Petz György : ’Londistók (I. Társbérlet, dinnye)

Nyomtatás

Rémlik, mintha mindenkinek

’Londistókja lenne, hiszen

megütve egy bizonyos kort,

mindez nem mehet semmibe.

Tapasztalat itt és ottan

garmadával mint az áldás,

bár a seggreülésekből

több volt mint a holdraszállás.

Születéssel kell kezdeni,

évvel meg a korfestéssel:

Ratkó Anna névadója

55-ös nemzedéknek.

Elhittem azt én is, mint más:

születés, nevem, családom,

hármas társbérletnél jobbat

ugyan mit is kívánhatok.

Akinek fantáziája

van, minek is születik meg –

azt mondták, ez nem Rákosi,

ez már a kádári rendszer.

A nagy ház, amiben laktunk,

tizenegyker, Kende utca

tizennégy, második vége,

kettőt csöngess, ajtó nyitva.

Egyik társbérlőnk deklasszált

kettős özvegy; vagyonából

mit se látni, maga is rút,

szíve rendes. Jegesmedve

fejjel-bőrrel lepett engem –

mint gyereket, meg egy hencsert

is od’adott, azon lehet

birkózni s aludni – ha kell.

A bőr bolhás volt eléggé,

fertőtlenítettük „ágyam”,

medve fejét a fejemre

felhúztam, ha vendégekre

rémítgető kedvem támadt.

Üvegszeme is kiesett,

de fog-agyara megmaradt,

kölökfejjel elméláztam,

messze van az Északi-sark.

Főispán, vadász volt férje

Nenének – mert így neveztük,

mellőle lett nagy utazó,

messzi világkalandozó,

mert nem bírta ki mellette,

annál jobban látott szeme.

Másik férje  morfinista –

ahogyan a hírét hozta

ezen úri huncutságnak

a mi pletykás emeletünk:

nem kilőtte a fegyverét,

inkább magát be-belőtte.

Tizenkilenc századvégről

itt maradt hát krónikása;

mi az igaz, mit hazudik?

alternatív látomása –

tudom, nincsen történelem,

narratíva hasonmással.

Nekem tetszett pongyolája,

Kelet-színe, fölösleges

dolgainak kavalkádja,

gusztustalan vaksi tálja,

amibe még nem tudhattam,

hogy’ fől annyi fura étke.

Olyan randa volt szegényke,

megszánták és egy pár évet

nyugdíjért, hogy mégis kapjon,

a Szabadság szállodának

portájánál dolgozhatott.

Jó, nem személy, de a teher

portához odarendelték,

főleg este – ott se űzzön

elkó-szálló vendégeket…

Így lett nekem a Kánaán:

a cukrászok selejtjüket,

tortavéget, törmeléket

oda’dták a vén banyának,

aki éjjel fele megjött,

ágyamból kipenderültem,

a sütiket betermeltem.

Másik társbérlőnk Kovácsék,

hozzájuk a fürdőszobán

keresztül lehet bejutni –

heti egyszer a kandliba

bedurrantunk, kádban fürdünk –

kukacom vigyázom akkor,

mert nálam nagyobb a lányuk,

Klári a fürdőn átcsörtet.

Nagy darabnyi fekete nő,

Angyalka az édesanyja,

Ellának hívjuk, magázzuk –

anyám is; ha balhé lenne,

nehezebb a francba küldni

vagy picsába – mint tegezve.

Négy elemi, két ismétlő

szellemileg fegyverténye,

sokan voltak a Brázikok

testvérek, többre nem tellett.

Férje apró, erős Feri,

súlyt is emelt és verekszik,

ha megbántják önérzetit.

Hentes is volt, bagóz’, iszik.

Szobájukban nem teheti,

a kocsmába menekedik.

Otthon anyám a cinkosa

neki, majd kamasz lányának,

házisárkány Ella néni

van mihez, kell igazodni.

Közös konyha, fürdőszoba,

előszoba és a vécé –

szívemnek a legutóbbi

fröcskölt kőlapja volt kedves,

metlachit vagy mi a fene.

Azon ott volt mind, ami volt,

azon minden, ami majd lesz –

ahogy hunyorítva néztem:

egri csillag, várháború,

vagy Robin Hood, szörnyek, lányok –

inkább szörnyek, megküzdeni.

