dr Bige Szabolcs- : Mindenkinek van gyenge pontja

(- részlet a Mann & Barcs című novellából)

 

Hétfő reggel a szokásos időben kezdte a hetet az ügyvédi iroda. Bara Erzsike, illetve Betty, a titkárnő felhúzta a redőnyöket, és helyet foglalt az asztalánál. Kerek arcú, zömök lány lépett be az ajtón, s közölte, hogy Barcs ügyvéd úrral kíván beszélni. A titkárnő éppen közölni akarta, hogy nincs még bent, mikor Karcsi megérkezett.

— Nahát, magácska, Tímea mit keres itt nálunk? — kiáltott fel meglepetten Barcs ügyvéd úr, és a titkárnő rosszalló tekintete ellenére betessékelte a jövevényt a saját irodájába.

— Évek óta nem találkoztunk, csak legfeljebb egy-egy futó köszönés erejéig, gondoltam itt az ideje, hogy felújítsuk a régi ismeretséget.

— Ezzel csak egyet érteni tudok. De meséljen Tímea, mi újság az önök világában? Látom néha az édesapját, s innen tudom, hogy maradtak.

— Maradtunk.

— A fess katonatisztje nem vitte el magával?

— Az én fess katonám…

Tímea komoran nézett maga elé, s néhány pillanatig egyikük sem szólalt meg.

— Eljött hozzánk az utolsó este, hogy van részünkre fenntartva egy vagon, de édesapám nemet mondott. Haraggal ment el Petre. Nem hibáztatom. Apa azt mondta, kötelezettségei vannak. Bizalmas vállalásai. Meg különben is ez a szülővárosa, ide köti minden ezer szállal. Hogy tudná itt hagyni? Nem értettem a vállalásait, kötelezettségeit, de kötődését a városhoz igen jól!

— Most édesapja mivel foglalkozik?

— Azt én nem is tudom. Reggelenként elmegy otthonról, ebédre haza jön, kicsit pihen, s aztán újra elmegy. Mintha hivatalba járna. De nem jár, mert egyik délben megkérdeztem: „Apukám merre jártál?” Erre csak megvonta a vállát. „Erre-arra, ismerősökkel találkozgattam.” Többet nem kérdeztem.

— És kiskegyed?

— Csiripelik a verebek, hogy bővítenék az irodát, sok a kliens, az ügyfél.

— Hál’ Istennek!

— Ezt mondom én is.

— És még mit, kedves Tímea?

— Titkárnőnek ajánlom magamat! — mondta ki nagyot szusszantva a lényeget.

— Na, lássuk csak, miként is áll ez a dolog?

— Bár leányoknál szokatlan, de én iskolázott vagyok, letettem az érettségi vizsgát is. Apám mellett megismertem sok kisebb-nagyobb városi tisztviselőt, magyarul, románul egyformán jól tudok írni-olvasni és beszélni is, a némettel is elboldogulok, „nem tudnának eladni”. A többi tudnivalókat megszerezném munka közben. Nos?

— Édesapja tudja, hogy miben sántikál?

— Még nem.

— Délutánra várom ide mindkettőjüket egy megbeszélésre. Szó sem lehet arról, hogy az én kedves Petrás barátom háta mögött intézkedjem.

— Megértettem. Ellenben megjegyzem, hogy nem Petrás, hanem Péter. Apám Péter Aladár, s én Péter Tímea Ibolya vagyok.

Bara Betty, a titkárnő kérdő arccal nézett a főnökére, miután a vendég eltávozott.

— Erzsike, tudta, hogy felvették a Péter nevet a Petrás helyett?

— Nem nagy kunszt. Egy folyamodvány, tíz pengő illeték és a Hivatalos Közlönyben egy hónap múlva megjelenik. Igen, tudtam a névváltoztatásról.

— Azt is tudja, miért keresett fel Tímea?

— Nem, azt nem tudom.

— Itt szeretne dolgozni.

— Mint?

— Mint titkárnő. Mit szól hozzá, Betty kedves?

— Hát, ha az édesapja behozza nekünk az ügyeit, akkor rendben is lenne.

— Milyen ügyekről beszél?

Eleget téve a felszólításnak a lány elmondta, hogy Petrás, illetve most már Péter úr az elmenőktől elvállalta az ingó és ingatlan vagyonaik megőrzését, gondozását, értékesítését. Nagy pénzről van szó — házak a városban és a környéken, telkek, áruraktárak és nem beszélve a hátrahagyott személyes értékekről.

— Honnan tudja mindezt?

— Vannak barátnőim, ismerőseim, volt iskolatársak. Beszélgetünk, pletykálunk, különösen a fodrásznál, manikűrösnél. Mindenki mond valamit, mindenki tud valamit valakiről, és így összeáll a kép.

Hasznára volt Barcs Károly ügyvédnek ez a beszélgetés a délutáni találkozás előtt.

