összepuszált sorokban kívánnék nefelejcset karodra, zöldnövényt, olyan verset mint ami kimondva befele visszaúszik: elenged. sikere helyett szerelmet, de csókot is e bíborlilán, betűket könyv lapján?
volt egyszer egy kerge nyúl, bal füléből hold konyult, lett belőle malacka, konnektor piros orra, babos piros ruhája, kituggya mennyi van nála hálásabb mint szemillája.
illáin nagy kővér vizek, átúsznini, mert eszmélni rög? így beszélget magában is, világában halalak garmada fénylabdákkal játszana. Én tudom, fuss el vélünk ma
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:59 :: Marthi Anna
lélekbúvár lennék mint oly sokan
"Kinézek a térre,
és ott ég a fájdalom,
a szerelem kísérteties varázsa.
Félbemaradt lángolások mögött jössz,
a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton;
arcod a nézés dadogása,
ismeretlen kerülők
a személyes veszteségek körül -
kezeddel intsz,
már nem is nekem,
a szubsztanciálisan felfoghatatlannak,
annak, amitől
egy másik sors
mindig másik sors marad.
Rámvetülsz, rád vetődöm.
S mindenünk odaadjuk
ez érintő, kósza integrációért
a tér s a szívek nagy zűrzavarán át.
Valamikor féltem volna tőled,
féltem volna, hogy elhagysz,
s egyedül megyek az utcán
anyagtalan csillagokkal
szívem programjaiban.
De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat.
Hanem a szabadság részletei.
S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez
mindenáron."
Pardi Anna: A távollevő és az utak