Vandra Attila : Őseinkről mesélnek az állatok (bevezető)

Nyomtatás

Őseinkről mesélnek az állatok

Mi vagyunk talán a világ legbizarrabb nemzete. Nyelvünk (állítólag) finnugor, de legközelebbi nyelvrokonaink Ázsiában vannak, s mongoloid vonásúak, genetikailag a szomszéd szláv-germán-latin szomszédjainkhoz hasonlítunk leginkább, bár bennünk valamivel több a közel-keleti gén, népzenénk legközelebbi „rokona” a csuvas, ősi vallásunk a török nyelvcsalád népeihez hasonlít… A neten sokan hülyézik a MTA-t, közöttük a történelem és más tudományok doktorai (Dr. Obrusánszky Borbála, Dr. Kiszely István), de egymásnak ellentmondó állításaikat olvasva megvakarom a fejem… Szóval „Ki is vagyok én, kik is vagyunk mi? Honnan származunk?” – teszem fel magamnak a kérdést.

        Azt nem nehéz megállapítanom, hogy a „netháború” legtöbb hőse egyetért egy dologban. Volt egy ősi magyar nemzet, amely két-, négy-, vagy talán épp sokezer éve már magyarnak nevezte magát, megtartotta nevét, genetikai tisztaságát, nyelvét és kultúráját magyarnak. Ehhez képest bármilyen (finnugor, török, egyéb eredetű) szavaink aránya messze alulmarad jövevényszavaink mellett, s ismeretlen eredetű szavaink száma is nagyobb bármelyiknél! Az életmódváltás (halász-vadász-gyűjtögetőről nomád-álattenyésztőre, majd mezőgazdászra) tükrében egyes átvételek érthetőek, de nehéz elhinni, hogy az ősidőkben nem lett volna szavunk a bokorra, a gyíkra, a madárra… Egyetlen épkézláb magyarázat az együttélés és keveredés, talán már kihalt nyelvcsaládokkal is, ahogy Európa és a világ más népeivel is megtörtént. Az „árja-magyar” elmélet már a startvonalnál megbukik.

        Szabados Györgyöt idézem: „No, de ez az, amit el lehet felejteni: nem csak a besenyõk által ránk mért vereséget, hanem az õsködtõl a Kárpát-medencei „végállomásig” tartó, egyenes vonalú etnogenezist. A magyar történelem nem egy lineáris vonal a tojástól a rántottáig, bár érdekes módon e módszert mind az ortodox finnugristák, mind a megrögzött sumerológusok követik, csak ki-ki a maga tetszése szerint helyezi az õsködöt az Urál vidékére vagy a Tigris és Eufrátesz közé.”

        Keresem a római kori (Európa) térképeken a mai országok (népek) neveit. Még a görögök sem nevezték görögöknek magukat. Makedónia… Hmm. Talán, bár sokáig, mint ország nem létezett. S az a makedón nyelv, amelyet Nagy Sándor beszélt, az inkább a göröghöz hasonlított, miközben az ország mai nyelve a délszláv. Ha egy picit túlnézek Európán, Egyiptom nevét felismerem, de lakói nem egyiptomiul beszélnek. Izrael és a zsidók… Új-régi állam. Perzsák? Az ország mai neve Irán, melynek hivatalos nyelve a fárszi. Örményország! No, ennek ókorban is az volt a neve, s a többség nyelve is örmény. Mégiscsak találtam egyet… Jó, a perzsa-fárszival kettőt. (Az „f” betűvel kezdődő finnugor szavaink finn megfelelői is „p”vel kezdődnek, egykor párszinak hívtuk őket).

        Megkockáztatnám – nem saját ötlet – miért kellett a hét magyar vezérnek vérszövetséget kötnie? Rokonok nem szoktak, csak idegenek válnak ez úton „testvérekké”. Egykor az Onogur-Bolgár Birodalomban éltünk. A „bolgár” egyik etimológiája „kevert törzs.” A bolgárokat (a később elszlávosodott bolgár-törököket) a hunok leszármazottainak tartják. Érdekességként, Attila udvarában nem a hun, hanem a gót volt a lingua franca, vagyis az érintkezés nyelve, és Attila egy soknyelvű törzsszövetség felett uralkodott. Ebből kiindulva a magyar akár egy kreol nyelv is lehetne, amely a török és ugor nyelvcsalád határán jött létre.

