Rigó Jancsi, a prímás 12. rész

Minden út Rómába vezet, ahogy a régi rómaiak mondták. Jancsi nem biztos, hogy ismerte ezt a mondást. Már késő délutánra járt az idő, mikor a vonat bepöfögött a Terminire, Róma főpályaudvarára.
A nagy hangzavar szokatlan volt Jancsinak. Mindenki egyszerre akart beszélni hozzá, a peronról felkiabálva, és ajánlgatva a szolgáltatásaikat, ami olcsó szállás vagy csomagcipelés lehetett.
– Mondja, Veronika? Mi a fenét akarnak ezek a népek tőlem?
– Ne idegeskedjen, majd mindent elintézek. Sok a csomagom, de most nem akarok kínlódni a hordárokkal. Ráér, majd ha este visszajövünk. Maga remélhetőleg tovább tud majd utazni Nápolyba, én meg szerzek egy olcsóbb kocsist, aki segít a címemre elfuvarozni a holmimat.  Menjen szálljon le, és én egyenként leadogatom a bőröndjeimet. Aztán valahogy elcipeljük őket a csomagmegőrzőbe estig.
Jancsi lekászálódott, és a peronon megállt a lehúzott ablakkal szemben. Veronika meg elkezdte leadogatni a holmikat. Már éppen végeztek, amikor egy markos olasz fordult Jancsihoz és hadarni kezdett valamit.
– Signore! – és belekapaszkodott Jancsiba.
– Mit szeretne?- kérdezte Jancsi Veronikát.
– Hagyja, majd én elintézem.
Ezután Veronika, akárcsak az olasz, százas nyelvcsapásra váltott, és próbált megegyezni az olasszal.
– Qvanta líra, Signora?- kérdezett vissza az olasz.
– Duemillacinquecento, non plü una lira! (Kétezer ötszáz, egy lírával sem több!)
Az olasz próbálkozott háromezerre feltornászni a tarifát, ám Veronika nem engedett. Végül is beadta a derekát.
A sok holmit felpakolta egy kordéra, és elindult a csomagmegőrző felé. Veronika és Jancsi követték. Nem kellett sokat gyalogolni. Jancsi még meg is jegyezte:
– Nem tudom mennyit kért magácskától, de igazság szerint én nem adnák neki többet ötszáz lirettánál..
– Az lehet, de kétezer alatt nem kap embert. Ha egyikük alávág a másiknak, az holnaptól vagy nem állhat itt, vagy ami rosszabb, esetleg egy kórházi osztályon találja magát. Én kétezerötöt adok majd neki. Ötszázzal többet, amit szoktak adni.
A hordár szaporán pakolta fel a holmikat a csomagmegőrző pultjára, majd mikor végzett, várakozóan megállt Jancsi előtt. Jancsi benyúlt a belső zsebébe és egy ropogós tíz koronást akart a várakozó markába nyomni.
–         No, valuta!- mondotta a hordár. Cambio!
–         Mit szeretne? Nem tudom az árfolyamot, de a magyar pénz még mindig jobb, mint az olasz.
–         Az igaz, de ő lírát szeretne? Hagyja, majd én fizetek.
Jancsi eltette a pénzt és láthatólag meg is könnyebbült, hogy nem neki kellett fizetni.
– Nincsen olasz lírája?- kérdezte Veronika, miután végeztek.
– Nincsen. Csak magyar pénzem van. Bécsben nem volt gondom vele.
– Bécs, az nem Róma. Bécs a monarchia területén van. Ott elfogadják, mint fizető eszközt. Itt nem. Az állomás mellett van egy pénzváltó. Ott szoktam én is váltani.
A pénzváltónál Jancsi beváltott egy ezer koronát. Alig bírta zsebre vágni a rengeteg bankót.
– Maga ismerős itt, magácska lesz az idegenvezető. Először is menjünk vissza a pályaudvarra, hogy megvehessem a jegyeket Nápolyba, és megtudjam, mikor van indulása.
– Rendben van!- hagyta jóvá az ötletet Veronika.
Az egyik kasszánál hosszú sor kígyózott, ahová irányították őket és lassan is haladt. Egy órás sorban állás után rájuk került a sor. Veronika fordított.
– Az utolsó vonat most fog indulni Nápolyba. Esélye nincsen, hogy elérje. A legközelebbi hajnalban indul. Én azt ajánlom magának, hogy arra váltson jegyet. Sok idő van addig, de Rómában az idő gyorsan halad. Van mit látni.
– Magácskára bízom magamat, nincs sok választásom. Hajnalig valahogy elleszek, mert nem akarok a terhére lenni. Bizonyára van sokkal fontosabb dolga, mint engem kísérgetni.
– Ami azt illeti lenne. Ám maga éppen jól fog jönni nekem. Segít majd a beköltözésnél. Természetesen nem kötelező, csak ha akar.
– Hogyan mondhat ilyet? Természetes, hogy segítek magának.
– Ha terhére van, csak szóljon, mert reggelig érvényes a csomagmegőrzés.
– Kedves Veronika! Hagyjuk az udvariaskodást. Menjünk el valahova vacsorázni, aztán meglátjuk, mit tehetünk egymásért még – kacsintott pajkosan Veronikára.
Jancsi egy konflist akart fogadni, ám Veronika leintette,
– Ráérünk még kocsikázni. A Fórum Romanum közel van ide. Gyalogosan egy fél óra. Jót fog tenni egy kis mozgás. Mostanáig alig mozogtunk valamit, mert a vonaton nem igen tudtunk ilyen tevékenységet folytatni.
– Mondtam, teljesen magára bízom magamat. Menjünk, ahova maga gondolja.
– A Fórum Romanum a régi Róma központja volt,- kezdte az útikalauzolást Veronika. Itt adtak egymásnak találkozót a régi rómaiak, és itt volt a régi nagy cirkusz is a Colosseum, ahol a gladiátorok küzdöttek meg egymással vagy a vadállatokkal életre halálra. Kegyelmet csak a császártól, illetve a közönségtől nyerhettek. Rövidesen odaérünk, és megcsodálhatjuk a romokat.
Ahogy Veronika ígérte, alig egy órás séta után elérkeztek a Colosseum romjaihoz. A Nap éppen alábukni készült Róma dombjainál.

folytatás következik…

489látogató,1mai

Szerző Avi Ben Giora. 451 írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.

1 komment

  1. Mindig nagy érdeklődéssel olvasom a folytatásos írásodat. Ez a rész is tetszett. Csak gratulálni tudok. Jó, hogy írsz erről a híres prímásról. Amint már mondottam volt csiklandozza az érdeklődésemet, hogy egy nap lefordítsam eszperantóra. Megérdemelné, hogy mások is megismerjék a nagyvilágban a történetét.
    Tudod, annyi a tervem, annyi minden érdekel, de nem tudom lesz-e rá elegendő időm.

Hagyj üzenetet