Szulimán Eleonóra : Olimpiáról másképp

saját fotó: Lánykám 1992-ben, a Hármas-Körös partján;

 

Javában tartanak a harmincegyedik nyári olimpiai játékok. A világ minden tájáról, a legkiválóbb sportolók versengése zajlik most Rió de Janeiróban. Aki itt aranyérmet vív ki magának, vagy megvédi korábbi bajnoki címét, annak a nevét megjegyzi egy életre a világ. Az olimpián a dobogóra jutni évtizedes munka, szorgalom, kitartás, sok-sok kudarc, újrakezdés, önfeláldozás és a sport iránti alázat eredménye. A legtöbb esetben hajszálon múlik a győzelem. Vannak versenyszámok, ahol egy-két tized, vagy század másodpercnyi időkülönbséggel érik el az előkelő érmes helyeket, vagy lesznek vesztesek már az előfutamokban, elődöntőkben. A vesztes szó nem igazán találó, hiszen az a sportoló, aki éves versenyeredményei alapján eljut a négyévente megrendezésre kerülő olimpiára, jutalom, óriási lehetőség álmai valóra váltására, tehát egyfajta siker. Életre szóló élménnyel távozhat győztesként, vagy résztvevőként egyaránt.

Most is, mint a korábbi olimpiákon nagy érdeklődéssel figyelem a kitűnőségek élet-halál harcát. Mert harc ez a javából. Nagy tét forog kockán. Hiába teljesít jól a sportoló az edzéseken, a különböző versenyeken, legfőbb vágya, hogy itt az olimpián is megmutathassa erejét, tehetségét, learathassa a megérdemelt babért. Az itt megszerzett győzelem, a siker életre szóló. Felülír minden más sportversenyen elért eredményt. Az olimpiai játékoknak atmoszférája van, történelmet írnak.

 

Így volt ez huszonnégy évvel ezelőtt is, ezerkilencszázkilencvenkettőben, a huszonötödik nyári olimpiai játékok idején, Barcelonában. Egy szép és törékeny, rendkívül tehetséges, tizennyolc éves békéscsabai tornászlány írta be nevét a magyar és a világ sporttörténelmébe. Ónodi Henrietta lóugrásban olimpiai bajnoki címet szerzett. Talajgyakorlatával ezüstérmet nyert. Kiérdemelt, nagyszerű érmek. Lánykámmal, aki akkor már versenyszerűen atletizált, sokszor megnéztük az aranyérmet érő ugrását. Talajgyakorlatának kidolgozottságához, kifinomult mozgásához, „Ónodi Henriettás” kézmozdulataihoz foghatót azóta sem láttam. „Száz év alatt egyszer születik ekkora tornász tehetség”, mondta egykori edzője nyilatkozatában. Valóban így van. Élmény volt látni akár edzéseken, akár a versenyeken. Lánykámhoz hasonlóan sok békéscsabai gyereklány rajongott a tehetséges tornászért. Példaképüknek tekintették.

A barcelonai olimpia idején Csárdaszállás közelében, a Hármas-Körös partján, egy kedvelt sátorozó helyen kempingeztünk. Nomád körülmények között, elzárva minden városi kényelemtől, együtt az élhető és tapintható természettel és a csodálatos szabadságérzéssel.

Férjem unszolására, aki sokszor egész éjjel megszállottan horgászott, néha hajnalban keltünk, hogy lássuk a minden pirkadatkor másképp tündöklő napfelkeltét. Nappal csónakáztunk, horgásztunk, vízi madarak különös szokásait lestük meg, ha a szerencse úgy hozta, a kifogott friss, folyami halakból kitűnő ebédet készítettünk. A meredek, agyagos parton ásóval lépcsőt vájtunk, a körös vizéből vödörrel merítettünk, lavórból mosakodtunk. Az ártéren rőzsét gyűjtöttünk, fahasábot hasogattunk, esténként szalonnát sütöttünk. A parázson hajábansült krumplit készítettünk, a tűz mellett jókat beszélgettünk. Délutánonként függőágyon olvasgattunk, szunyókáltunk. Sosem unatkoztunk. Televíziónk, telefonunk nem volt.