— Akkor összegezzük, amiben megegyeztünk — zárta le a megbeszélést. — Tímea személyi titkár lesz, Bara Erzsébet-Betty előlép irodavezetőnek, irodánk pedig egyedüliként vállalja Péter Aladár úr üzleti ügyeinek jogi képviseletét.

— Hozom a pezsgőt! — tett pontot a tárgyalás végére az éppen most kinevezett irodavezető.

Gyümölcsöző együttműködés alakult ki közöttük hosszú időre mindkéz fél megelégedésére. Péter úr annyi munkát adott az irodának, hogy az egymagában is eltartott volna egy ügyvédet. Hogy mennyi haszna volt mindebből Péter úrnak, nem tudta senki, de biztos nem kevés, hisz az irodának magának csak a kontraktusok, folyamodványok, telekkönyvi bejegyeztetések szerkesztéséből is bőven csurrant.

Nem is lett volna ezzel a megbízatással semmi baj, ha nem akadékoskodik egyre többször a közjegyző. Új ember volt itt a városban, nemrég nevezte ki az igazságügy miniszter.

— Ebben nem tudok segíteni — jegyezte meg Barcs Károly ügyfele panaszára.

— Nincs hozzá vezető út? Mi a szenvedélye? Vadászat, rulett, szép asszonyok, érmelléki borok?

— Nem, nem, nem! Mi kell, hogy alkalmazkodjunk hozzá, őt nem lehet befolyásolni, vagy megkörnyékezni.

— Nem hiszem el! Mindenkinek van gyenge pontja.

— Az ő gyenge pontja a törvény betűje. Ezt kell tudomásul vennünk.

— Meglátjuk…

Fenyegetően hangzott Péter Aladár szájából.

Nem tudott belenyugodni, hogy nem lehet a közjegyzőhöz közel férkőzni. Gondolta, talán a titkárnőjén keresztül sikerülhet. Egy irat hitelesítésének ürügyén fel is kereste a hivatalt. Ameddig várakozott, hogy sorra kerüljön, szóba elegyedett a csinos titkárnővel. Ártatlan témákkal kezdte, hogy milyen szép az idő, hogy ilyenkor milyen jól lehetne sétálni a parkban, vagy a cukrászda kerthelyiségébe beülni egy rigójancsira és elbeszélgetni a barátokkal, vagy kiülni egy ligeti padra egy jó könyvvel. Olyan jól belejöttek a beszélgetésbe, hogy alig figyeltek fel rá, hogy már sorra is került Péter úr. Mikor dolga végeztével kijött az irodából még odasúgta a kis hölgynek, hogy másnap is jön valamilyen irattal. Egyre gyakrabban akadt intéznivalója a közjegyzői hivatalban, s egyre szorosabb barátság alakult ki közte és Magyari Hajnalka, a titkárnő között. A negyedik látogatás alkalmával egy huszárvágással találkára hívta a leányt, egy gesztenyepürére a közeli cukrászdába. A következő hetek folyamán ez gyakran ismétlődött.

A második találkozásnál óvatosan tapogatózni kezdett Péter úr, miket tud Hajnalka a főnöke életéről, szokásairól. Jó helyen tapogatózott.

— Ó, nagyon jó ember Dr. Sólyomi Döme! — folyt belőle a szó. — Öröm vele dolgozni. Olyan udvarias! Reggel, mikor megjön, mindig megáll az asztalomnál, és kedvesen érdeklődik a hogylétem felől, aztán bevonul a szobájába. Mindig olyan elegáns, disztingvált!

— Semmi hibája sincs? — kérdezte évődő hangon Péter Aladár.

— Sok kávét iszik — buggyant ki a szó a leány száján.

— Az nem is hiba — nyugtatta meg gyorsan, nehogy ijedtében elhallgassa a többi mondani valóját.

A későbbi alkalmakkor is bőven áradozott a főnökéről, s Aladár már szívesen félbe is szakította volna a dicséret áradatot, de valami megakadályozta. Egy érzés, egy eddig ismeretlen érzés. Szerette hallgatni a Hajnalka hangját.

— Hallom, szeretőt tartasz! — fogadta remegő hangon egy este a hazatérő férjét Kökényessy Boriska, Péter Aladár felesége.

A remegő hangot nem csak a felháborodás okozta, hanem megalázásának újabb formája. A feltörekvő városi tisztviselő jó befektetésnek gondolta egy magyar arisztokrata családból nősülni. Emelte az ázsióját, hiszen otthonról nem hozott mást, mint végtelen igyekezetet emelkedni a ranglétrán és biztosítani gyermekeinek a könnyebb bejutást az úgynevezett felsőbb körökbe. Ha egyszer báró az anyai nagyapjuk! Az apai nagyszülőkről nem szívesen tettek említést, pedig a jómódot nekik köszönhette. A pénzkölcsönzés hasznos, ha nem is népszerű foglalkozás volt minden időben. Boriska az arisztokrácia sápatag virágszála, mit a sok rokonházasság finomított áttetsző érzékennyé. Házasságuk első éveiben csodálta erős, határozott férjét, szült is két gyermeket neki, később azonban a csodálat átadta helyét a félelemnek. Amint ezt a férj meglátta az asszony szemében, rájátszott és minden úton-módon megfélemlítette, megalázta. Hibát keresett és talált a nap minden órájában, ha bármit is szólott, ellene mondott, kifigurázta, kicsúfolta. Így nem is csoda, rebegve, ijedten tette szóvá a gyanúját.