Később olvastam vagy írtam,

dörömbölt az Ella néni:

-Pap leszel vagy mi a fene,

kiköltöd, amiken trónolsz,

azt hiszed, hogy másnak nem kell?!

Sosem készültem festőnek,

mégis freskó első művem.

Ella néni vigyázott rám,

rám parancsolt, csendesüljek,

ő is alszik – koránkelő –

a délutánt ágyban töltsem.

Én meg féltem, mi lesz, hogyha

fölébred az én zajomra,

-Jössz te még az én utcámba…

Este beszélek anyáddal…

Meglátod, akkor mi lesz majd…

mondott efféléket, én meg –

beszartam a kis gatyámba.

Rácsos ágyam volt még akkor,

nem a későbbi nagy hencser;

mit tudtam én, honnan vettem,

azt hittem, ha szétterítem,

szaga-színe csak eltűnik,

átlényegül fal színévé –

Ella néni alszik, csendben,

álmából alkotó mester,

legyen bár Michelan gelo –

föl nem kelti – művészkedik,

kezével a szart felkeni,

alkotása – végterméke…

Bölcsibe nem- szerencsére,

milyen jó, hogy Ella néni…

vigyáz rám, és nem kell menni.

Mondta anyám, én ezt sosem.

Az óvoda már más világ,

nem pelenkás, cumis álság,

bár délután tetszik vagy se,

aludni kell. Alvást színlelsz.

Rendességet. Akit lehet,

megversz szépen – bandavezér

szerepében jól elvoltál,

bajban Pálvölgyi Fricivel.

Utáltad a főovónőt:

Olga néni – már neve is…

de a dadust ölelgetted,

Balog Erzsikét szeretted –

anyja miatt mindenki őt,

süvegcukor törmeléket

hozott, olyan száj-betömőt.

Ez volt, amiért megérte

korán kelni; s későn jöttek

értem – ki mindent megértett.

Reggel galamb etetésre

csábított az utcára le

apám, aki igyekezett,

s már a Siroki utcánál,

a kanyarban elengedett.

Nagyfiúként, utolsóként,

padlókeféléssel vártam,

majd eljönnek énértem is

szüleim és hazavisznek.

Az a furcsa nyeles gép, ha

jól megdöntik sötét rúdját,

esztelenül forogni kezd,

magával visz hat óvodást –

alig bírom visszafogni –

edzésnek is felfogható –

Pálvölgyi már régen otthon…

Óvodásnak zseni voltam –

később dicsekedtem vele –

iskolát, gimnáziumot

látogatott anyám velem.

Mit nem mondtam: különtorna

volt a géniusz rejtjele.

Váli úti tornaterem

gólyafészek utált helye;

gyűrűn kellett facsarodnom –

hol a lábam, hol a karom,

kell nyakamnál homorítnom;

aztán azt mondták, hogy szarka…

a gólyafészek hol marad?

Egyházi volt – Kaffka Margit,

annak is az alja-része,

a gimiből ennyi jutott:

alagsori úszólecke.

Anyám, ha jött a szendviccsel,

nagy hasassal üdvözöltem,

aztán ettem szalámisat,

igen, téliszalámisat!

Mindez a múlt, s már hatvanas

évek jöttek – házfelügyelt

voltunk akkor, ne köpj földre,

kintornálni tiltva lenne.

Lényeg, hogyha késő éjjel

föllármáztuk szegényeket,

forintot fizetett apám,

éreztem bár némi szégyent.

Kísérletből jöttünk haza,

Rákospalotáról néha,

ott laktak a Schaubék akkor,

kiknek perzsa szőnyegébe

rejtett dollárját patkányok

rágták meg; aranyuk Józsi

bácsi csencselte el szeszért,

Kató néni mindebből még

semmit sem vett észre. Engem

Mackó kutyájuk érdekelt.

Elugattam érkezéskor

magamat, s az egész környék

adta tovább kutyaláncban

ugatásom – mire vissza-

mentünk este – zárult körbe

én meg vigyorogtam cefet’,

nem féltem már a Mackótól.

A vezető háta mögött

térdepeltem, kormányt lestem,

buszsofőr, ha leszek, mit kell

tennem, hogy sokat keressek.

