Ausztrália a különös emlősök földrésze. E kontinens az egyetlen, ahol tojásrakó emlősök élnek. Az emlősök úgy száznyolcvan millió éve alakultak ki, és a Pangaea őskontinens kettészakadásával fejlődésük két irányban folytatódott. A tojásrakó emlősök fejlődtek tovább a déli Gondwanán, és a méhlepényesek és erszényesek Laurázsiában. Utólag a sokkal életképesebb laurázsiai emlősök meghódították Gondwana széttöredezett darabjait, kihalásra ítélve tojásrakó versenytársaikat. A gondwanai eredetű emlősöknek tehát egyetlen túlélői az ausztrál kloákások, melyeknek két családja a hangyászsünfélék négy faja, valamint a kacsacsőrű emlős.
Az utóbbi először 1798-ban került Angliába. Hamisítványnak hitték, annyira különös szerzet. Farka, mint a hódé, törzse vidraszerű, kacsaszerű a csőre, és tojásokat rak. Emiatt első tudományos neve Ornithorhynchus paradoxus (‘furcsa madárcsőrű’) lett.
Ha a furcsaságból ez nem elég, úszás közben nemcsak orrát fülét és száját, hanem szemét is becsukja. Csőrének mindkét felületén körülbelül negyven-negyvenezer, elektromos érzékelő és további harmincezer nyomásérzékelő pálcika található. Úgy tűnik, a kétféle adat együttes feldolgozásával a kacsacsőrű emlős egyfajta „víz alatti térlátásra” tesz szert, mely lényegesen jobb tájékozódást biztosít neki a zavaros vízben, mint a látás. Tojásai lágy héjúak, mint a hüllőké. Éjjeli életmódot folytat. Emiatt bár állatkertben láttuk, az infravörös megvilágításban nem sikerült használható fényképet készíteni róla.
A hangyászsünök szúrós tüskéik ellenére nem rokonaik a sünöknek. Az úgynevezett párhuzamos evolúció során alakultak ki hasonlóvá. (Ilyen jelenség például az is, hogy egyes futómadarak (kiwi, emu) tollazata is szőrszerű, csontjaik sem „üresek”, emiatt nevezik őket tiszteletbeli emlősöknek.) 
A hangyászsünöket és a kacsacsőrű emlősöket e logikával tiszteletbéli madaraknak lehet tekinteni…
Az Ausztrál élővilág másik, különös alosztálya az erszényes emlősöké. A közhittel ellentétben nem ausztrál sajátosság, sőt nem is itt alakultak ki! Régebben Dél-Amerikát feltételezték őshazájuknak, újabban egyes szakemberek ezt vitatják, és Észak-Amerikát illetve Ázsiát tekintik keletkezésük helyének. Ausztráliát Dél-Amerikából Antarktiszon át hódították meg. Egykor minden földrészen éltek, de Dél-Amerikát és Ausztráliát kivéve mindenhol kihaltak (az észak-amerikai oposszumot kivéve). Ahol a méhlepényes emlősök és az erszényesek versenyhelyzetbe kerültek, ott mindig az erszényesek vesztettek.
Egyetlen kivétel van e szabály alól. A közhittel ellentétben egykor (ötvenöt millió évvel ezelőtt) éltek méhlepényes emlősök is Ausztráliában, de kihaltak, átadva helyüket az erszényeseknek, amelyek egyeduralkodóvá váltak e földrészen.
Két érdekes kérdés az erszényesekkel kapcsolatban: Az egyik, hogy van-e (csökevényes) erszénye a hímeknek? Mert hát nekem férfi létemre van mellbimbóm. Nos, nincs… A másik, hogy a közhittel ellentétben ezen állatok „erszénye” nem zseb alakú, amiképp a legtöbb ábrázolásban szerepelnek (lásd Zsebibaba), hanem az erszény az emlőket gyűrű alakban övező bőrredő, amelyet egy körkörös izom képes összezárni, mint a szájat és végbelet. Ezt a tévhitet annyira sikerült betáplálni az emberekbe, hogy amikor a lányom „törzsgyökeres” ausztrálokkal közölte az igazságot, rámordultak, egy bevándorló ne oktassa ki őket, mert ők jobban tudják!
A harmadik tévhit: a fehér ember megjelenése előtt a dingók kivételével itt nem éltek méhlepényes emlősök. Ez sem igaz! A méhlepényesek ötvenöt millió évvel ezelőtt valóban kihaltak itt, de ötmillió évvel ezelőtt ismét megjelentek! Az ausztrál kabócaegerek (vagy ugráló egerek) ugyanis nem erszényesek, hanem rágcsálók, a házi egereinknek rokonai, még akkor is, ha mellső lábuk rövidebb, akárcsak a kenguruké! A fehér ember megjelenése óta kihalás fenyegeti őket. E család fajainak száma azóta felére csökkent. Ez egyrészt a méhlepényes ragadozóknak (róka, macska, és dingó) köszönhető, másrészt a táplálékért a túlszaporodott, Ausztrália átkának tartott, nyulakkal versenyeznek. Legelterjedtebb képviselőjük a spiniflex kabócaegér, amelyik a sivatagos környezet lakója, és a legtöbb erszényeshez hasonlóan éjjeli életmódot folytat. Az embernél tízszer koncentráltabb vizelete van, így csökkentve a vízveszteséget él meg a sivatagban.
Lássunk néhány ausztráliai erszényest:
A kenguruk a legismertebbek, Ausztrália jelképei. Hatalmas izmos farkukra támaszkodnak, menekülés közben hátsó lábaikon ugrálnak. Mindenhol találkozhatunk velük, még Melbourne külvárosaiban is. Ha veszélyben érzik magukat, két mellső lábukkal boxolnak, de annál hatásosabb fegyvereik a hátsó lábaik, amikkel rúgnak. Egy vadászatra kiképzett kutyára is veszélyesek lehetnek. 
Számos fajuk létezik, a legnagyobbak a kétméteres magasságot is elérő vörös kenguruk. A valódi kenguruk mellett léteznek kisebb rokonaik, a wallabyk, a wallarook, és a fán lakó kúszó kenguruk. Akadnak kihalófélben levő fajok is, melyekre a legnagyobb veszélyt a rókák, macskák és a nyulak jelentik.
A koala „maci” Ausztrália másik jelképe, de nevével ellentétben semmi köze a medvékhez. Eukaliptusz-fákon él, és csak azok friss leveleivel táplálkozik, ezért nagyon költséges európai állatkertben tartani őket. (A bécsiben van). A kengurukkal ellentétben nincs farkuk. Az aborigén folklórban van is mese róla, akárcsak nálunk a medve farkáról.
Legutóbbi módosítás: 2017.12.02. @ 13:18 :: Vandra Attila