Pápay Aranka : Nina

RÖNTGEN

 

A kommün után egyszercsak kérőt kapott a Juliskánál alig idősebb, de még hajadon nagynénje Heinlein Nina, egy sokgyerekes özvegy személyében. Az akkori idők mindössze egyetlen életteret tartogattak a különösebb egyéni karrierre nem törekvő hölgyeknek, a házasságot. Csekélyke hozománnyal igazán szerencsésnek számított az a lány, akinek bekötötték a fejét. Egyszerű embernek látszott Ádrián Imre, esetlenségét a csapások súlyának tulajdonították. A család elégségesnek tartotta annyit tudni róla, hogy jól gazdálkodó, állatokkal és gyapjúval kereskedő földbirtokos. A pártában maradt hajadon igent mondott. A jó partinak vélt úr pusztai majorságára vitte a már-már reményt vesztett hölgyet. Nina akkor azt hitte, most szép feladatot és esélyt kapott az élettől a kicsi árvák mellett. Nagy szeretettel akarta a három kislányt kárpótolni, meghalt anyjuk helyett anyjuk lenni.

Férjéről azonban hamar kiderült, valóban termőföldek és hatalmas birkanyáj tulajdonosa, ámde vad, iszákos, kegyetlen ember, a nála szerződött szolgalegények két ember munkáját végezték. Kigúnyolta Ninát, amiért mással műveltette a nevetségesen kicsi szőlőbirtokát… Fukar kézzel bánt a pénzzel, durván a családjával, a nőket, lányait és feleségét lenézte, cselédként dolgoztatta, többé nem hívott fizetett segítséget a ház körüli munkákhoz. Nina már nem számított igazán fiatalnak a szüléshez… Mégis teherbe esett, sőt áldott állapotban, és rögtön a gyermeke születése után is, amikor a könnyebbnek mondható háztartás is elég lett volna, neki kellett etetni, takarítani a rengeteg jószágot. Nem könnyű életre vágyott, felkészült ő a rá váró nehéz feladatra, ami egy népes család asszonyára várhat, de nem számolt azzal, hogy emellett még egy tanyasi gazdaság férficseléd munkáját is neki kell majd végeznie. A mélyen felázott udvar marasztaló sarába süppedő lábbal cipelte a nehéz vödröket a disznóóllakhoz, annál is inkább, mivel a tizenkét éves „nagylány”-t is óvni szerette volna ettől. Megpróbálta, ám jobb bánásmódhoz szokott szervezete túl gyengének bizonyult ehhez.

Gyermekágyasan belázasodott, könyörtelen ura szemében még ez sem elég ok a kíméletre. A halál bizonyult kegyesebbnek, magával vitte őt, így az újszülött fiút, és az édes-mostoha gyermekeket méltatlan apjukra, sorsukra kellett hagynia. A látogatóba érkező Juliskát be sem engedte a tanya ura addig sem, Nina halála után pedig kutyáival fenyegette, ha tovább kérdezősködik. Mire a hatóság beavatkozhatott volna, közölte, a csöppség sem él már.

Hogyan is élhette volna túl a gondozás hiányát?! — gondolta Juliska, mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hátha hazudozik a zord ember.

Hiába követtek el mindent, sok év eltelt, mire fényre derült az igazság: az apa bírót, ügyészt, ügyvédet lefizetett, mert a fiúgyermeket magának akarta… Közben nem élt már senki, aki emlékezett arra, hogy Ádrián Imre alkalmatlan gyermekek felnevelésére.

~

A hetvenes években órásműhelyem az előszobából nyílt. Már a délutáni sétámból is visszaértem, korán esteledett, de még leültem befejezni benzinben várakozó munkámat. Pici Juditkánk mellettem ült a magas etetőszékében. Ha beszélgettünk vele, négyévesen is a magunk szintjére emeltük, és ő is szeretett abban ülni, így jobban felérte az asztalt is. Ilyenkor nekem csacsogott, tőlem kérdezgetett, észre sem vette, hogy igazából kalodába zárták, mert különben kint futkározott volna behívhatatlanul, hiába ment le a Nap.

Az utcai „kisajtót” csak éjszakára zártuk, ilyenkor úgyse jön már kuncsaft.

A konyha felől halk csörömpölés hangjai jöttek, vacsorához terített anyukám.

— Nézd, Keri, itt van egy bácsi — kapta fejét az alkonytól kissé félhomályos előszobára nyitott ajtóhoz közeledő különös figura felé a kislány.

