásra készen -, a Vörös Hadsereg központi házában várakozik, és ugyanekkor Kristóffy moszkvai, magyar követ rendelkezésére áll, ünnepélyes keretek között.

Kristóffyt és a lobogókat szovjet katonai díszkíséret, különvonat hozza Magyarországra. A Hősök Terén nagy tömeg ujjongva fogadja a hányattatott sorsú relikviákat, és még meg is tapsolja, éljenezi a szovjet tiszteket. A csendőrség nem mer közbelépni.

 

Az 56 lobogó – ennél lényegesen több a zászlaja a dicsőséges 1848/49-es szabadságharcnak és forradalomnak -, a Várba, a Hadtörténeti Múzeumba kerül.

*

Ifjabb Dr. Krajtsovits Armand a bonni egyetem történelmi tanszékén azon mélázott, miközben a kandalló előtt a Kaszinórumhoz legjobban hasonlító kubai rumot kortyolta, milyen sorsot szán a nagy történelem az 56-os, lyukas zászlóknak, amelyek egyike az ő kezében lobogott?

 – Van abban valami anakronisztikus és elrémisztő – fűzte tovább a gondolatait -, hogy szent relikviáink éppen Rákosi Mátyásért cserébe kerültek vissza a Teleki kormány és Sztálin egyezsége alapján. 

Ugyanakkor ezen véres zászlók száma és árnyéka előre vetítette ennek a zsenialitásában őrült tömeggyilkosnak majdani bukását, aki azzal büszkélkedett, hogy ő Sztálin generalisszimusz legjobb tanítványa, akinél mellesleg a tanítvány is kegyvesztett lett.

 

*Megjegyzés: a Csillagbörtönről

1885 januárjában a személyi állományba pályázat útján: 1 ellenőr, 1 tanító, 3 lelkész, 1 orvos, 1 gondnok, 3 tiszti írnok, 1 őrparancsnok, 6 börtönőrmester, 20 első osztályú börtönőr, 40 másodosztályú börtönőr lett kinevezve.

 

Szerző Csillag Endre 191 írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.

9 Komment

  1. Kedves Bandi!
    Ott voltam Debrecenben amikor felolvastad(vissza is hallgattam a felvételen) de messze nem olyan élvezetes mint így olvasva. Ezt betudhatom annak, hogy a felolvasói képességed nem a legjobb(ne búsulj az enyém még ennél is rosszabb. Csupán annyit, hogy a Csillag börtönben ült egy rab aki civilben szülész nőgyógyász volt. Tele volt pénzzel de ő a papírban nem bízott. Aranyra váltotta de elkövetett egy nagy bakit. Mivel a legfelsőbb vezetőkkel járt közösen vadászni ás Kádár Janó elvtárs is a baráti köréhez tartozott elintézte hogy behozhasson Magyarországra egy Opel Kapitént. Még ezzel sem lett volna gondja. A gond abból lett, hogy a kilincsek a lökhárítók szin aranyból voltak. És az ajtók egy része is. Az már rejtély hogy hogyan jöttek rá. Őt évet sóztak a nyakába de szabadulása után is a börtönben maradt mint orvos

    • “Aranyos” kis történet. Rémlik, hallottam róla csicseregni valamikor. Bennem egy Ciceró veszett el, de örökre Avi, neked meg – sjnos- már a füled sem a régi, messze is ültél.
      Gondolom, mondtál – tized magaddal – egy kaddist Arankáért. Nélküle sosem lett volna plaketted! A “mesélőke-kedv” ugyanis nem elegendő, de szükséges előfeltétel.
      Köszönöm szépen.

Hagyj üzenetet