kátya portoro : Noé bárkája

 

Közel harminchat órája nem aludtam, mire megérkeztem a városba. Fáradt voltam, éhes, kimerült, de a csodák már az első pillanatban magukkal ragadtak, feledtetve velem mindent, amit lelkemben magammal hoztam. Eszemben sem volt kipakolni, tusolni, pihenni, a mese azonnal beszippantott. Belevetettem magam a forgatagba, ami úgy sodort magával, mint egy álom.

Aranyló fényben úszott a délután, a város szüntelen mosolygott rám, és én rögvest átadtam magam ennek a derűs hangulatnak.

Ültem a Dam-on, egy fonott szék öleléséből csodálkoztam rá az első képekre. Szívmelengető volt. Még soha nem láttam ennyi parádés biciklit. Az egyiken öltöny-nyakkendős férfiú tekert, valami aktatáskaszerű hordozót átvetve bicaján, szép kényelmesen, sehova sem sietve. Az út megadón kanyarodott a kerekek alá. Aztán a következő, rajta elöl hátul kosár, virágokkal teli rakva, amik bájolóan integettek felém, majd még egy, ami úgy nézett ki, mintha a múlt századból karikázott volna épp erre, és jött a negyedik, az ötödik, a századik. Békésen úsztak el szemem előtt, míg én tátott szájjal bámultam akár egy gyerek. A kerékpárosok tarka kavalkádjában néha feltűnt egy-egy autó is, lassan, lépésben haladva, óvatosan kerülgetve őket, mint szent teheneket. Béke volt. Hamisítatlan örömteli béke.

Igyekeztem beleolvadni a képbe, a részévé válni a varázslatnak. Minden annyira ismerősnek tetszett, nem olyan volt, mint egy első találkozás, sokkal inkább úgy éreztem magam, mint aki hosszú idő után végre hazaérkezett.

Az idő ebben a városban képlékeny. Mint egy barát, melléd szegődik, és hozzád igazítja lépteit, ha sietsz, ő is veled siet, ha megállsz, ő is megáll, vagy ha épp úgy tartja kedvetek, együtt heverésztek a napsütötte mosolygásban.

Itt állandóan süt a nap, még ha borús az ég, vagy szitál az eső is. Valami földöntúli boldogság úszik a levegőben akkor is, ha esernyőt kell magaddal vinned, mert megerednek az ég csatornái. A belső mosoly nem múlik el, mert a remény, az élet ott nevet rád minden sarkon, minden kapualjból eléd lép, integet minden zugból. Itt lehetsz gazdag, vagy szegény, nem számít, épp olyan vagy, mint bárki más. Ember, aki érez, aki szeret, aki vágyálmait, és értékes gondolatait, mint muzsikát, nap, mint nap beleszövi a város hangzásába.

A csatornákon átsóhajtó hidak keringőbe fognak, s mire bejárod a mézeskalács történetet, a szíved megtelik szabadsággal, és szerelemmel.

Nem kell múzeumokba menned, vagy úti könyvek célállomásait keresned, hogy láss valami érdekeset. A kaland eléd siet, kézen fog, és visz, repít magával, hol egy szerecsen képében, hol egy feketecsadoros szépség szemeiben, hol egy ortodox zsidó tekintetében, vagy egy indiai lány színes kendőinek szivárvány színein át.

Itt minden úgy olvad, és válik egyetlen egésszé, mint a spektrum színei. Önazonosságod nem más, mint az eggyé ölelődés mindennel, és mindenkivel.

Ezért is neveztem el magamban a várost — Amszterdamot — Noé bárkájának.

Elég üldögélned, egy utcai padon, és átadni magad az élménynek.

Már a harmadik napon — Good morning, Kátya! — suhant a levegőben, legnagyobb meglepetésemre a sarki török fiú köszöntött széles mosollyal, amint nekivágtam aznapi kalandomnak. Hogyan, miként… nem is értettem, honnan tudja a nevem, csak visszanevettem, és hagytam, hogy történjen, ami csak itt tud megtörténni.

