Győri Nagy Attila : Remény

 

 

Bekötöttem cipőfűzőmet, kész vagyok, talpig feketében indulok nagyapám temetésére. Az elmúlt hetem a fájdalomról, a gyászról szólt. Tudtam, ez a mai nap is nehéz lesz, de végig kell csinálni. Elbúcsúzni, megadni a végtisztességet, majd megpróbálni élni tovább. Muszáj.

 Tomi már feldudált, jelezve, hogy megérkezett, így sietősebbre fogtam a készülődést. Beszálltam az autójába, egy halk köszönés, baráti kézfogás és már indultunk is. Hosszú út állt előttünk, Borsod-ba mentünk.

 — Jól vagy? — nézett rám együttérzően.

 — A körülményekhez képest megvagyok — válaszoltam halkan, majd néma percek következtek, ami egyáltalán nem jellemző ránk. Nem akartam, hogy kínossá váljon, így én törtem meg a csendet.

 — Volt egy kedvenc mondása: nagyon gyakran mondta, hogy „A remény hal meg utoljára”. Mindig ez jut először eszembe róla, nem tudom, miért.

 Néha még próbálkoztunk felváltva a beszélgetéssel, de valahogy nem jött össze. A temetés lezajlott, nekem semmi kedvem nem volt a rokonokkal eltölteni most az időt, így udvariasan elköszöntem mindenkitől és megkértem Tomit, induljunk vissza Budapestre. Egy Pest megyei faluban aztán letért az útról, ami feltűnt nekem.

 — Rövidebb utat tudsz?

 — Teszünk egy kis kitérőt. Van itt egy állatmenhely, szeretnék egy kiskutyát.

 Hirtelen nem tudtam, mit mondjak, gondolkodtam, mi lenne a helyes, de inkább hallgattam. Tominak nem egész két hete hunyt el a kutyája, aki már tizennyolc éve mellette volt igazi társaként. Nagyon megviselte, de nem beszélt róla. Néha célozgatott rá, hogy kéne egy kiskutya, de tudta azt is, én ettől elzárkózom. Mázli közel tizenhat évig volt hűséges társam, a lelkem egy darabja ment el vele tavaly, mikor eltemettem.

 — Azért légy óvatos, ezek a menhelyek veszélyesek. Könnyen lehet, hogy mindegyiket megsajnálod, nem tudsz választani, nem lesz szíved otthagyni egyet sem. De mindegyiket nem tudod elhozni. Szóval csak óvatosan.

 — Tudom, miről beszélsz. Nem is fogom megnézni a kutyákat, megbeszéltem a vezetővel, hogy lehetőség szerint csak egyet mutasson.

 Becsöngettünk a kapun, ahol nemsokára egy kedves arcú, középkorú hölgy jelent meg, akit Mártának hívtak. Hangosan köszöntött minket, majd beinvitált otthonába.

 — Az udvaron vannak a kutyák, de tudom, csak egyet szeretne megnézni. Milyet hozzak?

 — Minél fiatalabb legyen. Mindegy milyen fajta, lehet keverék is. Inkább kistermetűt szeretnék, maximum közepest és ne legyen hosszú szőre. Ja, igen, és kan legyen.

 — Rendben van, azonnal hozok egyet — a hölgy felállt és megindult az ajtó felé. Nem tudom, miért, de én is felálltam.

 — Kikísérem.

 Mielőtt Tomi tiltakozhatott volna, már ki is léptünk a bejárati ajtón, megindulva az udvar felé. Sok kutyaugatás hallatszott, de úgy tűnt, pár tucatnál több nem lehet itt. Fél szemmel mertem csak rájuk pillantani, de az egyiken hosszabban ragadt meg a pillantásom.

 — Mi történt a szemével? — kérdeztem Mártát.

 — Nem tudom pontosan, így találták az utcán. Valószínűleg valaki kidobta és valamilyen vadállat, vagy akár egy másik kutya megtámadta. Az erdő mellett találtak rá vérző szemmel. Elhozták hozzám, az orvos ellátta a sebét, de a bal szemét már nem lehetett megmenteni. A másikkal szerencsére tökéletesen lát.

 — A mozgása is furcsa.

 — Igen, sérült a gerince is, viszont az elmúlt két hét alatt szépen javult az állapota. A doki szerint teljesen rendbe fog jönni. Fájdalomcsillapítókat kap.

 Hirtelen valamilyen furcsa hangot adott ki magából, ami inkább tűnt nyávogásnak, mint kutyához méltó ugatásnak. Maradék szemével rám nézett. Nem tudtam elfordulni tőle, volt valami a szemében, ami nem engedte. Valami könyörgésféle.

 — Mi a neve?

 — Hmmm, még nem is adtam nevet neki, kis vaksinak hívom — nézett rám Márta. — Nem sok esélye van szerencsétlennek, hogy elvigyék.

 — Reménynek hívják — szólaltam meg halkan és továbbra is egymást néztük a kis vaksival.

 — Reménynek? Miért?

 — Mert a remény hal meg utoljára. Elviszem magammal.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2018.03.16. @ 12:00 :: Győri Nagy Attila
Szerző Győri Nagy Attila 51 Írás
Győri Nagy Attilának hívnak és bár szívesen bemutatkoznék, de a tükröm még nem felel. Táncoltam már a patással és voltak őszinte imáim. Miután szembeköptem a sötétség urát és remegve becsaptam a pokol kapuját, az utamat egyirányosítottam. Most növesztem a szárnyaimat, hiszen hosszú még az út. Ha gondolod, jöjj velem! Légy hűséges társam vagy csalfa kurvám, kábító heroinom vagy éltető mannám, csak tanítsuk egymást... az életre. önálló köteteim: -Angyalpalánta (versek-2017) -Csak szavak (novellák-2017) -Kisfickó és a mocsárciprus (mese-2019)