Máté László : A rajz

 

 

Furcsa, hogy a rajzolás téma ismét felmerült. Úgy látszik, nem felejti el az ember, akárcsak az úszást. Azt hittem, ez már rég a múltba veszett. Utoljára a volt feleségemet rajzoltam le, valami apró szénceruzával. Mondtam neki, hogy hú de rossz lett. Elkérte, nagy nehezen odaadtam neki, talán még ki is kapta a kezemből. Rákiáltottam, hogy óvatosan, le ne verje a hifi berendezést a tévé mellől. Nem verte le, csak a bal kezét ütötte be kicsit.

Kifutott a kertbe, Jakab úr, a kutya loholt a sarkában, parizernek látszott a kilógó nyelve. Nyár volt.

Milyen hülye kutyanévnek tartottam először ezt… Jakab úr volt a Bűnügyi Főosztály vezetője egy darabig. Később mindkettőt megtanultam tisztelni, de nem sok közös volt bennük, talán csak annyi, hogy mindkettő őszült már.

A kert túlsó végében utolértem. Ott ült az égetésre váró lehullott levélkupac szélén, egy régen kivágott diófa törzsén. Nem értettem, miért állt meg, a hátsó bejárat, a konyhafeljáró felé beszaladhatott volna a házba. Elbújhatott volna a saját szobájában, vagy bármelyik szobában. Apósom és anyósom nem volt otthon. Én vittem le őket kedvenc fürdőhelyükre a Tisza mellé, miénk volt az egész ház.

Leültem elé, a fűbe. Láttam, hogy valami nem stimmel.

— Ez én vagyok?

— Nem.

— Hát?

— Ez egy rajz.

Saját cinikus stílusomban válaszoltam, ahogy szoktam.

Láttam, hogy könnyek folynak a fehér derékig érő laza ruhadarabján. Soha nem tudtam a ruhák rendes nevét.

— Most mi bajod van? Utálok rajzolni, és tudod, hogy nem is tudok. Te erőltetted.

— A sétányt lerajzoltad, Besnyőt is lerajzoltad. Meg az erdőt! Élethűen! Tényleg ilyen vagyok?

Jakab úr közöttünk feküdt, egyszer egyikünkre nézett, aztán másikunkra, érdeklődően, de láttam rajta, hogy megnyugodott. Kutyaész. Ezek most kommunikálnak…

— Gyere, égessük el, úgyis fel kell gyújtanunk ezt a levélhalmot — mondtam neki csöndesen, egy feketerigó füttye viszont elnyomta a halk válaszát.

Megfogtam a kezét, kicsit megrángattam, mint amikor együtt rohantunk a főiskola felől a hegyi kilátóhoz, amikor ő még fogyni akart. Nem ellenkezett, de lehajtotta a fejét, mint aki depressziós, éreztem, ahogy néz. Bementem a hátsó ajtón gyufáért a konyhába.

Mikor visszaértem, Jakab az ölében pihent, hiába, a kutyáknak mindig jobb a megérzésük. Leültem a nagy farönkre, gyújtogattam a levélkupacot, aztán inkább guggolva gyújtottam meg a tüzet. Centiméteres fekete hangyák kezdtek el sétálgatni a melegítőgatyámon.

— Mindenünk füstszagú lesz… — mondta.

Hát igen, igaz, de én szeretem ezt a természetes szagot. Inkább nem mondtam semmit. Hűlt a levegő, de ezt csak képzeltem, mert a lángok mellett, ugye…

A szúnyogokra gondoltam, ott keringtek a tarkónk mögött, rájöttem, hogy nem érdekelnek.

— Hol van a rajzod? — kérdezte pár perc múlva.

— Milyen rajz?

— Hát amit rólam rajzoltál.

— Ja, tényleg, valami rajzon vitatkoztunk… ááá… hülyeség, már rég elégett ott a diófa ága alatt.

Felálltam, megropogtattam a derekamat, aztán sokáig ültem mellette, átöleltem, szívtam a füstszagot, amikor felénk fújt a szél. Végül megmozdultam.

— Mindjárt kialszik a tűz, nem megyünk be? Majd én bezárom belülről a hátsó ajtót, zuhanyozz nyugodtan, a tüzet is lerendezem.

— Jó.

Álmos szemekkel nézett rám, szinte mindig álmos volt, állandóan túlórázott a Pénzügyőrségnél, hitt abban, amit csinált. Kicsit sajnáltam, jobbat érdemelhetett volna nálam, de ebben nem mi döntünk. Hát akkor ki?