— Jóestét aggyon Isten! — lépett be a fénykörbe egy talpig subába burkolt ember, és koppantott egyet a hosszú botjával, amiről hirtelen pontot tehettem megállapításomra, hogy ez egy valódi juhász. Mint a mesében. Juditka tátott szájjal bámult rá, de bevallom, még én se láttam élőben juhászt, pláne subában és birka elgáncsolására alkalmas kampójú bottal.

— Itten javítanak órát, jó helen járok-e?

— Jó estét… jó helyen jár — válaszoltam, mire az ember háta mögött megjelenő apám is megszólalt.

— Csak épp nem jó időben.                                                                    

— Nem-e? Ne küggyenek má el, Döbrönte ölég messzi, onnét van érkezésem, gyalog.

— Mit hozott? — intettem, essünk túl a formaságokon, mert már az őt körüllengő birkaszag kezdett igencsak orrfacsaró lenni. Zsebórát tartó kéz bukkant elő a vállra vetett suba résén, de az emberünk nem lépett közelebb, mereven az órát nézve mesélni kezdett.

— Maga az órás? Asszony létire? Tuggyák, nem annám szívesen akárki kezibe, mert ez örökség. Megboldogút apám hagyta rám. Azt nem mondanám, hogy jó ember vót, de éngömet igencsak szeretett, a keze ritkán járt el, csak ha megérdeműtem. A nővéreim rosszabbul jártak, mer nem szerette, ha babusgatták a feldagadt képemet. Aszonta, fíjam, sose sajnátasd magadat asszonynéppel.

— Ha ideadná, megnézném…

Vonakodva nyújtotta, én a fekete kezére csodálkozva vettem át óvatosan, nehogy hozzám érjen. A körmei fehéredtek, vagy inkább sárgállottak, a bőre, mint a korom…

Doxa? Hmmm… Gyorsan nyitottam, hangosan soroltam: — tengelytörés, tisztítás… kb. két hét, ár… név…

A pillanatnyi hallgatást kihasználva az addig nagy szemeket meresztő Juditka vékonyka, de felettébb határozott hangon, és kis tenyerét tiltón a subás felé emelve megszólalt:

— Te most már menjél haza, nagyon büdös vagy.

Hökkent csend, majd zavart, kínos nevetés…

— Jaj, a kislány még nem volt birkák közelében…

— Aaa, nékem is van ekkorka onokám, ais azt mongya, ami a szivin…

— Mondaná a nevét, kérem — néztem fel rá, és már nem jutott agyamig a végesincs meséje, ami csak úgy ömlött belőle… Közben már anyu is ott állt és figyelt a hátérben…

— Ádrián Imre a böcsületes nevem, apám után.                                            

 Én beírtam, apánk szelíden kifelé terelgette az átható szagú késői látogatót, csak anyu fordult hirtelen, és tűnt el a konyha felé, mi nem éreztünk mást, mint késztetést a kereszthuzat iránt.

Amikor némileg felfrissülve leültünk a vacsoraasztalhoz, anyu kitörölt egy könnycseppet, és csendesen megjegyezte.

— Tehát tényleg nem halt meg…

— Kicsoda?

— Az a kisfiú… Nektek eddig ez a név nem mondott semmit — nézet körbe rajtunk. — De ez nem lehet tévedés… Elmesélem. Édesanyámnak volt egy szerencsétlen sorsú nénikéje…

————-

 

A kommün után egyszercsak kérőt kapott a Juliskánál alig idősebb, de még hajadon nagynénje — Heinlein Nina, egy sokgyerekes özvegy személyében. (Itt átvariálnám a szórendet, mert nehezen bogoztam ki, ki az özvegy, ki a hajadon, hogy ki az a Juliska, azt pláne nem tudom. Tehát nálam: A kommün után nagynénje, a Juliskánál idősebb, de még hajadon Heinlein Nina, kérőt kapott egy sokgyerekes özvegy (özvegyember?) személyében.) Az akkori idők mindössze egyetlen életteret tartogattak a különösebb egyéni karrierre nem törekvő hölgyeknek, a házasságot. Csekélyke hozománnyal igazán szerencsésnek számított az a lány, akinek bekötötték a fejét. Egyszerű embernek látszott Ádrián Imre, esetlenségét a csapások súlyának tulajdonították. A család elégségesnek tartotta annyit tudni róla, hogy jól gazdálkodó, állatokkal és gyapjúval kereskedő földbirtokos. A pártában maradt hajadon igent mondott. A jó partinak vélt úr pusztai majorságára vitte a már-már reményt vesztett hölgyet. Nina akkor azt hitte, most szép feladatot és esélyt kapott az élettől a kicsi árvák mellett. (Ezt itt vonjuk össze, hogy ne kelljen megint szinonimákat keresni a hajadonra, és mivel itt már konkrétan a főszereplőről van szó, talán nem is megfelelő a többlettartalommal bíró hölgy titulus, már nincs szükségünk távolságra. Tehát: A jó partinak vélt úr pusztai majorságára vitte a már-már reményvesztett Ninát, aki akkor azt hitte, most szép feladatot és esélyt kapott az élettől a kicsi árvák mellett.) Nagy szeretettel akarta a három kislányt kárpótolni, meghalt anyjuk helyett anyjuk lenni.

