Sonkoly Éva : Varázslatos évek

Anna lassan lépegetett a reggeli hóesésben, itt-ott már söpörték a frissen hullott pelyheket, február volt.

Szerette a téli havas reggeleket, mostanában különösen szépnek látott mindent.

Még fülében visszhangzott a tegnap esti mondat, ott az orvosi rendelőben:

— Már teljesen biztos a terhessége, gratulálok! — mosolyogva, örömmel mondta a nőgyógyász.

Most ezzel a boldog „titokkal” igyekezett munkahelyére kicsit korábban, mint szokott. Óvónő volt, s ő vezette azt a bizonyos kiscsoportot. Szerette a gyerekeket, ez a szeretet és a mesék világa miatt sietett néha a kicsik érkezése előtt a csoportszobába. 

Nagy, jól felszerelt óvoda volt, öt csoporttal dolgoztak. Az óvoda igényes vezetője beosztottjait nagyon megválogatta. Jól tudta ezt Anna is, de nem ezért, csak úgy, a maga elképzelése szerint alakította a terem berendezését, ahova reggelenként örömmel érkeztek a hároméves apróságok. Az egyik sarokban földig ért a falra akasztott rajztábla, olyan iskolai méretű. Előtte puha, süppedős szőnyegre ültek, amikor ideje volt a mesének. Ilyen napokon mire megérkeztek Anna, már elkezdte rajzolni a soron következőt. Színes krétával dolgozott, szeretett és tudott rajzolni. 

Ezen a reggelen lassan érkeztek a gyerekek, meg-megálltak a tábla előtt, kérdezgették, mi van ott, milyen mese lesz? Anna türelmesen válaszolt, de még nem mesélt, csak beszélgettek… pár perc és együtt lesz mindenki, majd akkor.

Ilyen napokon a tízórai is gyorsan fogyott. Aztán már kérni sem kellett, minden gyerek leült a szőnyegre az óvó néni köré és bámulva nézték, hallgatták, hogy elevenedik meg rajz közben a mese, mert az óvó néni közben tovább rajzolta a történetet.

— Még egyszer! — kérték szinte kórusban, amikor véget ért.

Naponta hallgatták ugyanazt, szinte mindenki tudta már a mesét, mire elmúlt egy hét. Elevenek voltak, csupa kacagó, vidám apróság mind a huszonnyolc, de a rajzot egyikük sem törölte le, még véletlenül sem… ez volt A MESE!

Rózsa, az óvoda vezetője minőségi munkát várt mindenkitől. Most gondterhelten ült az íróasztala mellett. Mit is mondjon arra a megkeresésére? Hogy is kellene megoldani? Egyre többször gondolt Annára. Igen! Ez lesz a legjobb, gondolta. 

Szólt délben az óvónőnek, ha végzett várja az irodában.

Ebéd után Anna bekopogott hozzá, nem tudta miért hívhatja, nem volt szokása ok nélkül kezdeményezni négyszemközti beszélgetéseket.

Hellyel kínálta Annát, aztán mesélni kezdett:

— A város központjában nemrég kezdtek építeni egy új óvodát. Állítólag minden csoporthoz külön kiszolgáló helyiségek készülnek, úgymint mosdó, öltöző, az udvari játszótér közös, de mégis valami, talán virágok, bokrok elválasztják a legkisebbeket.

Kicsit gondolkodott.

— Nekem nincs időm, hogy elmenjek megnézni rendben folynak-e a munkák… elmennél helyettem?  — nézett Annára.

— Én?

— Persze, megbízok benned, hozzánk fog tartozni az óvoda. Ha valamit másként látsz jónak, majd megbeszéljük. Nekem most sietnem kell! — Felállt és csizmát, kabátot vett elsietett. — Tudod, a Petőfi utcában keresd, holnap délután megbeszéljük — szólt vissza mielőtt becsukta az ajtót.

Anna aznap délután csodálkozva járta végig az építésvezetővel a lassan elkészülő új óvoda minden helyiségét.

Nagyszerű lesz! — gondolta magában.

— Ilyen még nincs a városban — mondta az építésvezető —, de hát magácskának mondjam? Hiszen jobban ért hozzá — köszönt el mosolyogva.

Másnap délután Anna elégedetten kopogott be az óvoda vezetőjéhez.

— Csupa jó hírt hoztam neked — újságolta mosolyogva.

— Ülj le! Nekem is van jó hírem, de előtte mesélj, mit láttál?

Anna részletesen elmondott mindent. Amikor befejezte Rózsa kedvesen nézett rá.

— Tudod mit láttál? Egy olyan óvodát, amelynek te leszel a vezetője. Tegnap javasoltalak, fiatal vagy, remek munkaerő, megérdemeled!

— De… 

— Látom, nem is örülsz, tudod hányan mennének oda boldogan?

— Tudom… — sóhajtott mélyet Anna —, de valamit még nem mondtam el neked.

— Mondd nyugodtan, ha bármit változtatni szeretnél még nem késő, szeptemberben nyit az óvoda, a nyárra még az udvar parkosítása is tervezett, ahogyan szeretnéd, azt már veled beszélik meg.

— Értelek, köszönöm a bizalmat, de szeptemberben én már nem dolgozom. Kicsit később akartam szólni, akkor születik ugyanis a harmadik gyermekünk.

Rózsa döbbenten nézett rá.

— Adhatok tanácsot? — kérdezte. — Vetesd el! Gyereket még szülhetsz később is, de ilyen lehetőséged nem lesz több!

Anna határozottan nézett rá.

— Nem élek a lehetőséggel, köszönöm, hogy rám gondoltál!

— Te tudod, de még pár hétig várok, meggondolhatod!

 

Anna június közepéig dolgozott. Óvodásai gyakran kérdezték, mikor születik a baba? Gesztenyefák árnyékában játszottak.

— Nézzétek, majd, ha ezekről a fákról hullik a tüskés héjú gesztenye!

— Elhozod megmutatni? — bújt hozzá Peti.

— Hát persze! — simogatta meg a kisfiú kócos fejét, aki minden érintéséért hálás volt.

Kevesen értek a fejéhez. Valami betegség miatt sok púp éktelenkedett ott, és a fél arca is torz volt az egyelőre megállíthatatlan sejtburjánzás miatt. Anna gyakran beszélgetett a további fejlesztéséről gyógypedagógusokkal. Egyre jobban érdekelte a munkájuk. Ha alkalma adódott látogatta a tanítási óráikat is.

Pár év elteltével jelentkezett a Tanárképző Főiskolára, ezzel élete egészen más fordulatot vett, de óvodai éveire mindig szívesen emlékezik. Varázslatos évek voltak.

 

 

„Nevezz meg egy embert —

ott térdel a körülmények előtt.

Nevezz meg egy varázslót —

ott térdelnek előtte

a körülmények.”

— Dunean Shelley —

Legutóbbi módosítás: 2015.11.21. @ 11:43 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 578 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"