Seres László : Végítélet

Nyomtatás

Mennyi év s mind a vállamon. 
Elnyűtt perceit vállalom. 
Lelkembe ívódik bölcsőtől a sírig, 
s amit kegyként adhat a sors, 
nem maradok érte adós,

napfényért cserébe, mint mások cselédje. 
Nem kértem könyörületet, 
mikor vert, zokszót se ejtett 
kínok közt az ajkam, nem lázadtam. 
Örültem tavasznak, nyárnak, 
fagyban nyíló hóvirágnak, 
s azt szerettem, aki bemerte vallani,

hogy fordul kulcsom a zárban,

amikor ölükbe zárnak. 
Tiszta szavakat kerestem, 
akkor is, ha bűnbe estem 
s magamra hagyottan vergődtem a porban. 
Hittem, hogy jobb idők jönnek. 
Romok közt is virág nőhet, 
s követni akarnak, akik megtagadtak. 
Mégis annyi csalódás ért 
a szóért, a hallgatásért, 
hogy kimondhassam azt, ki az igaz, s ki a gaz. 
Lelki békét csak az adott, 
hogy tudtam mindig, ki vagyok, 
mivé lehetek én ezen a földtekén,  
s mire mennék önmagammal. 
Napfény nélkül, ha nem jön hajnal, 
itt a sötétségben nincsen ébredés sem. 
Az ősök vére szült erőt 
talpon maradni más előtt. 
Tudtam, míg az ég zeng, az nem lehet végzet. 
Meg kell fizetni mindenért, 
vakságomért, a hitemért 
s tűrni a bírságot attól, aki áldott. 
Gonosztevő mégse lettem. 
Arattam is, meg vetettem, 
amit bennem érlelt vajúdva az élet. 
Hegycsúcsokig nem jutottam, 
csak vágytam rá s elindultam 
mindennap a fénnyel, hogy majd odaérjek. 
Siker és kudarc oly sokat 
keresztezte a sorsomat, 
s vad meredélyeit megjártam egyre mind. 
Nem bántam meg. Így alakult. 
Varázsszerként gyógyít a múlt, 
hogyha útra készen vele szembe nézek 
földig lerogyva két térdre 
megvallani, hogy mért éltem, 
mi volt, amit kaptam s mi, amit én adtam. 
S ha elítél az utókor, 
hogy kijutott rosszból, jóból, 
vagy felment, már könnyebb. Elfogytak a könnyek, 
mosolyok, intő vészjelek. 
Indulok s majd megérkezek 
valamikor egyszer, s az ítélet: Csend lesz. 

(Kép: Major Anka)