Ács RIchárd : Bérház



Ház, pince, padlás,
az örök körfolyosó,
itt mindenki tud mindent,
de senki sem tud semmit.
A rémült ablakok egymásra merednek,
szétmállott fogú cselédlépcsőn
csak a részegek járnak haza.
Kint zsibbad a város, itt nagy a csend.
Mi olyanok vagyunk, mint a cukros vérkeringés,
kell az üszkös lábunk, de alig várjuk, hogy levágják.
Szóval így vagyunk mi itt.
Én úgy ismerek mindenkit, mint köszönés: Hello.
Nem túl tág kapcsolat, de megteszi.
Azt jobban érzem, ha brassóit főznek, megeszik,
csörög a kanál, a kés, a villa,
lent üvölt egy kurva, hogy megint megcsalták, felcsinálták,
bár az üvöltésből ezt ki tudja.
Éjfélkor már nem úgy figyel az ember,
mert számolná már a birkákat,
de nem csak hogy a birka, a pásztor is elment,
úgy, mint nyáron az áram.
Volt, aztán eltűnt nyaralni. Nagy nehezen visszajött
és a fejéhez vágtuk, mennyi a gyertya, és hogy a hűtőnk
leolvadt, a csirke, hal odalett, ő ezt
ötezer forintjával oldotta meg, mindenkinek.
Áram lett, így indultunk az ősznek
és kikapcsolták a gázt.
Jaj, de örültünk, hideg volt, papír meg nem,
az üzenőfalon üzengettük egymásnak:
KIKAPCSOLTÁK A GÁZT.
Szóval így vagyunk mi itt.
Az utcán kráter, nosztalgia utca gondoltam,
56-os nosztalgia. Áh, gázcsöveket fektetnek
már vagy két hónapja.
Nem baj, mi várunk, ha mást nem is,
ezt az egyet jól megtanultuk.

 

Legutóbb szerkesztette - Ács RIchárd
Szerző Ács RIchárd 79 Írás
1989 január 22 én születtem Budapesten,zsenge koromban úgy tizenhét tizennyolc évesen azt hittem tudok verset írni mára már rájöttem hogy ez nem igez