Jelképesen megpusziltam, éreztem hosszú hajának füstszagát, ösztönösen megnéztem, nem égett-e meg a vége. Nem pörkölődött meg, de most még szőkébb, mint májusban volt. A sok napsütés kiszívta. Farmerem zsebében végigsimítottam a rajzomat, mosolyogtam, lelocsoltam az izzó hamut, aztán bementem utána.

 

 

 

2015.05.28.

Legutóbb szerkesztette - Máté László
Szerző Máté László 29 Írás
"Székely-Máté László 1969-ben született Győrött. Általános és középiskoláit a városban végezte. Először kitanulta a villanyszerelő szakmát, majd munka mellett kitűnőre érettségizett. Korán kezdett verseket írni, már általános iskolában kedvtelésének érezte az irodalmat. Sokat olvasott. Egyfajta fordulópontot jelentett életében, amikor tizenhárom éves korában irodalom tanárának megmutatta első kisregényét, amely egy bűnbanda kalandos felszámolásáról szólt. Tanára biztatta, hogy folytassa az írást, ez későbbi életére nézve meghatározó élmény lett. Másik korai szenvedélye a fényképezés volt, nagybátyja megtanította csínjára-bínjára. Tizenévesként maga hívta elő otthon a fotóit a nyolcvanas években. Mégsem művészi pályára tért, hanem a rendőrségi munka, ezen belül a bűnügyi szakterület felé kacsintgatott. Tudatosan készült a Rendőrtiszti Főiskolára, ahová könnyen felvételt nyert, de előtte másfél év katonai szolgálat várt rá egy légvédelmi rakétaezrednél. A rendszerváltást katonaként élte át, több érdekes élménnyel gazdagodott. Versei ekkor már érettebbek voltak, tükrözték az életmódját. A Rendőrtiszti Főiskola évei alatt kevesebbet írt, többet tanult, valamint „fegyverszoba felelős” tevékenységéért belügyminiszteri dicséretet kapott. Miután megszerezte a diplomát, Győrben helyezkedett el bűnügyi technikusként. Verseiről ekkor is csak néhányan tudtak, visszahúzódó természete miatt nem akarta nyilvánosságra hozni őket. 1996-ban megnősült, ugyanakkor Gödöllőre költözött. Budapesten folytatta helyszínelői tevékenységét. Feleségét még a főiskolán ismerte meg, házasságukból nem született gyermek. 2002-ben elváltak, ezen időszakban elgondolkodtató lírájú versei láttak napvilágot. Miután visszatért Győrbe, egy ideig még Budapesten, a Rendőrségen dolgozott, majd a magánszektorban kereste boldogulását. Aktuális munkáiról nem szívesen beszél, magánéletének részleteit sem árulja el. Az utóbbi években több, irodalmat kedvelő és művelő emberrel ismerkedett meg. Minden bizonnyal egy somogyi írónő hatására vált nyitottabbá, publikálni kezdte verseit, amelyek blogjaiban, és különböző közösségi tereken jelentek meg. Rövidebb prózákat is írt, de rendszertelenül, és jóval kisebb mennyiségben. 2015 nyarán megnyert egy irodalmi pályázatot három versével, amely megerősítette abban, hogy a nyilvánosságot vállalnia kell. Ugyanebben az évben jelent meg „Helyszíneken” című novelláskötete. Ez életrajzi ihletésű, és valós eseményeken alapul. Első verseskötete a ”Morzsák tánca” címet kapta. A cím a kötet utolsó versének utolsó sorának az utolsó két szava. A szerzőre jellemző, hogy filozofikus, társadalom- és valláskritikai hangot üt meg, de nem hiányzik az érzékeny szerelmi és romantikus vonal sem költészetéből. Részt vett a József Attila Vers-Dal Fesztiválon, több versét megzenésítették. Fotói jelentek meg illusztrációként irodalmi antológiában, valamint készített egy úgynevezett „hangosvers” gyűjteményt vakok és gyengénlátók számára, amelyben száznál több versét olvassa fel. 2016-ban jelent meg „Láthatatlan tükörképek” című kötete, mely már újabb költeményeit tartalmazza, míg a „Morzsák tánca” egyfajta összefoglaló volt életművéből. Utóbbi magába foglalja néhány korai versét. Rendszeresen részt vesz irodalmi pályázatokon, 2016-ban egy novellájával, valamit romantikus témájú verseivel nyert egy-egy fődíjat. Legújabb verseskötetének címe „Árnyéktaposás”. 2017-ben többek között a „Fedél Nélkül” folyóiratban jelentek meg versei. A szerző elkötelezett híve a szabad felhasználásnak, műveit bárkinek rendelkezésre bocsátja."