Furcsa, hogy a rajzolás téma ismét felmerült. Úgy látszik, nem felejti el az ember, akárcsak az úszást. Azt hittem, ez már rég a múltba veszett. Utoljára a volt feleségemet rajzoltam le, valami apró szénceruzával. Mondtam neki, hogy hú de rossz lett. Elkérte, nagy nehezen odaadtam neki, talán még ki is kapta a kezemből. Rákiáltottam, hogy óvatosan, le ne verje a hifi berendezést a tévé mellől. Nem verte le, csak a bal kezét ütötte be kicsit.
Kifutott a kertbe, Jakab úr, a kutya loholt a sarkában, parizernek látszott a kilógó nyelve. Nyár volt.
Milyen hülye kutyanévnek tartottam először ezt… Jakab úr volt a Bűnügyi Főosztály vezetője egy darabig. Később mindkettőt megtanultam tisztelni, de nem sok közös volt bennük, talán csak annyi, hogy mindkettő őszült már.
A kert túlsó végében utolértem. Ott ült az égetésre váró lehullott levélkupac szélén, egy régen kivágott diófa törzsén. Nem értettem, miért állt meg, a hátsó bejárat, a konyhafeljáró felé beszaladhatott volna a házba. Elbújhatott volna a saját szobájában, vagy bármelyik szobában. Apósom és anyósom nem volt otthon. Én vittem le őket kedvenc fürdőhelyükre a Tisza mellé, miénk volt az egész ház.
Leültem elé, a fűbe. Láttam, hogy valami nem stimmel.
— Ez én vagyok?
— Nem.
— Hát?
— Ez egy rajz.
Saját cinikus stílusomban válaszoltam, ahogy szoktam.
Láttam, hogy könnyek folynak a fehér derékig érő laza ruhadarabján. Soha nem tudtam a ruhák rendes nevét.
— Most mi bajod van? Utálok rajzolni, és tudod, hogy nem is tudok. Te erőltetted.
— A sétányt lerajzoltad, Besnyőt is lerajzoltad. Meg az erdőt! Élethűen! Tényleg ilyen vagyok?
Jakab úr közöttünk feküdt, egyszer egyikünkre nézett, aztán másikunkra, érdeklődően, de láttam rajta, hogy megnyugodott. Kutyaész. Ezek most kommunikálnak…
— Gyere, égessük el, úgyis fel kell gyújtanunk ezt a levélhalmot — mondtam neki csöndesen, egy feketerigó füttye viszont elnyomta a halk válaszát.
Megfogtam a kezét, kicsit megrángattam, mint amikor együtt rohantunk a főiskola felől a hegyi kilátóhoz, amikor ő még fogyni akart. Nem ellenkezett, de lehajtotta a fejét, mint aki depressziós, éreztem, ahogy néz. Bementem a hátsó ajtón gyufáért a konyhába.
Mikor visszaértem, Jakab az ölében pihent, hiába, a kutyáknak mindig jobb a megérzésük. Leültem a nagy farönkre, gyújtogattam a levélkupacot, aztán inkább guggolva gyújtottam meg a tüzet. Centiméteres fekete hangyák kezdtek el sétálgatni a melegítőgatyámon.
— Mindenünk füstszagú lesz… — mondta.
Hát igen, igaz, de én szeretem ezt a természetes szagot. Inkább nem mondtam semmit. Hűlt a levegő, de ezt csak képzeltem, mert a lángok mellett, ugye…
A szúnyogokra gondoltam, ott keringtek a tarkónk mögött, rájöttem, hogy nem érdekelnek.
— Hol van a rajzod? — kérdezte pár perc múlva.
— Milyen rajz?
— Hát amit rólam rajzoltál.
— Ja, tényleg, valami rajzon vitatkoztunk… ááá… hülyeség, már rég elégett ott a diófa ága alatt.
Felálltam, megropogtattam a derekamat, aztán sokáig ültem mellette, átöleltem, szívtam a füstszagot, amikor felénk fújt a szél. Végül megmozdultam.
— Mindjárt kialszik a tűz, nem megyünk be? Majd én bezárom belülről a hátsó ajtót, zuhanyozz nyugodtan, a tüzet is lerendezem.
— Jó.
Álmos szemekkel nézett rám, szinte mindig álmos volt, állandóan túlórázott a Pénzügyőrségnél, hitt abban, amit csinált. Kicsit sajnáltam, jobbat érdemelhetett volna nálam, de ebben nem mi döntünk. Hát akkor ki?
Jelképesen megpusziltam, éreztem hosszú hajának füstszagát, ösztönösen megnéztem, nem égett-e meg a vége. Nem pörkölődött meg, de most még szőkébb, mint májusban volt. A sok napsütés kiszívta. Farmerem zsebében végigsimítottam a rajzomat, mosolyogtam, lelocsoltam az izzó hamut, aztán bementem utána.
2015.05.28.
Legutóbbi módosítás: 2015.08.18. @ 09:53 :: Máté László