Matilda és a galeri

(részlet valahonnan)

 

— Hogy vagy? Mi a helyzet veled? — érdeklődött édesanyja, mikor hétvégén találkoztak.

— Mi lenne? — válaszolt Matilda. — Jól vagyok. Tanítok a liciben. A líceumban.

— Szereted a munkádat? Szívesen csinálod?

— Hát persze. Emlékszel, már kicsi koromban is szerettem a szavakkal játszani. A szójátékokat, nehéz szavakat, mint „öt török, öt görög”, meg más ilyenek.

— Még meg is szóltad, ha valaki helytelenül beszélt — kacagta el magát Olga asszony. — Kati barátnőm mesélte el egyszer, hogy kioktattad, amennyiben nem mondjuk azt, hogy eszek, mert eszem, iszom, alszom a helyes. Közben dühös lépet vágtál, Kati meg úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult.

— Igaz, szerettem a betűket, szavakat. Hamar megtanultam írni, olvasni.

— Elég magadnak való gyermek voltál.

Olga asszony ezzel azt akarta mondani, hogy szívesebben olvasott, mint hitványkodott a korabeliekkel. Iskola, leckeírás, olvasás, heti kétszer-háromszor sportkör és önvédelmi edzés — ebből állt a napja. Igaz benne volt az iskola kézilabda csapatában is; tehetségesnek tartották, különösen, mint védő játékost. Az önvédelmi gyakorlatokon elsajátított fogásokat eredményesen alkalmazta a pályán. Nem nagyon akadt olyan támadó játékos, legyen bár akármilyen fifikás, akit ne tudott volna szerelni. Rövidesen ő lett a legjobb a csapatban ezen a poszton, és bevették a megyei válogatottba.

Történt aztán valami, aminek igazán nem tudta magyarázatát adni maga Matilda sem. Egyik délután hazafelé menet, az utcán belebotlott egy csoport fiatalba.

— Hova sietsz, Szivi? — szóltak be neki szokásukhoz híven, de ő nem sietett el szó nélkül, mint mások, hanem jól végigmustrálva őket visszaválaszolt.

— Nem sietek, Blöki. Láthatod, ha van szemed.

— Ha! Jó vagy!

— Ti itt mit csináltok?

— Semmit.

— Az jó! Maradhatok én is?

Késő estig velük maradt, és tényleg nem csináltak semmit, csak lófráltak az utcán beszélgetve, röhögcsélve. Tetszett ez a másfajta élet, ez a felelőtlen lezserség. Másnap is megkereste őket, s azután minden nap, és velük töltötte minden szabadidejét. Ha otthon megkérdezték, merre járt, azt válaszolta, „a haverokkal lógtam”. Jó dumája miatt hamar befogadták, s az első találkozáskor elhangzott Szivi név rajtaragadt. Replikáit zajos tetszésnyilvánítás fogadta, amit a békés polgárok sokszor nehezményeztek. Ha nagyon hangosak voltak, a házak elől elkergették őket a rendőrséggel fenyegetőzve. Néha az is megtörtént, hogy valóban kiszállt a rendőrség, és a leghangosabb, legizgágább bandatagot bekísérték, egyszer még Matildát is. Az apja kellett érte menjen. Persze kapott fejmosását, és ígéretet tett, hogy máskor elkerüli az ilyen helyzeteket.

A fiúk néha próbálkoztak nála, de éppen úgy leszerelte őket, mint az ellenfeleket a pályán. Megértették, hogy békén kell hagyniuk, de azért jól megvoltak — óraszám lófráltak a városban ide-oda, de végül is a Pionírház mögött levő sportpályán kötöttek ki. A kerítésen másztak át, s bent a padokon ülve folytatták tovább a semmittevést.

Az esti csendben messze elhallatszott a hangjuk, s ez rájuk hozta a rend őreit. Jött a közeg — párosan —, de a rácsos kaput zárva találták, hiába rázták a kilincset, az ajtó zárva maradt. A banda ezen idő alatt csöndben meghúzta magát az árnyékban, meg se pisszent egyikük sem.

— Halló, van itt valaki? — kiáltott be az egyik rendőr.

