Csillag Endre : Sárga mellény

Mese róluk… időnként azért meg-meglátogatják a tuján függő etetőt.
   — Csí-ín, csí-ín! — kéregetett az éppen csak kirepült, zöldes-barnás ruhájú, apró madár, a városi ház hátsó verandájának vízszintes, keskeny rúdján.
   Kényelmes tartózkodási hely volt ez a cérnaszál lábaknak, hiszen nem sütött oda a harminc fok fölötti hőséget sugárzó Nap. Kisvártatva megérkezett a testvérkéje is, hasonló „ruházatban”. A szülőpár a közeli szilva- és tujafán keresgélt, hátha találna valami „harapni” valót az olthatatlan éhű fiókáknak.
   Az anyamadár — keskenyebb fekete csík a lába között — csitította gyermekeit:
   — Itt vi-szem, itt vi-szem! — azzal odarebbent követelődző családjához. A két pöttöm mohón nyelte a frissen fogott finomságokat. Ahogy szóhoz jutottak, a szapora torkok fennhangon követelőztek ismét. Az anyuka belátta, egyedül nem győzi, hát, párja után kiáltott:
   — Se-gít-ség, se-gít-ség! — Jött is a hím madár szélsebesen, de mielőtt besegített volna, alaposan szemügyre vette a környezetet. Odarepült, ahol télen az etető függött, ahol türelmesen kivárták egymást, amíg fajtársaik egy-két fekete napraforgó szemet kicsíptek a ravasz adagolóvá kialakított szerkezetből, és elrebbentek azokkal a legközelebbi faágig, ahol a magokat ki lehetett „kalapácsolni” fekete héjukból.
   Emlékezett, milyen nagyszerű pókcsemegéket — néha elalélt katicát is — lehetett a veranda zegzugos tetőszerkezetéből elővadászni, és hogy a vetélytárs veréb rokonok milyen csúnyán kiverték az értékes magokat az etető tányérjából, amiket aztán a cinege-népnek kellett felszedegetni a padlóról és a pincelejáró lépcsőiről.
   — Okos vagy, Ce-cil, hogy ide hoztad a csemetéket. Hadd vésődjön be nekik ez a hely, ahol télen többször is megtömtük a begyünket! — szólt élete párjához elismerően, majd folytatta: — Meg is nézem ezeket a sarkokat újólag, csak találok valami kukacot, bogarat, pókot.
   Azzal a madár — kitűnő memóriáról téve tanúbizonyságot — végiglátogatta az ismerős hajlatokat, búvóhelyeket, falszögleteket, ahol számukra eleségnek számító bogarak, rovarok bújhattak meg. Sikerrel is járt, folyvást csivegő fiókái nem kis örömére.
   Közben a két éhes száj állandóan mondta a magáét. A csöppségek közül az egyik, testvérénél valamicskével nagyobb, mintegy tízgrammos „óriás” vádlón fordult tüsténkedő apjához, aki hangosan hirdette, ez a terület az övé.
   — Nekem miért nincs olyan szép, sárga mellényem, mint neked és Ce-cil-ké-nek, Apa-Ber-ci?! — szólt az ének.
   — Azért, kisfiam, Ber-ci-kém, mert ez a tollruhád elrejt a zöld lombok között, amíg kifogástalanul meg nem tanulsz repülni.
   — De hisz’ megy ez, megy ez! — duzzogott az ifjabb Berci. — Legalább az arcom lenne kétoldalt szép fe-hér, szép fe-hér, és lehetne fekete sipkám is.
   — Lesz is még, lesz is még — ismételte Cecil vigasztalólag.
   A hím madár közben megerősítette hangos csicsergésével — minden érintett számára egyértelműen —, ez a ház és egész udvara az ő vadászterületéhez tartozik.
   A szomszédos eresz alatt költő rozsdafarkúak és a mindenütt ott szemtelenkedő házi verebek, a jó torkú feketerigók — akik egyike éppen a madáritató medencéből rebbent a szilvafára szárítkozni —, a burukkoló gerlék, a ritkán erre járó búbos bankák, szóval, az egész madárnépesség jókorát kacagott.
   De ezt a széncinegék már nem hallhatták, mert messze jártak, a Nagyerdőben megbúvó, összkomfortos lakásuk felé, amelyben nem sokára új tojások hirdetik a következő fészekalj örömteli érkezését.

 

2015 – 07 – 19

 

   Most, hogy szinte teljesen néptelen a madáretető, pedig csikorgó, hólepte hideg van, elgondolkodom, hová lettek a cinkék és a verebek?

   Az újság azt írta — az egyetem madártanászainak híradására hivatkozva —, hogy a globális felmelegedés miatt délebbre húzódtak. De a verebek is?

   Szóval valami sántít itt… a veréb és hasonló alkatúak költözők lesznek?!

   Ma reggel — kukanap lévén —, egyet s mást kidobáltam. Hideg volt nagyon, de ragyogóan sütött a Nap, és a szomszéd ház csatornájában több veréb pörölt valamin. A távolból cinegék cin- cinje hangzott elszórva… szóval vannak, megvannak… és időnként azért meg-meglátogatják a tuján függő etetőt, és a piros bogyójú tűztövisen naponta regelizik egy vidám feketerigó…

 

    

 

Legutóbb szerkesztette - Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 140 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.