A szeme oly szép és szeretettelien guvadt ki fejéből, mint két nagy vöröshagyma. Ült keservében és nézte a fölé hajló boltíveket.
— Hé, vitéz! Hazamennék, vár a trónom!
— Nagyuram, már más aljzata melengeti azt, mint tudja.
— Talán felség!
— Csak volt, nagyuram.
— Hé, vitéz!
— Ez a vitéz nagyon tetszik. Ilyen magasról általában „hé te” a megszólításom. Megadom, legyen felséged, felség, bár sápadt, értelmetlen ábrázatáról hiányzik az összes emberi vonás, de meséljen.
— Mit meséljek neked?
Szisszent székéből a volt felséges úr.
— Ha úgy pörögnének az események, mint nem is oly régen, már egy nyárs tetején ülnél!
— A király őfelsége parancsolta meg, hogy mielőtt behívatja, jól kikérdezzem.
— Behívat, engem?
— Igen, felség, s ha netán nem menne, rövidebb lesz a kelleténél.
— Mire kíváncsi?
— Mindenre.
— Én kora gyerekkorom óta disznózsírral kezelem a hajamat, azt hiszem, attól mélyültek meg a szemgödreim. A fiúknak is küldök havonta egy-egy bödönnel, de a piszok törökök a tengerbe vetik. Sőt azt mondták, ha még küldök, akkor a fiaimat is. Hiányoznak a reggeli fenséges erdők. Bár vazallusnak könyvelt el a porta, de meredeken tévedtek, mert vazelin vagyok. Tudja, milyen az, amikor egyszerre virágzik, terem, hervad és hull a fákról a levél?
— Jaj nagyuram, felség… Mindegy, ez olyan kellemetlen bizsergést nyesztet ereimben. Miféle erdő az, ami egy pillanat alatt ennyi mindenre képes, vagy nem?
— Az én erdőm, te takony!
A vitéz kardjáért kapott, de aztán visszahelyezte nyughelyére.
— Nem ölhetem meg, mert akkor magamat is kivégzem. Mondja tovább az erdejét!
— Most befejeződött pályafutásod! — A kegyetlen és félelmetes külsejű, tág orrlyukú, sovány, nagy szemű és sűrű szemöldökkel benőtt, fenyegető tekintetű nagy bajuszos kirántotta görbe — minden bizonnyal oszmán — tőrét, és lendült volna, de szemfüles vitézünk kardja visszaugrott az ádámcsutkájára.
— Elfelejtettem mondani, nagyuram, ha életemre támad, a felség parancsa értelmében bármilyen erősen ádámcsutkán bökhetem.
— Kapok még kölcsönhadsereget! Tizenhét éves koromban is a nyakamba sóztak egyet, kicsivel később már a trón jogos tulajdonosa voltam. Ha látta volna a rémült turbánosok rohanó seregét, szépséges erdőm megpillantása után, csak az a mocskos öcsém ne lett volna olyan hataloméhes, mint én. Hiába no, a vér nem válik vízzé, bár ezt már nagyon sokszor kipróbáltam. Állíthatom, az alkímia hamarabb fog működni. Hát most itt vagyok, aztán meglátjuk, mit mond a maga ura, vendéglátóm, a felséges nagy tekintélyű király.
— Egy már biztos, nagyuram, erdész nemigen lesz többé.
— Ne fenyegess, mocsok alantas! A te, akarom mondani, mi urunknak is vannak kedvencei, könyveket gyűjt és nagy, sötét színű serege van. Én meg a zászlókat szeretem. Ja és közös jó tulajdonságunk a bor meg nem vetése.
— Aki tíz kupánál többet iszik naponta, az részeges!
— Tíz kupa egy lónak is elég. Reggel hármat, délben hármat, este négyet, ötöt szoktam benyelni. Olyankor írjuk össze a tanácsnokommal és írnokommal a másnapi programot. Étkezés után szeretek erdőket nézni.
— Nem tudom, miért nevezi erdőknek, nem élő fák azok.
