Nagy Egon : Áramlatok

fotó: www.facebook.com/feprods

 

 

Egy áramlat volt, amolyan tenger-szerű, nem tudta a gondolatait pontra tenni. Ahogy ült a kocsma teraszán halbával a kezében, azon gondolkodott, hogyan nem kéne, hogy rendetlen gondolatai legyenek. A menetirányt megfordította és próbálkozott. Az áramlásból kiragadt pillanat megoldásnak tűnt, aztán újabb áramlat és újabb pillanat. Elveszettnek tűnt. Csak nézte, hogy a teraszon ülő emberek külön-külön valamikor szerves részét képezték az életének. Jobb helyeken el lehetne röhögni, hogy manapság szervetlen részét képezik, hiszen sem a szívében, sem az agyában nincs helyük. Az volt a legérdekesebb az egészben, hogy a kinézetük legalább megmaradt. Talán ez segített abban, hogy ne nézze teljesen idegeneknek őket, pedig megtehette volna.

Ahogy továbbra is küzdött az áramlattal, olykor felnevetett, mert eszébe jutottak az én soha nem fogok rágyújtani típusú nagymellényű állítások; a köztes idő még viccesebb volt. Nehezére esett a pszichológiát és a nyálgép használati útmutatóját tovább terelni az áramlattal.

De végül győzött és kikért még egy halbát. Büszke volt magára, hogy nem kapta el a mókuskerék és túl tudott lépni a dolgokon. Ahogy rágyújtott, a lelkiismerete majd megfullasztotta, pedig nem kezdő cigis. Meglátta egyik régi kedves ismerősét, köszönni próbált neki, hiába. Megint elromlott valami a gépezetben. Egy újabb rossz áramlat jött, amolyan óceán-szerű, és nem tudta hová tenni. Kortyolt egyet a söréből és eloltotta a cigijét.

Legutóbb szerkesztette - Nagy Egon