Braun Krisztina : Az inspiráció

Már majdnem kiköptem a tüdőm is mire felértem a következő emelkedőre. A vádlim égett és mintha nem tudott volna nagyobbra tágulni a tüdőm. Így fújtatva nyomtam a pedálokat felállva a nyeregből.

 

Már néhány éve itt élek, de csak egy éve döntöttem úgy, hogy kerékpárral járok be a munkahelyemre. Ez a kis város csupa domb és igazi megpróbáltatás néhány kilométer letekerése.

De muszáj, mert közel az ötvenhez kell valami sport, amivel naponta felpofozom a sejtjeim, az izmaim és néha bele kell férjek a nyári, fehér szűk nacikba is. Tehát nyomtam hetente legalább négyszer. Ezekkel az emelkedőkkel viszont nehezen birkóztam meg még egy év gyakorlat után is. Jó, a bicajom is olcsó. Biztos néhány havi fizetésemből sokkal szuperebbet vehetnék, de nekem ez is megfelel.

Éreztem, hogy a hátam közepén elindul egy vízcsepp, és egyre sebesebben gurul a gerincem medrében. Csiklandozott, de nem akartam a kormányt elengedni, hogy odanyúljak, mert akkor elvesztem az uralmam a vasparipám fölött. Tehát tűrtem, hogy előbb lassan, majd egyre gyorsabban guruljon, míg végül a nadrágom dereka fogja fel. Végre jött a jól megérdemelt lejtő, ahol kipihenhettem magam. Visszahuppantam a nyeregbe és hagytam, hogy a szél átjárja a sisakom redőit, végigsimogassa a testem és lehűtse azt. Tudtam, hogy ennek ára lesz, mert ha völgy van, akkor azután újabb emelkedő következik. A munkahelyemig legalább három ilyen „kiköpömatüdőm” domb volt, amivel meg kellett küzdenem.

A völgy alján piros lámpa vetett véget repülésemnek. Néhány autó várakozott pöfögve a kereszteződésben. Vezetőik unott arccal böngészték a rádiót vagy a telefonjuk képernyőjét. Ásítottak, kávét ittak, vagy füstöltek ki az ablakon. Nem gurultam teljesen előre, hanem inkább középen lassítottam és megálltam. A spiccem alig ért a földig. Sárga sisakos, sportbicajos fékezett mellettem. Kulacsát lekapta a vázról és vagy harminc centiről fröcskölte a szájába a vizet. Csak ezután fordult oldalra és nézett felém. Az én kis összecsukható bicajommal és nem egészen professzionális öltözékemmel erős kontraszt lehettem mellette. Biccentve odaköszönt. Itt ez a szokás. Ebben a városban, ha megáll melletted valaki bicajjal, akkor köszön, vagy rád mosolyog. Visszaköszöntem, majd a bal oldalamon zöldellő parkocskát kezdtem tüzetesen megszemlélni. Semmi kedvem nem volt beszédbe elegyedni senkivel ilyen korán. Főként a nyelvtudásom foghíjas volta miatt éreztem magam kényelmetlenül az ilyen udvariassági beszélgetésekben. Pedig ha valaki köszön, az tuti, hogy megjegyez valamit az időjárásról vagy a bicajról vagy ebben az időjárásban való bicajozásról. Akiket már jól ismertem, azokat megértettem. És az sem jelentett kényelmetlenséget, ha én a magam módján, esetleg rosszul fejezném ki magam. De egy vadidegennel társalogni nem volt az ínyemre. Elég csak köszönnöm és már tudják, hogy nem idevalósi vagyok. És akkor jönnek a kérdések, hogy honnan jöttem, mióta élek itt és hogy érzem magam, vagy hogy miért jöttem pont ide.

