Először csak egy halvány folt jelent meg rajta. Aztán kettő, három, s lassan megsárgult. Nem értette mi az, nem is gondolt rá, de egyre erőtlenebb lett, s kapaszkodnia kellett a fa ágába, nehogy elvigye a szél.
Hej, pedig valamikor nála erősebb, zöldebb rügy nem bolyhosodott a fán! A meleg napsugár és a cirógató szél hamar fakadásra bírta, s csodaszép levéllé sarjadt. Sűrű lomberdővé változott a bükkös, s ő csak ámult-bámult. A szédületes mélységben kizöldült az avar, fehér és lila kis virágok nyújtották fejüket a fény felé, harsány zöld bársonnyá vált a föld. Az ünnepélyes csendben madarak füttyentgettek, kakukk rikoltott, méhek, darazsak zümmögésétől, zsongott az erdő.
S a kismadár! Csőrében ágakkal, sárral, mohával térült-fordult kitartóan, s nemsokára fészek lapult az ágon, benne apró tojások. Ő meg boldogan vált ernyővé fölötte. A madárka megállás nélkül hordta a rovarokat, etetgette mindig éhesen tátogó kicsinyeit. Ahogy nőttek a madárfiókák, a napsugár is egyre erősödött, de ő napernyőként vagy esernyőként védte őket.
Messzire ellátott. Gyönyörködött az erdőben, a tisztásban, a csilingelve szaladó patakban, és csodálkozott, hogy lehet itt hagyni e szépséges vidéket. Ő nem kívánkozott el innen. Örömét lelte a madarakban, a játszadozó mókusokban, az ég kékjében, a felhőben…
A makk beérett már a fán. Enyhült a Nap heve, gyakrabban gomolyogtak fenyegetően fölötte a felhők, a szél szeszélyesen kapott a lombokba, vadul rázta az ágakat, esőt zúdítva a tájra. Útra keltek a madarak, végtelen csapatokban repültek valahová.
— Hová mentek? — kiáltott utánuk.
— Melegebb országba, de tavasszal visszatérünk! — válaszolták.
Megnyugodott, tavasszal majd találkoznak.
Aztán megjelent rajta a sárga folt, nőtt növekedett, ő pedig napról napra gyengült. Az erdő, a tisztás, a föld vele együtt sárgult. Testvéreit el-elkapta a szél, sodorta fel a magasba, majd leejtette őket.
Egy nap elfogyott az ereje. Elengedte az ágat, s vitte a szél szárnyain, lebegett ide-oda ernyedten, földöntúli boldogságban. Majd puhán leereszkedett a földre. Felnézett a magasba. A fa csupaszon, egykedvűen bámult le rá.
Érezte, tudta, ez a sorsa. És elszenderedett.
Legutóbbi módosítás: 2016.05.11. @ 10:52 :: Kádár Sára Hajnalka