A legszebb este, a Grachten fesztivál megnyitójának estéje volt, ahol a város végleg befogadott a szívébe. A csatorna teljes hosszában a két hidacska között lampionokkal volt díszítve, a járdát vörös szőnyeggel terítettek le, és a vízre ácsolt színpadon táncosok és zenészek — váltva egymást — játszottak és muzsikáltak a lelkünknek. Az ablakokban fürtökben lógtak a mosolyok, az utca teli volt derűvel, vízen hintázó csónakokból integettek az örök remények. Együtt voltunk. Mind boldog mámorban úsztunk és meghitt hangulatunkat a művészetek mennybe emelték. Az istenek is mosolyogtak, míg a blochkflöte nekik zengett, a suhogó vásznak a piruettben feléjük röpültek, és a tündér-ária magasztos hangjai egy fekete zongora kíséretében a magasba szálltak. Nyüzsgött az éjszaka, parányi boldogság bogárszemekben repült, a fényjátékok, a víz tükrén táncolva csaltak könnyeket szemembe.

A zöldfűszeres augusztusi éjszakában — nézve a csillaghullást — belefeledkeztem a szikrázó univerzumba.

Örök időkre szerelmese lettem a városnak.

Egy nap majd itt fogok felébredni csipkerózsa álmomból, és egy új varázslat veszi kezdetét — tudom.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2016.07.14. @ 13:37 :: kátya portoro
Szerző kátya portoro 57 Írás
Szia, kedves olvasóm , írásaim neked szólnak! Örülj , sírj , nevess és gondolkozz velem ! Azonosulj, vagy találd meg a neked szóló üzenetet ! Életfilozófiám : Fűnyíróval macerás lepkét fogni, de nem lehetetlen. Velem nem kelhetsz versenyre mert én nem versenyzem. Persze akad több filozófia is a tarsolyban, de azokat majd a verssorok mögül lövöldözöm Rád. Őszintén remélem, a szívedbe és az elmédbe fogadsz. Én szeretlek . Az illusztrációk saját rajzaim, amik grafikai értéket ugyan nem képviselnek, de segítenek belelátnod gondolatvilágomba. Arcképcsarnokom tehát a bónusz ajándék . Vágy most versekben élek szavakkal ölelkezem gondolat-magokat szórok felelőtlenül utca kövén koptatom a kihegyezett élet-érveket szegény bolond módjára mutogatom magam csókodra vágyom Ember igaz szerelmedre hús-szagú ruhád vesd le meztelenkedjünk Munkáimat 4 fő csoportra osztottam , ezek a következők: Kátya versek : itt található szerelmes , Istent kereső, filozofikus tartalmú és számos, egyéb érintettségű írás, ez mennyiségre a legtöbb Fűnyíróval macerás lepkét fogni de nem lehetetlen : ez egyben életfilozófiám és eme címszó alá gyűjtöm bölcseleteimet és pillanatnyi elmebetegségem megnyilvánulásait , inkább rövidebb prózai, pórázon tartott gondolatok, semmint versek Jákob üzeneti az odúból avagy a kilövőállások magánya : korábban Egytállencsejákob álnéven írtam blogoltam a név innen átmentve , ami később úgymond önálló irodalommá vált . Kb, 45 vers és prózai betétek teszik ki, ami egységes színpadra szánt alkotássá érett . Jákob egy a lövészárokban megbújó katona ,aki tudósít , a háború a Világ és az írások természetesen az ember legmélyebb magányát és a világban való jelenlétét , kettejük viszonyát kívánja életre kelteni . A magány itt nem feltétlenül egy depresszív elzárkózás, sokkal inkább az a titok, ami maga az ember, és ami minden egyedben ott van legbelül, félősen és vágyakozóan . Utca versek avagy séta az emberrengetegben: ez új kezdeményezésem , nem fennkölt, de realisztikus villanások és reflexiók az életre, és természetesen a saját életemre , a hétköznapok történéseire primitívebb formában . Megjegyzem ezt nagyon szeretem írni. Van néhány prózám is , de ezek még nem képeznek kategóriát hehe