kisslaki : Születésnap

Nyomtatás

Wekerle Szabolcs lektorálásával megjelent a Magyar Nemzet Hétvégi Magazin 2016. június 11. szombati számában, éppen tíz évre rá, mikor első írásom ez volt a Toronyban. 

http://mno.hu/konyveshaz/szuletesnap-1347113

Kisslaki László

Születésnap
 
A gyerekek már reggel óta a kertben hancúroztak. Zolika, aki már iskolás, és éppen ma hétéves, természetesen nem vett részt a többiek távköpési versenyében. Ábrándozott. Nem hallotta a házőrző csaholását, sem a postásautó távozó berregését.
Pedig örült volna, ha láthatná már most a nagy születésnapi csomagot, amit a postás hozott. Arról sem tudott, hogy az apja katalógusból rendelte „az ő nagy kicsi fiának”, ahogy becézni szokta. Zolika most csak bámulta a zöld vizet, bámulta a mólóhoz kötött csónakot, és bámulta a nádas mellett bogarászó, vakarózó vadkacsákat.
Zolika örült, hogy itt minden a papáé. Persze a túlsó part nem. Úgy tudja, a Badacsonyt Papa beosztottja, Boros bácsi vette meg. Vacsoránál Anyu valami kárpótlási jegyről beszélt, piszok szerencsét és valami pénzlenyalást emlegetett, de Apu leszidta.
Zolika bámulta Melindácska fehér, fürdéstől vizes testét. A hátán csillogó víz – tudta, hiszen ő is sokszor fürdött már a tóban -, cseppet sem sós. Persze, hiszen ez nem tenger. Boros bácsi is mondta, hogy a Balaton édes víz, ami nagy hülyeség. Már néhányszor ivott belőle, de az íze minden volt, csak nem cukros.
– Zolikám, Melinda, gyertek gyorsan! – hallatszott apjuk kiáltása a villa felől. Még egy perc sem telt el, de már megtelt az új márványterasz ordibáló, viháncoló vendéggyerekekkel. Melinda illedelmesen ült bátyja, az ünnepelt mellett. Naná, hogy ő kapja mindig a nagyobb csomagot.
Ő, Melinda nemrég volt hatéves és mit kapott? Egy vacak kis kosarat. Igaz, meg volt töltve pár marék aranylánccal és volt ott egy toll Bözsi nénitől.
– Platinából van – mondta a néni. De hát, gondolta Melinda, még nem is tudok írni! És különben is, mi a fene lehet az a platina?
– Figyelem, figyelem! – kiáltotta apa. – Zolikám, gyere apádhoz!
Diszkréten intett az alkalomra szerződtetett zenekarnak. Azok tust húztak, mire egy kis, barna bőrű, három év körüli kisfiú mászott ki a csomagból. Elismerő zúgás és taps kísérte a kisingecskés ajándékot, amíg Zolika levette az asztalról. Apjához ment és örömtől kipirulva, csókkal köszönte meg a szép meglepetést.
– Apu, levihetjük játszani?
– Le, fiacskám, de nagyon vigyázz rá! Ez nemcsak játéknak van ám! Gondozni kell, etetni, itatni és sétáltatni is. Úgy biz ám, kisöreg – simogatta meg Zolika fejét. – Na, eredjetek a partra! – küldte el mosolyogva a hangos csapatot. Zolika két kezénél fogva lóbálta a vidáman visítozó kisgyereket.
– Apu, mi is a neve?
– A katalógus szerint Benő. De menjetek már!
– Hadd játsszak én is vele egy kicsit! – kapta ki bátyja kezéből a gyereket Melinda. Alig bírta tartani, de anyásan magához szorította.
– Kicsikém, kicsikém – dúdolta fülébe, ahogy a kerten át cipelte.
Zolika később visszakérte Benőt a húgától, majd hátára vette, és lovat utánozva, nyihogva trappolt a tó felé.
Vagy félórát önfeledten viháncolt a gyerekcsapat a vízben. Benő volt mindig a középpont.
– Próbáljuk meg, meddig tud a víz alatt maradni! – javasolta egyikük. Később elunták ezt a játékot is, és kimentek a partra labdázni. Zolika Melindával aggódva kereste még egy darabig Benőt, de lassan felhagytak vele, és inkább beálltak a többiekhez.
Este elalvás előtt Zolika szipogott még az ágyban egy kicsit, mert vacsora után összeszidták.
– Most vehetek újat – mondta mérgesen az édesapja. – Legalább megtaláltad volna! Volt még rá szavatosság.
Pedig Benő nem volt messze. A nádasban, a szunyókáló vadkacsák mellett már órák óta ringatta a víz.