Ma egyébként sem voltam túl kommunikatív, mert új igazgatót kapott a szálloda és borzasztóan izgultam, hogy minden rendben legyen a szobáimmal. A pasast még soha nem láttam, de azt mesélték, hogy elég undok volt, amikor körülvezették a szállodán. Akkor épp szabadnapos voltam. Az előző főnökünk nyugdíjba vonult. Négy éve még ő vett fel engem is. Sokáig alig értettem, amit mond. Még az állásinterjúra is úgy mentem, hogy mindenre azt mondtam, hogy oké, rendben. Szerencsére nem sokat kérdezett. Később a munkám minősített, gond nem volt velem és bármit kértem, szívesen segített. De ennek a mai naptól vége. Ma jön egy jóval fiatalabb, undok öltönyös piperkőc és mindenbe beleköt majd. Szóval kicsit ideges voltam emiatt. A lámpa közben zöldre váltott és én kiemelkedtem a nyeregből, hogy lendületet vegyek az induláshoz. A sárga sisakos mellettem könnyedén megindult és fellélegeztem, hogy megúsztam egy reggeli jópofizást.

A jobb oldalon már feltűnt a tenger, mikor a következő emelkedőt még látni ugyan nem, de érezni lehetett, mert vissza kellett váltanom kettesbe. Takarékoskodtam az erőmmel, a levegőt ütemesen vettem, hogy ne fulladjak meg, mire felérek. A gyönyörű táj előttem, mellettem hiába kellette, kínálta szépségeit, én csak a szürke betont néztem magam előtt, amint az lassan emelkedik a kormányom fölött. Felálltam miután egyesbe tettem a sebességet. Nem mintha ért volna valamit. A bicajom nem a legtökéletesebb mérnöki munkák eredménye, így már azt latolgattam, hogy előbb fogok leszállni, mint szoktam. Bánja fene! Hát ki mondja meg, hogy nekem fel kell tekernem a dombtetőre? Más alkalommal a buszmegállónál adtam fel, ami körülbelül fél úton volt az emelkedő tetejétől.

Láttam, hogy a sárga sisakos megáll és bevár.

— A francba! — káromkodtam fojtottan, a szóval együtt kipréselve a maradék levegőt is a tüdőmből. Próbáltam lassabban menni, hátha csak valamit megigazít és folytatja az útját, mint eddig, könnyedén, nem úgy, mint én, akár egy fújtató gőzmozdony. De nem mozdult. Mikor mellé értem, hiába is akartam volna elegánsan elsuhanni. Valahogy leszállni a bringáról sem volt kedvem, mert nem szerettem volna, ha valaki látja kudarcom. Amit persze mindennap megéltem, de csak akkor, amikor már néptelen volt az út mellettem. Ha sétáló emberek vagy mögöttem lassítva közelítő autók jöttek, próbáltam addig kitartani, amíg megkerülnek, vagy elhagynak, s csak azután pattantam a járdára és toltam fel az utolsó ötven méteren a kerékpárt.

— Gyerünk nyomjad, ne add fel! — szólt oda a sárga sisakos angolul és elkezdett mellettem tekerni.

A fejem vörös volt az erőlködéstől és a méregtől de odamosolyogtam udvariasan majd az égre emeltem a tekintetem, jelezve, hogy kár a szóért… béna vagyok ehhez. De leszállni nem akarózott mégsem. Nem adhatom fel itt, ennek a pasasnak a jelenlétében. Éreztem, hogy a maradék erőm is eltávozik a lábamból és a combom úgy ég, mintha tüzes vassal simogatnák.

— Ehez ehegy vacak bringa, nehéz ihígy! — mondtam neki fújtatva, összeszedve ehhez a megfelelő angol kifejezéseket. Persze nem voltam biztos abban, hogy a megfelelő sorrendben tettem őket egymás mögé, de bánta a fene.

— De te menj csak, túlélem! — mondtam kissé erőltetett mosollyal az arcomon.

— Ráérek, nem sietek.

— Én sietnék, de nem tudok.

Hangosan felnevetett.

— Remélem nem szállsz le itt a csúcs előtt? — kérdezte, mikor látta, hogy az útpadka felé kormányozom a bicajt.