Férjéről azonban hamar kiderült, valóban termőföldek és hatalmas birkanyáj tulajdonosa, ámde vad, iszákos, kegyetlen ember, (Itt nálam mondat vége lenne, hogy rögzítsük ezt a tényt, majd ebben a tudatban olvassunk tovább.)a nála szerződött szolgalegények két ember munkáját végezték. Kigúnyolta Ninát, amiért mással műveltette a (ez a névelő nem kell ide) nevetségesen kicsi szőlőbirtokát… Fukar kézzel bánt a pénzzel, durván a családjával, a nőket, lányait és feleségét lenézte, cselédként dolgoztatta, (ide tennék egy és-t, mert végére értünk a felsorolásnak) többé nem hívott fizetett segítséget a ház körüli munkákhoz. Nina már nem számított igazán fiatalnak a szüléshez… Mégis teherbe esett, sőt (itt a sőt helyett a de szót írnám vagy valamelyik szinonimáját) áldott állapotban, és rögtön a gyermeke születése után is, amikor a könnyebbnek mondható háztartás is elég lett volna, neki kellett etetni, takarítani a rengeteg jószágot. Nem könnyű életre vágyott, felkészült ő a rá váró nehéz feladatra, ami egy népes család asszonyára várhat, de nem számolt azzal, hogy emellett még egy tanyasi gazdaság férficseléd munkáját is neki kell majd végeznie. A mélyen felázott udvar marasztaló sarába süppedő lábbal cipelte a nehéz vödröket a disznóóllakhoz, (Ez itt nyilván csak elírás: diszóólakhoz.) annál is inkább (Süppedő lábbal cipelte annál is inkább, mivel? Ez így nem jó. Cipelte, mert muszáj volt, és cipelte, hogy kímélje a lánykát.)  , mivel a tizenkét éves „nagylány”-t is óvni szerette volna ettől. Megpróbálta, ám jobb bánásmódhoz szokott szervezete túl gyengének bizonyult ehhez. (Mit próbált meg? Cipelni? Nem. Helytállni. De nem ezt írtad.)

Gyermekágyasan belázasodott, könyörtelen ura szemében még ez sem elég ok a kíméletre. (Feltételezem, itt véletlenül maradt ki a „volt”, hiszen még mindig a múltban vagyunk.) A halál bizonyult kegyesebbnek, magával vitte őt, így az újszülött fiút, (ide nem kell ez a vessző, mert nem tagmondatokat választ el, hanem azonos szerepű mondatrészeket) és az édes-mostoha gyermekeket méltatlan apjukra, sorsukra kellett hagynia. A látogatóba érkező Juliskát be sem engedte a tanya ura addig sem, Nina halála után pedig kutyáival fenyegette, ha tovább kérdezősködik. (pedig már… Mert ha nem már, akkor logikailag így hangzik: addig nem engedte be, de a halála után kutyákkal fenyegette.) Mire a hatóság beavatkozhatott volna, közölte, a csöppség sem él már.

Hogyan is élhette volna túl a gondozás hiányát?! — gondolta Juliska, mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hátha hazudozik a zord ember.

Hiába követtek el mindent (kik?), sok év eltelt, mire fényre derült az igazság: az apa bírót, ügyészt, ügyvédet lefizetett, mert a fiúgyermeket magának akarta… Közben nem élt már senki, aki emlékezett arra, hogy Ádrián Imre alkalmatlan gyermekek felnevelésére.

~

A hetvenes években órásműhelyem az előszobából nyílt. Már a délutáni sétámból is visszaértem, korán esteledett, de még leültem befejezni benzinben várakozó munkámat. Pici Juditkánk mellettem ült a magas etetőszékében. Ha beszélgettünk vele, négyévesen is a magunk szintjére emeltük, és ő is szeretett abban ülni, így jobban felérte az asztalt is. Ilyenkor nekem csacsogott, tőlem kérdezgetett, észre sem vette, hogy igazából kalodába zárták, mert különben kint futkározott volna behívhatatlanul, hiába ment le a Nap.

