Kádár Sára Hajnalka : A falevél balladája — (Szösszenet a madarak és fák napjára)

A szédületes mélységben kizöldült az avar, fehér és lila kis virágok nyújtották fejüket a fény felé, harsány zöld bársonnyá vált a föld.

 

Először csak egy halvány folt jelent meg rajta. Aztán kettő, három, s lassan megsárgult. Nem értette mi az, nem is gondolt rá, de egyre erőtlenebb lett, s kapaszkodnia kellett a fa ágába, nehogy elvigye a szél.

Hej, pedig valamikor nála erősebb, zöldebb rügy nem bolyhosodott a fán! A meleg napsugár és a cirógató szél hamar fakadásra bírta, s csodaszép levéllé sarjadt. Sűrű lomberdővé változott a bükkös, s ő csak ámult-bámult. A szédületes mélységben kizöldült az avar, fehér és lila kis virágok nyújtották fejüket a fény felé, harsány zöld bársonnyá vált a föld. Az ünnepélyes csendben madarak füttyentgettek, kakukk rikoltott, méhek, darazsak zümmögésétől, zsongott az erdő.

S a kismadár! Csőrében ágakkal, sárral, mohával térült-fordult kitartóan, s nemsokára fészek lapult az ágon, benne apró tojások. Ő meg boldogan vált ernyővé fölötte. A madárka megállás nélkül hordta a rovarokat, etetgette mindig éhesen tátogó kicsinyeit. Ahogy nőttek a madárfiókák, a napsugár is egyre erősödött, de ő napernyőként vagy esernyőként védte őket.

Messzire ellátott. Gyönyörködött az erdőben, a tisztásban, a csilingelve szaladó patakban, és csodálkozott, hogy lehet itt hagyni e szépséges vidéket. Ő nem kívánkozott el innen. Örömét lelte a madarakban, a játszadozó mókusokban, az ég kékjében, a felhőben…

A makk beérett már a fán. Enyhült a Nap heve, gyakrabban gomolyogtak fenyegetően fölötte a felhők, a szél szeszélyesen kapott a lombokba, vadul rázta az ágakat, esőt zúdítva a tájra. Útra keltek a madarak, végtelen csapatokban repültek valahová.

— Hová mentek? — kiáltott utánuk.

— Melegebb országba, de tavasszal visszatérünk! — válaszolták.

Megnyugodott, tavasszal majd találkoznak.

Aztán megjelent rajta a sárga folt, nőtt növekedett, ő pedig napról napra gyengült. Az erdő, a tisztás, a föld vele együtt sárgult. Testvéreit el-elkapta a szél, sodorta fel a magasba, majd leejtette őket.

Egy nap elfogyott az ereje. Elengedte az ágat, s vitte a szél szárnyain, lebegett ide-oda ernyedten, földöntúli boldogságban. Majd puhán leereszkedett a földre. Felnézett a magasba. A fa csupaszon, egykedvűen bámult le rá.

Érezte, tudta, ez a sorsa. És elszenderedett.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kádár Sára Hajnalka
Szerző Kádár Sára Hajnalka 59 Írás
Kádár Sára Hajnalka vagyok, Erdélyben Sepsiszentgyörgyön élek. Írásaim – többnyire kis próza- egy része emlékezés a felnevelő székely falu jellegzetes alakjaira, szokásaira, a szocialista rendszer keserű, embert próbáló világára, de jelen van bennük a ma emberének gondja, öröme is. Egyszóval középpontban az ember áll. Mesét és verseket is írok. Nyomtatott és internetes antológiákban, folyóiratokban jelentek meg, valamint két saját kötetben is, címe: Visszapillantó 2014 ,és Az élet felém 2015 . szeretettel üdvözlök mindenkit.