Boér Péter Pál : Öregfiú – 5.

Lírai emlékek és álmok egy feledésbe merülő emberről.

 

 

Álom? Vagy ez az életem? Én nem vagyok olyan, mint két kerge ökör, akikről a petróleumlámpa mellett egy este Macódi Pista bácsi mesélt. Talán inkább hülyéskedett azzal, hogy a két állat nem is tudja, hogy húz. Azt hiszik, hogy a levegőben lógó jármot taszítják előre.

Nem is biztos, hogy olyan kergék, fütyülnek a megalázásra, meg arra, hogy mindig verik és esetleg velem együtt tök hülyének nézik őket. Nem adják meg magukat, éppen a püfölőket tekintik ostobának.

Dünnyögőn mennek ronda szerepükben. A bakról már apró, levegőnyelte pelyhekké csépelte ostorát Miska, de a sebességváltó ilyetén formában — az összesen nyolclábú, bő két lóerős, ütemtelen mozgatóknál — nem működött. Úgy ringtak jártukban jobbra-balra, mint csendben dülöngélő, jámbor szédelgők, és a jobb szélső mogorván bökte oda ostobaságában osztozó társának:

— Szerinted normális ez? Tolatja velünk a semmibe lógó jármot. Még azt is elintézte, hogy ötvenszer olyan súlyos legyen, mint reggel volt, csak hogy kínozzon minket. Ehelyett nyugodtan heverészhetnénk az istállóban.

— Igen, barátom, az este oldalba akartam döfni ezt a kis pattogót, hát nem orrba szúrt a villával a két balkezese, amikor vacsorára kongattunk neki kolompjainkkal!?

— Nos, ezt már letárgyaltuk sokszor, hogy gyengébbeket nem bántunk, még ha ilyen mihaszna is, legalább tisztességes koszton tart. A tehenet is csak azért nem döföm meg, mert olyan gyengécske.

— Nagyszájú, állandóan kötekedő! Nem tudom, mire célozhat, de folyton borjúkorunkra mutogat vissza, sejtelmes, gúnyos mosolyával.

— Ha már így mondod, a ló meg állandóan piszkál, miért nem állva alszunk, mint ő. Nem akarja tudomásul venni, hogy húzzuk az igát egész nap, és bedagad a bokánk, meg a térdünk.

— Valahová őt is elviszik reggelente. Fogalmam sincs, mit csinál, de azért ez nem járja!

— A ló más lapra tartozik, őt szívesen feldöfném, de még sosem kerültem olyan közel hozzá. Nagyon messze tartanak egymástól, azt hiszem, azonos kategóriában vagyunk vele.

— Igen, én is úgy gondolom. Csak végre magyarázná már el valaki, miért kell tolni ezt az iszonyatos, levegőben lógó, semmi hasznú jármot itt magunk előtt, mikor ez a szerencsétlen még arra sem hajlandó, hogy leszálljon, és segítsen a szekeret tolóknak. Valamitől mozog és jön utánunk, tehát taszítják. Gondolom, ilyen kis selejtes erejűek, mint ő. Mert ugye, ha értelmes munkával megbíznának, galoppozni is hajlandó volnék! Járom sem kellene, nekitaszítanám a fejem, és trappolva tolnám a szekeret, veled együtt.

— Éppen így gondoltam én is. Az, hogy ingyen nem adják a reggelit, ebédet, vacsorát, még csak érthető. Bár nem soványítanak, de a kényszermunkának ezt az alantas formáját — hogy egy oktalan, levegőben lógó marhaságot toljunk —, nem vagyok hajlandó, lelkes odaadással csinálni!

— Akkor, ha jól látom, mindenben egyetértünk, amíg rendes munkára nem fognak, ellődörgünk itt békésen beszélgetve. A bőrünk úgyis sokkal vastagabb annál, semmint a cséplésből bármi kellemetlent érzékelnénk. Még jól is esik, hogy hajtja a legyeket.

— Ez így van. Mondd, te láttál valamikor szekértolókat?

— Nem, azok úgy tudnak futni, de úgy! Mire leszedik ezt a levegőben lógót — ami attól a pillanattól kezdve többet nem lebeg, egyből földre pottyan —, hiába fordulok gyorsan, a szekér végénél már senkit nem találok. Elfutnak! Talán félnek, vagy gyávák, esetleg megfenyegették őket… Lehet, azok is csak akkor kapnak vacsorát, ha szekértolás után, értelmetlenül egy jót futnak.

