Koosán Ildikó : WIldpreiselbeer

                                        

Koosán Ildikó/Ilona

                                                  Wildpreiselbeer

                                              meglepetésem a mai napra
 
Vonatindulásig  a még hátralévő  másfélórányi időt akartam kitölteni a közelben lévő szupermarket meglátogatásával, kifli, kefir vásárlásával az útra. Unalommal vegyes kíváncsisággal járkáltam a dúsan megrakott polcok közt, a lenyűgöző árubőség, az üvegszekrényekbe zárt élelmiszercsodák, formák, színek, világában nézegettem  a tán nem is annyira étvágygerjesztően, mint inkább a már-már elérhető árral, incselkedően  magukat kínáló termékeket.
Szinte felülmúlhatatlan a lelemény, ahogy technika segítségével egyszerű, natúr élelmi anyagokból hány fajta ízben, formában kínálnak fogyaszthatónak ítélt élelmiszert, ínycsiklandónak becézett túlmanipulált árut. Menni készültem épp, mikor véletlen egy kis üvegen ezt a feliratot olvastam: Wildpreiselbeer, vagyis erdei vörös áfonya.
Vajon melyik országban, mely hegyvonulat ezerháromszáz – ezernégyszáz méter feletti törpefenyői közt, napos fennsíkján hajolt le érte csupán kedvtelésből, vagy  megélhetési kényszer okán valaki, s hogy került idáig viszonylag  épségben, izét, illatát, színét őrizve, magába zárva az idő, és a hely misztikumát láthatatlanul, hogy visszavigyen engem hirtelen az évtizedekkel korábbi mesevilágba?
 
Ki ne hallott volna, – esetleg járt is ott –Nagybánya festői tájairól; híressé vált festőink megannyi megbabonázóan szép látványát örökítették  át lelkük élesre állított zínszűrőin keresztül  a jövőnek;   én láttam a helyet, éltem ott, s jártam a lebilincselően szép vidéket apámmal serdülőként , mikor  a lélek a legfogékonyabb, mikor mindenből  a legszebb, a legjobb a legemlékezetesebb rögzül, mert a lélek tisztasága, járatlansága még nem ismeri a világ árnyoldalát, a várható küzdelmeket, a csalódást a fájdalmat;  él a magával hozott gyermeteg világ ábrándjai közt, jóhiszeműen, azt hiszi,
hogy ez örökké így maradhat.
 
Regénybeillő aprólékossággal látom, milyen várakozással készültünk, terveztük az áfonyaszedést.  Az út legalább ötórányi, természetes, hogy aznap nem lehet visszajönni, ott kell éjszakázni valahol, valahogyan. A jó barátokból álló társaság toborzása külön izgalom; kicsinyek, nagyok, fiatalok és  idősebbek,  mind edzett régi „ gyűjtögetők” és  kiránduláskedvelők, belőlük állt össze a merész  csapat. Hajnali háromkor indultunk, fél útját se járta be még a hold, de világosra a hegy lábához  kellett érkezni, ha a délelőtti melegebb időzóna előtt a felfelé kapaszkodáson túl akartuk jutni ,elérni   a Rozsály tetejét. Máig sem tudom ki ismerte az utat, egyéni, vagy közös bölcsesség révén jutottunk  a célba, de sosem tévedtünk el. A „Borkút” körülbelül félúton lehetett, ahol először pihent meg a csapat; száraz  ágakkal tüzet gyújtottunk, helyben faragott nyársra került a szalonna, hagyma, jó házikenyérre csöpögött a zsír, ettük zöldpaprikával, s ittunk rá borvizet, mennyei élvezet volt, kellett az erő a kapaszkodáshoz; ki-ki a saját felszerelését, élelmét cipelte, s bizony jól kifulladtunk, mire felértünk, az ezerháromszáz méter magasan fekvő fennsíkra.
A háborítatlanság, a végtelen nyugalom, a látvány nagyszerűsége mindnyájunkat elkápráztatott. Birkákat, kecskéket legeltetnek errefelé a pásztorok, kis kalyibákban sokszor itt is telelnek, magány  az életformájuk. A kiránduló, ha rátalál telephelyükre, az élelmezés gondját elvetheti, van tej, túró, sajt, puliszka  doszt, s a fedett szállás is megoldható; nekünk ez ügyben nem volt szerencsénk.
Saját tábort verve pihentünk, főztünk, gyűjtöttük egybe a megszedett vörös áfonyát. Milyen meseszerűen hangzik  ez az élmény így leírva; az eszköz, mint egy mély lisztmerítőkanál az elején fésűfogakkal könnyítette meg a szedést ; ahol nagyobb egybefüggő területen találtunk  áfonyacserjét , ezzel fésültük át; kanállal befogva a cserjét , tövétől húztuk azt felfelé, begyűjtve az apró bogyókat egy tőről egyszerre, s a belekeveredett leveleket  kiszedegettük a zsákmányból. 
Az esti tűznél főtt meg a vacsora, emlékszem lecsós krumpli volt, és otthon készült jókora adag sütemény meg borvíz, a férfiaknak bor; Kijelöltük  az őröket, akik majd váltogatják egymást az éj folyamán;énekeltünk, beszélgettünk, míg elálmosodott a társaság, s úgy döntött „elteszi magát „ holnapra.
A negyvenes évek végén jártunk, háború után; hol voltak még akkor a mai világunkat egyszerűbbé tevő  eszközök, anyagok, felszerelések. Egy pokróc az összehordott száraz fűre terítve, egy meg  takarónak és készen volt az egyszeri és feledhetetlen – fönn  az égbolton millió csillaggal díszített  – fekhely, egy életre szóló megfizethetetlen élmény. Bepermetezett a hajnali harmat, meleget küldtek  gémberedett tagjainknak az első napsugarak, s  már pattogott a tűz, készült a tea,  a felettünk elszálló pára  felleg-fodrai  kis időre körénk telepedtek, és lebegtek tovább, befogadta tékozló gyermekeit a természet, akik bár egy időre kiszakadtak, élnek a zajos világban, de otthonra, s végső nyugalomra itt, csakis itt, természet-közelben lelnek igazán.
Meg kellett vennem azt az üveg gyümölcsöt, meg kellett győződnöm, valóban olyan – e  amilyen akkor volt, vagy a képzeletemben  őrzött  annál jóval ízesebb. Kóstolgattam, mint borítész a bort, nyelvem hegyére vettem, ízlelgettem a bukéját, a bíbor gyöngyöt,- ahogy  megnyílik, a kesernyés, savanykás vad íz, – s az emléket, vajon ennyi év után, nem járt e le még a szavatossági ideje, de nem… Egész úton elkisért aztán mindkettő, s  hiszem, velem  marad életem végéig.
        
2016. augusztus 18.
 
 
 
 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Koosán Ildikó
Szerző Koosán Ildikó 953 Írás
Koosán Ildikó vagyok. Jelenleg Szombathelyen élek.