1976 októberében frissensült egyetemistaként kezdtünk ismerkedni a Béga menti város kulturális és egyetemista életével. Így jutottunk el kíváncsiságból a Látóhatár évadnyitó ülésére. Bárányi Ferenc és Bárányi László Ildikó voltak a meghívottak, az „És akkor megjött Hippokrátész…” című, közösen írt novelláskötetüket mutatták be.
Bár az idők során Ildikóval kerültem közvetlenebb kapcsolatba, neki köszönhetem, hogy itt vagyok a Héttoronyban és író lett belőlem, ő győzött meg, hogy irodalomszeretetemnek adjak konkrét alakot, akkor és ott a kötet címadó novellája, és annak szerzője, Ferenc személyisége volt rám delejes hatással. Példaképemmé vált.
Világéletemben fintorogva fordultam el a sci-fitől, mint műfajtól, mely a történetet egy nem létező világba helyezi. Ott, akkor tanultam meg, hogy ez is irodalom. Nem, Ferenc nem sci-fi író. Ám e novella elénk tárja, hogy mi történne, ha nagy álmunk, az örök élet, vagy pontosabban egy halál nélküli élet megvalósulna… például úgy, hogy eljönne Hippokrátész, és elhozná nekünk az örök élet piruláját… Döbbenetes képeit, amelyek az utána következő világról szólnak, nem részletezem, csak az utolsó jelenetet, melyben az emberek csak ülnek, belepi őket a por, és élettelen tárgyakként nem tesznek egyebet, csak várják vissza Hippokrátészt, hogy hozza el számukra a megváltó halált…
Orvos-írókként mutatkoztak be. Akkor ott még nem értettem meg, hogy miért külön kategória ez. Végig olvasva kötetüket, megértettem, hogy írásaik nemcsak az emberről szólnak, hanem ennél többek, az orvos szemével mutatják be az Embert… Tanárként beláttam, az évharmad-félévzáró órákon nem lehet tanítani. Inkább felvittem olyankor az iskolába e kötetet, felolvastam diákjaimnak belőle, és gyakran idéztem is.
Bevallom, előítéletes nevelésben részesültem. A későbbi küzdelmem gyökere az előítéletes gondolkodás ellen (mely legtöbb írásomon végigvonul) valahol itt kezdett rügyezni, azon a Látóhatár-ülésen.
Hogy jellemét nem értelmeztem félre, arról a már index alatt levő Égbenyúló kockakövek című regénye győzött meg végleg, amely a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemről szól… Bár a neveket megváltoztatta, rengeteg zaklatás érte a regény miatt… Szókimondó, igazságszerető, gerinces ember volt, s Egészségügyi Miniszterként sem próbált más lenni…
Kétszer találkoztam még vele személyesen, egy temetésen, majd másodszor már felesége meghívására a házukban. Mindannyiszor ugyanaz a csodálat fogott el iránta, mint első alkalommal…
Most eljött érte Hippokrátész… Már rég beteg volt. Még Ildikó halála előtt is, inkább az ő állapotáért aggódtunk… Túlélte. S most mégis eljött érte. Hiszek benne, bár egy küzdő alkat volt, jóslata önmagán is beteljesedett. Megváltóként jött érte a halál.
Nyugodalmad legyen csendes Ferenc. Mi, ki ismertünk, megtartunk lelkünkben téged is, amit tőled tanultunk azt is.
Legutóbbi módosítás: 2016.12.09. @ 19:15 :: Vandra Attila