— Enni is kell, meg heverészni is valahol, muszáj eltűrnünk, de azt hiszem, kész egyezségnek tekinthetem — mintha már rég megbeszéltük volna —, a koszt, kvártély ilyen lealacsonyító munkával történő megfizetéséért, ne várjanak tempót. Úgy látom, ez idegesíti őket a legjobban, ezért — tudom, hogy nem esik nehezünkre — holnap is, és az összes majdani, egyszer valamikori napon, örökre, a lassúnál is lassabban toljuk, semmibe lógó, haszontalan rabigánkat.

— Csapj a fülemre a füleddel, megkötöttük az alkut!

 

Ilyen lenne? Nem! Ő inkább otthagyja az összes fél szelet kenyerét, ha egy pici is marad valahonnan, semhogy abba a bekerített balgaságba jusson.

Visszafeküdt a szénára, és keserű gombóc kerekedett a torkára.

Cikóriamezőkön rohant, talpát szétsebezte a kemény tarló, szívét az élet smirglije dörzsölte át. Fázott és emlékezett az álmában látott, széles, pocakos, tagbaszakadt, ötven év körüli öregre. Mindenki így hívta álmában! Testsmirglitől zúzódott sajgó szívével felpillantva rémlett fel benne a vézna kamasz — akit mindenki fiúnak szólított és egyszer csak mindenki öregnek —, átmenet nélkül. A fiú, az öreg…

Ugyan véget ért az a mocsokság is, de sosem tudta kitörölni a fejéből. Néha magának mondogatta, hogy a mi életünk is kérészféle, alig kezdődött, máris vége lett.

Aztán benyúlt az ablakba, az odakészített literes tejesüveget meghúzta, persze bor volt benne, és sepert tovább. Rá sem hederített, hogy egy ideig a fiú volt, aztán meg az öreg lett.

Bevágódott a kantinba, annyit segített, amennyit kértek. Néha megebédelt, de annak sokkal jobban örült, hogy amikor szerzett két viaszosvászon szatyrot, boldogan hagyták, hogy vigye a maradékot.

Feltette őket a bicikli szarvára — így nevezte a kormányt —, és egy-két süldőt felnevelt. Olyankor megnőtt az értéke, mert a mestersége — amiből tényleg nem volt, aki felszabadítsa; főnöke ott felejtette magát valahol nyugaton — a vérében volt. Nála visított legkevesebbet egy disznó. No persze nem irigylem őket, de ott abban az üres házikóban, amit rögtön a háború elmúlta csend után önkényesen elfoglalt, és sosem vették el tőle, igazi úriembernek érezte magát a város szélén.

Olyan disznócsemegéje keveseknek volt, mint neki. Szőlőt telepített, mert a napi boradaghoz az szükségeltetik, és egy olyan pincét gyártott, ami messze alulmúlta ugyan egykori búvóhelyét, de tökéletesen megfelelt az üvegballonokba töltött bor tárolására.

Sosem adtak neki igazi nevet, tényleg úgy járt bizonyos értelemben, mint a kérész, bár az legalább átmulatja röpke életét.

Ropjuk, Kati! Sárgállik előttem a bál szivárványa.

Táncolni akarok, csábos derekú, vacok testvérem! Hallod a zenét, ahogy dübörgi a víztükör? Sapkámat félredobva pörgetlek, forgatlak, gyönyörűségem! Megbolondítasz, látom, te is megőrülsz látványomtól, nem bírok magammal. Fordulj kettőt, virágom, Kati, bolondul pörgő Béla barátommal is, addig én twistelek Micike szép szárnyú gyönyörével. Ömlik a talpalávaló!

Emlékszel? Én már nagyon homályosan, mert most csak a bál örömére tudok figyelni, de olyan buták voltunk, hogy dagadtra zabáltuk magunkat, ott lenn a padmalyban, egy üregben hasaltunk éveken át. Hacsak meg nem evett egy jókora sügér, vagy egy kecses béka. Megúsztuk, és milyen ostobák voltunk, nem báloztunk, csak hasaltunk, mint valami lebénított megkergültek. Ettünk nyugodtan, a víztükörről alig volt halvány fogalmunk. Megsúgom, nekem semmi, nem is tudtam, hogy létezik. És most végre, nézd, milyen szép lettél! Azt hiszem, én is jóképű, stramm gyerek lettem, abból a kövér, fekve evőből.

