Csákója csúcsa túlmutatott a sakkasztalok szélén. Orrmagasságban döfködhette volna le a figurákat. Egy gordiuszi csomós megoldással — nem önkezűleg tette — lefűrészeltette a lábakat, és az asztalok mögött ülőket is derékig beásatta.
Igen, a kis ember naggyá vált, már fentről lefelé éreztette önnön zsenialitását. Valamikor a nagypapa még a helybeli vendettabajnokságok családi főszervezőjévé szánta, ám lefelé nőtte ki magát ebből, ugyanis tizenkétéves kora után elfelejtett tovább magasodni.
Ez csak akkor baj, ha az ember addig legalább nem százhetven magas. A száznyolcvanasok már soha nem foglalkoznak a testmagassággal — helyesebben alacsonysággal —, de ő lábujjhegyen, felmagasított sarkú csizmával is egyedi sapkára szorult, melynek oldalra vagy előre fordított csúcsát tekintette a testmagasság alsó határának.
Mi más lehetett volna, mint katona? Nem mintha a pályát lebecsülném, de roppant megroppantsággal a töpörödöttség nyújtotta aláesés. A századosi rendfokozat mit sem jelentett neki. Amikor dandártábornok lett, úgy érezte magát, csupán egy lúd, aki sajátos libapásztorságot művel önnön fajtája mögött.
Sikkantós csúszdák útjai vezették a mélységes magasságba, mert nem lehet ő más, csak a fél világ ura. Itt lenyúlt képzeletbeli énképe magaslatából, és megvakarta a fejét, még adott is egy páros pofont a lent bámészkodó kisöregnek, aki egyetértett önmagával. Csak a megalkuvók képesek megelégedni egy odalökött fél világgal. Kell neki a másik ötven százalék is!
Igen jótékony hatással bírt szerény lezsugorodottsága, az emberi mellénygomb nadrágszárra varrását is kötelezővé tette, mert ki nem állhatta, hogy szemek helyett mindig gombokat néz. Kiválasztotta a leg—guggolóképesebb marconákat, mert nem a nagydarab ember impozáns, főleg ha az ő közvetlen közelében van. Olyankor elvárása volt, hogy egy sebtében beszerzett gyalogsági ásóval egy méter mély állást ássanak, mert a csákós fő nem lehet magastalanabb. Szerette az ilyen szavakat, mert az alacsony szó kiejtése fegyverhasználatra ingerelte.
Ó, szegény! Lehetett volna ellensúly és visszahúzó erő, egy a sok trabális izomagy közül, de mert a sors keze hátulról taszította a felnövés felé, tudta, hogy igazi nagy nagyra nőtt lett.
Amikor az első három országot megszabadította a szabadságtól, abbahagyta önnön locsolását. Úgy gondolta, már nem szükséges ilyen furcsa pótcselekvésekhez nyúlnia, hadd nyelje serege a többit is. Nagyon sok, élesbe került gyakorlatot rendezett, ahol katonái tökéletes életszerűséggel gyakorolhatták az elesés harci eseményt, ami az élettelenséghez vezet.
Ilyenkor ez a zseni, ott helyben osztotta szét a kiemelő jutalmakat, és a jól teljesítők számától függően egy-kettő, öt-tíz tömegsírral tüntette ki őket, egészen a nagy orosz gáncsakcióig, amikor a tisztesség minden heroikus valamijét felzúgva, azok bevezették a biológiai—vegyi fegyvert, a mínusz negyven fokos hideget.
Alighanem előre beoltották az összes katonájukat, mert közülük szinte senkin nem fogott ez a káros kórokozó, ám az övéi fehér pantallóikba kövültek. Még elbaltázott idejében is, ott Elbán, a kisstílűség háborús szobáit felülvizsgáló bizottságokhoz küldte egymás után a beadványokat. Kiadta önmagát, és egy asztal tetejéről — hogy a magasra rakott tükörben ne csak az orrától felfelé lássa alakját — belekiabálta a vakvilágba, hogy száz napot adjatok, és országomat egy Waterlooért, ha nem viszem diadalra a mindenkit uralás ügyét.
Szent Ilonán, napról napra gyengülve bágyadtan lábadozott, s a fogyás végre meghozta a látszólagos daliásodást. A falat püfölte két öklével, mert nem az egykor kikiáltott hadvezérzseniként, hanem az akkor mindenki fölött állóként akart lenni. Nem kicsi, hanem nagy, aki jól le tud nézni.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:04 :: Boér Péter Pál
