Létem türkiz égboltján lobogsz,
lelkem őrzi még a nyári bájt,
testes estek forróságait,
vágyunk villanása kéjt csiholt.
Ám, de jött az ősz, a lombruhás,
s elfeledted már a föld színét,
alkonyatnak bíborkönnyeit,
naplemente vér-varázslatát.
Én azóta nyugtalan vagyok,
mert selyemmezőidet kezem
nem simítja pillekönnyedén,
s csak találgatom, velem leszel
akkor is, ha a fehér fény majd
Istenhez szólít egy alkonyon?
Legutóbbi módosítás: 2017.12.03. @ 14:02 :: Nagygyörgy Erzsébet