Sajnos, mindig elaludtam,

azt se tudom, honnét hová,

egyáltalán, kivel mentem,

kiket hiszek szüleimnek –

olyan esetleges vagyok,

a lényegest mind elalszom.

Apám nyakából az ágyba

hullottam, csók az anyámnak,

azután álom, üldözés,

csipás, sírós ébredéssel,

megunt gyerekeskedéssel.

Jobb a holnap mint a tegnap,

legjobb, hogyha nem vagy közte –

áltatnak a Mikulással,

azután betojsz majd tőle;

Jézuskával, locsolással

eszel vagy se, megetetnek.

Amikor majd filmet nézek,

lesz mindenből leggonoszabb,

üldöznek a fasisztákok,

a nyilasok, a dzsidások.

Odalenn a tiltott grundon

Robin Hoodnak örök hála –

egymás szemét majd’ kilőjük,

harcolunk az erolflinnel.

S hol van még a köpőcsövünk,

foszforos kulcs-szög-tömítés,

U-szöges vagy köves csúzli –

a nagyok már robbantanak,

van, aki a Duna-parton

talál háborús kacatot,

ott, ahol a rakpart épül.

Ami volt még: rettenet a

fényképezés iszonyától,

hova tűnjek, le ne kapjon

semmiféle mosolyalbum,

vigyorgó rokon vagy szomszéd.

Hetekig dúlt képpel jártam,

azt hittem, majd a lakásban

fúrnak lukat, hogy titokban

engem megmerényeljenek.

Felvétel lesz! – nyár végén is

menekültem, felszívódtam.

(Mikor elbújik egy gyerek,

eljátszanak félelemmel,

amibe majd beleveszik,

próbál előre sietni,

oda, hol majd nem keresik

a félelem majd’ megeszi,

kóstolgatja, s hamm, elviszi.

Verőcén nyaralnak, ahol

megígérik: fényképezik,

etttől aztán elmenekül,

nagy fenyőfa alá merül

alkonyati sötétségbe,

nincs ő, nincs ő – elmerült

a semmiségbe. Mantrázza

hogy nincs, nem, nincsen, gömbölyül

a semmiségbe; mégis titkon,

mégis lenne, hogy lehetne

vissza, egyszer, nem büntet már,

csak keressék, megtalálják

és kivegyék, és szeressék,

el már többet ne engedjék,

hogy a semmi-be-lenézzen,

s rátalál a varázsszóra:

kevés az, ha őt szeretik,

nemnek nem az ellentéte

ami igen, hanem szeret,

s belőle szűnik, mi rettent,)

Első elemibe jártam,

barátom – Eszli Lacival –

erdésznek együtt készültünk

teknőben az asztal alatt.

Akkor is vele lehettem,

vagy a Schwarz Zoli lett volna(?),

amikor leköpött engem

a B osztály martalóca.

Hősi korszak, nem kertelek,

megraktuk az egész osztályt:

barátommal széjjelvertük –

osztályfőnököm bejegyzett

közel sem az igazsághoz

ellenőrzőbe valamit…

Apám, lehet, papnak készült,

vagy valami oszlopszentnek –

büszke volt rám – első fia(!)

istentelenül el-megvert.

Azután oly bamba lettem,

tesze-tosza béke fia,

akivel akármit tettek,

bambán nézett, bámult, hagyta.

Ezt már apám sem tűrhette,

boxolni tanított: – Látod,

így kell ezt, most bátran üssél,

ne félj, én bármit kiállok.

Másodikos voltam akkor,

nem a Váli, de már Egry

József úti iskolának

nem is kicsi reménysége –

hát, bevertem apró öklöm

szegény apám hasa fölé,

majd’ elájult – gyomorszája

közepébe… Dicsért, de csak

szavak híján meghatottság-

gal szemében sóhajtozva.

Jó dolog – is – a társbérlet,

sok történés, még több titok,

vendégjárás, kölcsönkérés,

egy-két hülye fejbarackot

leszámítva csurran-csöppen

a rétesből, vadas, pörkölt –

olykor szintén, Nenétől meg

sárgadinnye, bár a görög

volt nekünk a csúcs még akkor.