Az utcai „kisajtót” csak éjszakára zártuk, ilyenkor úgyse jön már kuncsaft.

A konyha felől halk csörömpölés hangjai jöttek, vacsorához terített anyukám.

— Nézd, Keri, itt van egy bácsi — kapta fejét az alkonytól kissé félhomályos előszobára nyitott ajtóhoz közeledő különös figura felé a kislány.

— Jóestét aggyon Isten! — lépett be a fénykörbe egy talpig subába burkolt ember, és koppantott egyet a hosszú botjával, amiről hirtelen pontot tehettem megállapításomra, hogy ez egy valódi juhász. Mint a mesében. Juditka tátott szájjal bámult rá, de bevallom, még én se láttam élőben juhászt, pláne subában és birka elgáncsolására alkalmas kampójú bottal.

— Itten javítanak órát, jó helen járok-e?

— Jó estét… jó helyen jár — válaszoltam, mire az ember háta mögött megjelenő apám is megszólalt.

— Csak épp nem jó időben.                                                             

— Nem-e? Ne küggyenek má el, Döbrönte ölég messzi, onnét van érkezésem, gyalog.

— Mit hozott? — intettem, essünk túl a formaságokon, mert már az őt körüllengő birkaszag kezdett igencsak orrfacsaró lenni. Zsebórát tartó kéz bukkant elő a vállra vetett suba résén, de az emberünk nem lépett közelebb, mereven az órát nézve mesélni kezdett.

— Maga az órás? Asszony létire? Tuggyák, nem annám szívesen akárki kezibe, mert ez örökség. Megboldogút apám hagyta rám. Azt nem mondanám, hogy jó ember vót, de éngömet igencsak szeretett, a keze ritkán járt el, csak ha megérdeműtem. A nővéreim rosszabbul jártak, mer nem szerette, ha babusgatták a feldagadt képemet. Aszonta, fíjam, sose sajnátasd magadat asszonynéppel.

— Ha ideadná, megnézném…

Vonakodva nyújtotta, én a fekete kezére csodálkozva vettem át óvatosan, nehogy hozzám érjen. A körmei fehéredtek, vagy inkább sárgállottak, a bőre, mint a korom…

Doxa? Hmmm… Gyorsan nyitottam, hangosan soroltam: — tengelytörés, tisztítás… kb. két hét, ár… név…

A pillanatnyi hallgatást kihasználva az addig nagy szemeket meresztő Juditka vékonyka, de felettébb határozott hangon, és kis tenyerét tiltón a subás felé emelve megszólalt:

— Te most már menjél haza, nagyon büdös vagy.

Hökkent csend, majd zavart, kínos nevetés…

— Jaj, a kislány még nem volt birkák közelében…

— Aaa, nékem is van ekkorka onokám, ais azt mongya, ami a szivin…

— Mondaná a nevét, kérem — néztem fel rá, és már nem jutott agyamig a végesincs meséje, ami csak úgy ömlött belőle… Közben már anyu is ott állt és figyelt a hátérben…

— Ádrián Imre a böcsületes nevem, apám után.                                 

 Én beírtam, apánk szelíden kifelé terelgette az átható szagú késői látogatót, csak anyu fordult hirtelen, és tűnt el a konyha felé, mi nem éreztünk mást, mint késztetést a kereszthuzat iránt.

Amikor némileg felfrissülve leültünk a vacsoraasztalhoz, anyu kitörölt egy könnycseppet, és csendesen megjegyezte.

— Tehát tényleg nem halt meg…

— Kicsoda?

— Az a kisfiú… Nektek eddig ez a név nem mondott semmit — nézet (t) körbe rajtunk. — De ez nem lehet tévedés… Elmesélem. Édesanyámnak volt egy szerencsétlen sorsú nénikéje…

 A váltás nagyon tetszett, a tájszólás és a szituáció szintúgy. Az élet nagy meseíró, és milyen jó, hogy olykor tollat ad a megfelelő kezekbe, hogy mi is olvashassuk!

A visszaemlékezés-rész olyan, mintha a felvezetés után gyorsan le akarnád tudni, ez volt, ilyen volt, slussz-passz. És a végén is csak sejtem, ki volt Juliska. Édesanyád édesanyja. Vagy édesanyád édesanyjának rokona, akinek szintén nagynénje volt Nina Heinlein.

 NHI

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:04 :: Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/