Pedig az olimpiát nem hagyhattuk ki. Sötétedés előtt lánykámmal felkerekedtünk és begyalogoltunk az ártéren át, a gáton túli horgásztanyára. Ott néztük meg estéről-estére az élő televíziós közvetítéseket. Nem maradhattunk le a tornászok egyetlen versenyéről sem, szurkoltunk a magyar csapatnak és Ónodi Heninek. Egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy vissza is kell jutni a sátorhelyünkre. Mire az adásnak vége lett, jócskán besötétedett. Az aggódó apuka, férjem ellátott bennünket zseblámpákkal.

Első este bátorságból jelesre vizsgáztunk. Két zseblámpával a kezünkben, vaksötétben, a kietlen ártéren szerencsésen visszaértünk sátrunkhoz. Szorosan egymás mögött, lélegzetvisszafojtva, kéz a kézben, lépésről-lépésre araszoltunk a kissé ingoványos gyalogúton. Nagyon féltünk. Minden neszre megrezzentünk. Időnként köröztünk egyet lámpáinkkal, de csak a szomorúfüzek hajlongtak és a bozótos zizegett mellettünk. Semmilyen vad, sem rabló nem akart megtámadni bennünket. Amikor a fás területet elhagytuk, már jobban beláttuk a tájat. Férjem lámpájával egyfolytában jelzéseket adott, s ezek irányt mutattak és egyre közelebbinek tudtuk sátrunkat. Mire a szálláshelyre értünk, már éjfél felé járt. S ez így ment estéről-estére. Mi egyre bátrabbak lettünk, Ónodi Henrietta pedig minden nap közelebb került az aranyéremhez. Egy hét telt el így, s megtörtént a várva várt eredmény. A tornászok döntőjén szívdobogva kísértük figyelemmel Heni ugrásait. Három próbálkozása volt, mint minden versenyzőnek. Heni nekifutott először, majd másodszor, harmadszor… és brillírozott. A békéscsabai tornászlány olimpiai bajnok lett.

 

Huszonnégy év telt el az emlékezetes nyár óta. Lánykám testnevelő – és gyógytestnevelő tanári hivatását maga választotta. Nem tudtuk lebeszélni róla. Gyermekkorában olyan erős indíttatást kapott a kortársaitól, a sok-sok békéscsabai kimagaslóan teljesítő tornásztól, atlétáktól, úszóktól, hogy a mai napig ebből táplálkozik. Ma már ő adja át tanítványainak a sport iránti szeretetét és elkötelezettségét és tisztán emlékszik arra a barcelonai olimpia évében eltöltött kéthetes, élménydús, felejthetetlen nyaralásra. 

Reggelente első dolgom, hogy az online sporthírközlő csatornákon megnézem az eredményeket, mert az időeltolódás miatt a magyar idő szerinti hajnalban zajló versenyszámokról öt órával később értesülünk. Már megkedveltem a küzdősportokat, a cselgáncsot, a vívást, a birkózást is. Persze a játékok elején az úszás, az atlétika versenyszámai is felpörgetik a szívdobogásomat. De szívem csücske a torna maradt. Sokat fejlődött, változott a huszonnégy év alatt, az egyik leglátványosabb, legszebb sportok egyike, számomra már-már művészet.

 

Legutóbb szerkesztette - Szulimán Eleonóra
Szerző Szulimán Eleonóra 160 Írás
"Az állatok segíthetnek minket hétköznapjainkban, az álmainkban és a meditációnkban. Mivel az emberek előtt teremtettek, közelebb vannak A Forráshoz, és szövetségeseink, vezetőink, barátaink lehetnek a teljességhez vezető úton." - Inuit eszkimó asszony