— De… lehet — de azért nem szálltam le. Azon törtem a fejem, hogy mi vitte rá ezt a nálam legalább tíz évvel fiatalabb férfit, hogy leálljon itt velem bajlódni, hogy erőt próbáljon belém önteni itt a „kilóganyelvem” domb csúcsa előtt.

Felállva s a bicajt jobbra, balra döntve próbáltam az utolsó energiaforrásaim kihasználni.

— Én is így voltam vele, de hidd el, nem a bicaj számít, hanem ez az egész az agyban dől el.

— Akkor jó… most megnyugodtam — lihegtem rá sem nézve. Lassan a bicaj kormányára feküdtem, és úgy nyomtam tovább miközben a kínok kínját álltam ki. De nem tehettem meg, hogy feladom ez előtt az okoska előtt. Azt nem! Ő pedig mintha egy pikniken lenne, szinte fél lábbal a pedálon magyarázott az energia összegyűjtéséről meg az izmok működéséről és a megfelelő utánpótlásról. A felét nem is értettem. De nem szálltam le mégsem. Amikor megláttam a domb tetejét, akkor mintha megkétszereződött volna az erőm. Eddig még soha nem jutottam el pedálozva! És valami euforikus érzés fogott el, amikor végre a tetejére értem és a flaszter egyenes volt előttem.

— Ugye, hogy megy ez?  — mosolygott a sárga sisakos és ujjával a győzelem jelét mutatta felém.

— Ez volt az első alkalom — vallottam be kifulladva, óriási vigyorral az arcomon. A fejem úgy égett, mint egy máglya és izzadságcsöppek lepték el a homlokom.

— Minden nap erre jössz? — kérdezte.

— Igen, erre dolgozom.

— Akkor jó! Majd segítek, hogy máskor is menjen! Mától én is erre járok. Az ott az új munkahelyem. Ez lesz az első napom — majd a kanyarban lassan feltűnő szálloda főbejárata felé mutatott. A torkomra fagyott a válasz. Csak visszaintettem neki, mikor begurult a kapun. Én a hátsó bejárat felé vettem az irányt. Szóval ez lenne a piperkőc öltönyös…

Legutóbbi módosítás: 2017.05.10. @ 11:39 :: Braun Krisztina
Szerző Braun Krisztina 25 Írás
Gyerekkorom óta hol verseket, hol novellákat vagy regényeket írok. A toll illetve már a virtuális toll és papír az én kötőtűm a rágógumim. 50 éves vagyok, három szép nagylány anyukája. Hét éve nem Magyarországon, hanem egy angol, tengerparti kisvárosban élek a családommal. Idős emberekkel foglalkozom, olyanokkal, akiknek már közel az eltávozás ideje. Tőlük tanultam meg angolul. A velük való beszélgetések feltöltenek, bölcsességük vagy gyermeki hozzáállásuk a világhoz inspirál, s amikor időm engedi, írok. 2O17-ben, a Magyar Irodalmi Ház pályázatának köszönhetően megjelent "A mandarin" c. írásom az Ezerszín c. irodalmi novella válogatásban. 2O18-ban a LiteraTúra c. irodalmi magazin által kiadott "Szavakból kazlat" c. irodalmi válogatásban is szerepelt a "Harmadik emelet négy" c. novellám, valamint 2O18-ban a Trívium Egyesület által kiadott 1OO mini történet c. novellás kötetben az "Áthajolt a korláton és..." c. novellám. A MIR (Magyar Irodalmi Rovat) online oldalán rendszeresen jelennek meg írásaim. A Facebook-on kezelt, valamint a Blogger oldalán "Amikor én még..." c. oldalaimon folyamatosan osztom meg novelláim, verseim. Saját könyvem csak magánkiadásban jelent meg " Az örvényen túl" címmel. Havi rendszerességgel osztom meg írásaim az Ausztráliában terjesztett "Kultúra" c. magazinban.