Semmi válasz. A társa is kezdett kiabálni még hangosabban. Erre sem jött válasz. Kórusban is szólongatták a gyanított galerit. Az eredmény az lett, hogy néhány lakó a közelből kikérte magának a csendháborítást. Mit volt, mit tenni, a rend őrei visszavonulót fújtak…

Bár a bandának nem volt vezetője, de Vili, akit az első nap Tilda Blökinek aposztrofált, olyan hangadóféle szerepet játszott harsány hangja, s erőszakos természete miatt. Idősebb is volt néhány évvel a többieknél. A legtöbb leány kedvelte, és ott keringtek körülötte, ő pedig büszkén feszített. Csak Szivi, azaz Matilda nem állt be a csodálói táborába. Vele nem sikerült összebarátkoznia. Többszöri közeledési próbálkozásait sem koronázta siker.

Matilda igyekezett a bandatagokhoz hasonlítani, legalább külsőleg, s ezért szakadt farmerbe, bőrdzsekibe öltözött, füleibe tíz centis klipszet akasztott, s haját rövidre vágatta. A fodrásznő, aki a haját levágta nem akarta punkosra alakítani és feltűnőre festeni.

— Semmi pénzért nem teszem tönkre a fejedet. Értsd meg!

— Kérlek, kérlek, kérlek!

— Szó sem lehet róla, de van itt néhány paróka, egy amatőr társulat részére rendeltem. Válogass benne, háta találsz olyan, ami tetszik. Vannak köztük egész meredekek is.

— Hűha, ez tetszik! — lelkendezett, mikor rátaláltak egy fűzöld parókára.

Üdvrivalgással fogadta a galeri, mikor este megjelent az új frizurájával, fején homlokpánttal.

— Vissza az agarakkal! — kiáltotta, mikor páran át akarták ölelni.

— Szivi, a vasszűz — szóltak fitymálódva.

— Annál több! Fegyverem is van a tolakodók ellen. Egy kalaptű. Igazi veszedelmes női fegyver.

— Nocsak!

— Csak tartsd magad távol tőlem!

Vili, akit az első nap Blökinek becézett, grimaszokat vágott, s vonogatta a vállát. A többiek meg röhögték. Hirtelen odaugrott a lányhoz, átkarolta és meg akarta csókolni. Nem lett azonban a kísérletből semmi, mert váratlanul felvisított:

— Megszúrt! — üvöltötte.

— Ne rinyálj! Megmondtam, hogy tartsd magad távol tőlem!

— Nézd már, véres a feneke! — rémüldözött az egyik lány.

— Mi? Hol? — kapkodta a fejét Vili, s nyúlt, ahol a szúrás érte. Véres lett a keze, s ahogy döbbenten nézte a kezét, kisápadt, s összecsuklott, mint a colstok. Fellocsolták, de mivel víz nem volt a közelben, egy üveg Bem-Bem üdítőt öntöttek rá. Csupa ragacsos lett, de magához tért. Ketten a lányok közül hazakísérték, a többi felszívódott.

Viliéknél, otthon lett nagy kalamajka — a fiút orvoshoz vitték.

— Ez, kérem szépen, súlyos testi sértés. Ha feljelentést akarnak tenni, megírom a látleletet.

Megtették a feljelentést. Nyomozás is indult ismeretlen tettes ellen. A tanúvallomásokkal nem mentek sokra, mert csak annyit tudtak kideríteni, hogy Szivinek szólították a bandatagok, és zöld hajat viselt. Sehol nem akadtak a nyomára.

A banda felbomlott, ami nem ment nehezen, mert nem kötődtek erősebb szállal egymáshoz, s ahogy rendőrség érdeklődni kezdett irántuk, kerülték egymást, s a városnak azt a részét, ahol azelőtt grasszáltak. Matilda sem óhajtott velük újra találkozni, s mivel tettesként keresték, messze kerülte még a környékét is régi helyeiknek. Vilit is távol tartotta megtépázott önbizalma az utcától.

 

 

 

 

Szerző dr Bige Szabolcs- 640 írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.

18 Komment

Hagyj üzenetet