        De hát mi is a nemzet? Mi határozza meg? A genetika? Nem. Egy nemzet nem genetikai alapon szerveződött csoport, hanem kulturális közösség. A nyelv már némileg szorosabb kapcsolatban áll e közösséggel, de ha a nemzet múltját, folytonosságát keressük, már nehézségeink támadnak. Mi erdélyi és más „külhoni” magyarok jól tudjuk, létezik nyelvátvétel (elrománosodás/sítás, elszlávosodás/sítás), beolvadás. Magyarok-e például az jászberényi jászok, a szegedi-kecskeméti kunok, a barcasági besenyők, a székelyföldi úzok, egyes, anyanyelvüket már alig, vagy egyáltalán nem beszélő csongorádi (Crnigrad) szlávok és gyulai románok? Bolgárok-e a mai bulgárok, hiszen egykor török nyelvet beszéltek? S az olaszok miért nem latinok? Ja, persze, ők keveredtek… Ortodox finnugristáink, hunistáink és sumeristáink szerint, mi nem, szó se róla! A youtube-on találtam rá egy csuvas-török népdalra. Ha nem figyelem a szöveget, ősi magyar népdalok dallama és ritmusa köszön vissza. A hozzászólásokban egy csuvas srác felvilágosított: elkéstem felfedezésemmel, mert Vikár László és Kodály Zoltán a két zene közös gyökereit már rég megállapította. Ők igencsak büszkék a magyar rokonságra, „Hungarian brother”-nak (magyar testvérnek) neveztek, és igencsak büszkék hun múltjukra. Vajon nem ők azok a magyarok, akikre Julianus barát rálelt a Volga vidékén, de azóta eltörökösödtek? Vagy mi lennénk elfinnugorosodott hunok/csuvasok? A közös kultúra határozná meg a nemzetet? Háát… kultúránk már rég nem hasonlít honfoglalóinkéra. Keresztényre cseréltük, s globalizálódó világunkban…

        Ha nemzetünk múltját keressük, legfeljebb egy-egy gyökéren indulhatunk el, s mindegyik (nyelv, genetika, kultúra, vallás, stb) másfele vezet. Másféle történelmet tár elénk mindegyik.

        Nos, ha már bizonyítottan „mesztic-zámbó keverékek” vagyunk, az az ötletem támadt, hogy állatneveink etimológiai elemezgetéséből, mitológiai és népmesei felhasználásukból próbáljak kulturális gyökereinkre rátalálni. Mitikus állataink sokfelé vezetnek, és sokféle kultúrával való kapcsolatainkra utalnak majd. Kutakodásaimnak az adott lendületet, hogy számaink eredetének vizsgálata is érdekes következtetésekkel járt. (Bár nem arattam osztatlan sikert ezzel a nyelvészek körében, a magyar akár a manc-ugorból is származhat, ahol manc – lásd kil-e-manc = kilenc, a finnugor számalkotás mintájára és hár(om)-manc = harminc példáját –, ahol manc egy „sok” jelentésű, de tíz értelemben is használt, mára elfelejtett finnugor szó, ami a manysik nevében is megőrződött. A permieknél is megtaláljuk „misz” alakban. Akkor pedig az onogur (török nyelveken tíz ogur) nem egyéb, mint a magyar tükörfordítása manc-ugor = tíz (sok) ugor.

        A mi köze ennek az irodalomhoz? Jó kérdés. Hiszen inkább kultúrtörténeti probléma. Igaz, a módszer, az etimológia, viszont nyelvészeti, amit már lehet kapcsolatba hozni az irodalommal. A mitológia, a népmesék és legendák, amelyekre utalok majd, szintén irodalom. Remélem, tudok majd érdekeset mondani.

        Kutakodásaim első meglepő felfedezése, hogy egyes állatnevek, főleg a ragadozóké rokon nyelvekben más és más állatok megnevezésére szolgálnak. Például a bolgár вълк (vǎlk) és a román vulpe ugyanarról az indoeurópai tőről vezethető le, de egyik farkast, a másik rókát jelent. Csono mongolul farkast, a román câine, a latin canis meg kutyát jelent. A hindi śer egyszerre jelent oroszlánt és tigrist, a gorg perzsául farkast jelent, a Gorgok pedig kígyóhajú szörnyek voltak a görög mitológiában, annyira rútak, hogy látásuktól az ember kővé dermedt. S a példák sora folytatható.

        Uray-Kőhalmi Ágnes által megfogalmazott elvet próbáltam követni: „Az eredetmítoszoknál nem annyira a narratíva tartalmazza az etnikum eredetére vonatkozó adatokat, hanem az is, hogy a narratíva egyes elemei milyen kulturális környezetből származnak.”