Katikám, menj már végre, fordulj mással is! Te is olyan voltál, hogy eszembe nem jutott volna, nem hogy táncolni, de még beszélgetni sem veled.

Most valami kiszabadított a bénult tudatú, esztelen kérésztelenségből, feldobott ide, ebbe a böhöm nagy táncterembe, ahol, ha jobban osztjuk magunkat, éveken át rophattuk volna, rohamsisak nélkül.

Micikét is megpörgettem, meg Sacikát is. Kati, merre vagy? Kit érdekel, bálozzunk, gyerekek! A régi, pondrókori rossz szokás, a zabálás, végre kiment belőlünk.

Huncut szemed kacsintása nélkül is félredobnám örökre, de elég, ha rám nézel, már pörgetni akarok, és látom, te is, Kati. Tűzben pörgünk itt a víz felett, remek zenére, nem esetlen totyogósat, hanem kérészhez méltó okosat. Adjak egy cuppanósat? Hoppá, hol a szám? De minek is az nekem, különben sem akarok enni, csak ropni és vigadni, meg pörgetni, forgatni téged. Látom, te sem akarsz egyebet. Hogy hull a nap, onnan fentről, amit csak nagyon rövid ideje ismerünk.

A bajom, mi? Mindenesetre nagyon jók a szervezők, a táncterem parkettje csillog. A víztükör és ez az egyenletesen hulló, mosolyszemüvegű, ritka szép dekoráció még jobban pezsdít. A túróba, nem nagyon hallom a zenét. Kati, hol a fészkes fenében vagy? Nem baj, keressük Micikét, Sacikát, Jucikát, vagyunk itt még bőven.

Gábor, Béla, hol vagytok? Fiúk, lányok, ne ostobáskodjatok, a bál tart! Épp most duplázódott meg, vagy lefeleződött? Nem tudom, de még mindig szivárványokat látok a homályos, fullasztóan buborékoló zajban. Szólni kellene a zeneszolgáltatóknak, hogy romlik a minőség. Érdekes, a díszek is egyre ritkábbak, de milyen szép a parkett! Teli van, csak rosszul látok. Vajon mivel? Azért sem nézem meg közelről, én még ropni szeretném úgy száz évig, vagy kettőig. Annyit aludtunk ott a padmalyban, az üregeinkben. Most semmi kedvem hozzá, de egyre álmosabb vagyok. Megyek, lefekszem, úgy látom, a parkett gyönyörűen alkalmas rá. Odaheveredem, egy picit szundítok, aztán folytatom, ahogy csak belefér. Majd ropjuk Katival, vagy mással, kit érdekel!

Most menjetek a szöcske padmalyú kövecsek közé, én recébe font hajú Katimmal akarok álmodni egy nagyot, és utána… Mit is akarok utána csinálni? Utána… Nem érdekes, most csak aludni akarok. Majd ha felébredtem, akkor… Na, mi lesz akkor? Hűha, úgy látom, Kati is elaludt, nem zajongok tovább. Remek szervezés, a padló ringatózik, hogy jobban aludjunk. Ha jól látom, már senki sem táncol, de ilyen egy rendes bál, ropjuk majd ébredés után! Na, szundi-bundi. Robi sem beszél többet, a körkörös alvás, pereméről berántotta, és koncentrikus körökön keresztül nyomta a közép felé, egyre közelebb, aztán elérte a közepet, és aludt, mint a többi.

Himbálózva, szétterülve, buli után kimerülve, örökre…

 

Őt is összevissza himbálta az élet, mint a tiszavirágot. Egyszer megkérdezte az igazgatót:

— Mondja, főnök úr! A postás házhoz szállítja nyugdíjat?

— Aki megéri, annak igen.

— Na, főnök úr, de csúnya viccelés!

— A mi népre és jólétre alapozott társadalmunkban még legalább húsz-harminc évig adják majd a nyugdíjat.

Ez a mondás annyira fellelkesítette, hogy aznap kéretlenül tovább bent maradt két órát.

Legutóbbi módosítás: 2016.10.01. @ 14:13 :: Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/