— Szamárság! — tromfolt az ember. — Honnan veszed?

— Láttak együtt a Magyari leánnyal. A Müller kioszkba jártok szégyentelenül szórakozni — pontosította az értesüléseit Boriska asszony.

— Hazugság! Pletykaság! — kiáltotta és kirohanta szobából.

Másnap újból ott ült a cukrászda sarokasztalánál, s várta a lányt. Pontosan érkezett, mint mindig. Ezt tanulta a főnökétől. „A pontosság a királyok udvariassága” — szokta idézni XVIII. Lajos francia király szavait, s még hozzátette „mi is királyok vagyunk a magunk területén!”

A pincér is pontosan jelentkezett, ha nem is volt király, s várta a rendelést.

— A szokásosat! — adta ki a rendelést röviden a férfi.

A kapucsínót kortyolgatva kezdett bele a mondókájába Péter Aladár. Otthon már jól meghányta-vetette magában a dolgot. Látta, hogy két tűz közzé került. Szenvedélyes szerelem támadt fel benne Hajnalka iránt, ami akkor tudatosult benne, amikor meghallotta felesége kérdését. „Halálosan” beleszeretett a lányba! Itt hagyni mindent, s elrohanni valahová, a világvégére is akár ezzel a lánnyal! Elválni, hagyni csapot-papot. De nem lehet. Összeomlana ez egész felépített élete. Nem bocsátaná meg a társaság a válást. A válást egy magyar mágnástól. Brrr! Egy félrelépést inkább megbocsátottak, mint egy válást. Egész éjjel csak hánykolódott, nem bírt elaludni. Korholta magát „mit akarsz Petrás Gligor? Verd ki a fejedből ezt a lányt, s utazz külföldre, Bécsbe, vagy a Déli Sarokra. Nem tudom, nem tudom!” — s verte a fejét két ököllel, de reggelig sem jutott dűlőre. S most véreres szemekkel figyelve a lány hangulatára, belekezdett a mondókájába. Hajnalka megérzett valamit a férfiben dúló indulatokból, s inkább kíváncsian, mint félve várta, mi lesz ebből.

— Nem köntörfalazok, kedves Hajnalka, szerelmes vagyok magába. Szerelmes, mint egy ágyú, ahogy mondják! Éjjel nappal csak magára gondolok, alig várom, hogy lássam, hogy a hangját halljam…

— Az jó! — kotyogott közbe a lány, megakasztva a vallomás áradását.

— Nem jó, mert… mert meg van kötve a kezem. Családom van feleségem, két gyermekem, a lányom magácskával egyidős, a fiam gimnazista. Nem válhatok el! A válás egész egzisztenciámat tönkretenné. Megbélyegzett ember lennék, a barátaim, a klienseim elkerülnének, teljes anyagi csőd következne. Egy házasságon kívüli kapcsolatot még megbocsátanának, de egy válást soha.

— Elfogadom a helyzetet!

Péter Aladár egy pillanatig értetlenül nézett a lányra, majd felkiáltott

— Pincér, pezsgőt!

— Mi nem…

— Hozass a vendéglőből!

 

Néhány nap múlva megjelent az ügyvédi irodában, és hosszasan tárgyalt Barcs ügyvéddel. Elmondta, hogy ölébe hullott egy hagyaték. Egyik idős ismerőse, akinek többször segített eligazodni a hivatalok útvesztőiben, elhunyt, s az országban nem lévén rokona, minden ingó és ingatlan vagyonát Péter Aladárra hagyta.

— Egy ház a közkórház mellett, némi készpénz… éppen az illetéket hogy kifutotta. Volt még a személyes holmin és a bútorokon kívül valamennyi ékszer is, nem sok, belefért egy kis kazettába.

— Mi lenne ebben a mi szerepünk?

— Az ékszereket kivéve, minden ingóságot a gyermekmenhelynek akarom adni. Csináljanak, amit akarnak vele, értékesítsék, vagy használják fel. Leltároztassák fel és intézzék el a hivatalos ajándékozást. Az égszerek a feleségemet illetik.

— A ház?

— Nos, a ház… Szóval, én akartam megkörnyékezni a közjegyzőt. Csapdába csalni. Végül pedig én estem csapdába. A házat pedig Magyari Hajnalka nevére íratom.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2016.02.14. @ 16:39 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 618 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.