— Dehogyisnem, a legkeményebb viharban sem nyöszörög egy sem úgy, mint azok. Én orrba vágom a tanácsost, és sohasem azokat íratom fel, akiket ő mond. A múltkor az öccsét és két falujának minden jobbágyát. Aztán, mert a gazdaságnak mennie kellett, gyorsan benépesítette a településeket. Ekkor rájuk fogtam, hogy túl pontosan fizetik a dézsmát, az meg felére csökkentette, de akkor meg azért, mert nem fizettek eleget. Na most ez a jámbor szolga, nevezhetnénk erdőrendezőnek, gyorsan felemelte duplájára a dézsmát. S mikor bölcsességet látok valakiben, már nem bántom olyan nagyon, de végül vele is megkoronáztam egy fát. Micsoda disznóság! Nem lehet másképpen nevezni, mert ugye nem fellomboztam… Ezen még át kell töprengenem magam, a korona nekem jár. Az írnokhoz nem nyúlok, mert reggelre elfelejteném még úgy nagyban is, hogy kiket-miket kell a díszszemlén levizitálnom. Kénytelen voltam néhány ceremóniamestert is koronává tenni, mert rosszul időzítettek. Nem szeretem, sőt ki nem állhatom, ha rosszul végzik a dolgukat. És a gyümölcskorona — ezen még sokat kell gondolkodnom —, rügybepattanás után, azonnal hulló falevél lesz. Maga sem szereti az ilyesmit, ugye?
— Nem uram, én ezt az egészet nem szeretném. Bár megszámlálhatatlan csatában vettem részt, de csak ellenség felé forgattam fegyverem. Mint látja egészen jól, mert egy karcolás sincs rajtam. Lássuk van-e még mesélni valója, aztán bemegyek, átadom a hallottakat, s majd valamikor magát is odarendeli a felség.
— Ne rohanjon oly nagyon, szolga, még nem meséltem el mindent. Tudod-e, hogy összetereltettem az egyik falu jobbágyait és megkérdeztem tőlük, mit szeretnének nagyon. Én majd megadom nekik. Három vénember azt mondta, mindig tele asztalt, sok jó ételt kívánnak. Két fiatalabb pénzt akart, az asszonyok ennivalót. Megígértem nekik, aztán felgyújtattam őket. Képzeld, abban a sötétben szükségem volt valami fényforrásra. Volt olyan is, amelyik túlélte, másnap találkoztam egyel. Észre sem vette a dolgot, mert egy távolabbi tanyán lakott. Az inge szétszakadva lógott rajta. Mi van ember, nem gyűjtötted be a lent? — kérdeztem.
— Már hogyne tettem volna, felség.
— Van-e asszonyod?
— Van.
— Vezess otthonodba!
Gyönyörű asszony volt, de lusta. Meg kellett büntetnem, megkapta, ami neki járt. Szerinted a lusták megérdemlik a kezeiket?
— Nem biztos, hogy lusta volt, uram, talán sok volt a dolga…
— Elég a csacska, mesélgetős időtöltésből, hozd az egereimet, patkányokat és madarakat, aztán jó sok kihegyezett nyársat!
— Megyek. Hallani sem bírom, amit ezekkel a szerencsétlenekkel művel…
— A festőmet is befestettem kátránnyal, mert megkövérítette az arcomat az egyik portrén. Lehet ilyet tenni? Na menjen, lássuk, mit akar a maga ura.
— Több, mint tíz éve szemétkedik itt, az ő kegyelméből, hát tekintse saját urának is! Különben a patkányai, egerei, madarai és főleg koronás erdejének sorsára juttatja.
— Maga ne sürgessen, az én jó uram tudja, mikor mit kell tennie. Egy dolog idegesítő csupán, ha a valamikor koronás, koronát „díszít”. Maga szerint azok élő fák!
A vitéz bement az uralkodóhoz, elmondott mindent. Azzal az utasítással, hogy egy ilyen szadista alakot nem célszerű emberek közé vinni, kialakítottak neki egy külön, sok helyiségből álló rezidenciát, ahol — ha mindenáron erdőket akart koronázni —, még egy darabig meghagyták neki a lehetőséget, majd szívszorító búcsúzás után elengedték. Hadd menjen arra a trónra, ahol már más ül.
Nagy vagdalkozás következett, mert az eszetlen hatalomvágy mélységes tömlöcökbe űzi az értelmet. Már csak maroknyi sereget tudott az oldalára állítani és a „felséges uralkodó vitézének” vágya beteljesedhetett. Török földön, talán turbánnal fején, egy oszlop tetejéről nézegethetett le. Előbb koronaszerű fejpántja hullott alá, aztán minden… Így talán, ha nem is hosszú ideig, de elviselhetőbb élet köszöntött hazájának völgyére.
Legutóbbi módosítás: 2015.11.28. @ 16:06 :: Boér Péter Pál