Miért is van úgy, ahogyan,
talán soha sem fogom megérteni;
szemhéjam lágyan simuló redői,
arcom éle nyakamat vágja, s a szám…
Az sem a régi, de ki érti,
ugyan ki veszi mindezt észre ma már?
A tegnapok káprázata álmaim harca;
lágyan ringó csípőm, kecses lábam,
mikor tűsarkúmhoz idomultan táncát járta,
büszke főfenntartás, elegáns ruha…
Számított is akkor, volt-e otthon
kenyér vagy szalonna;
csak a fiatalos külső,
a mámorítóan vékony derék…
Mi van ma? Úszógumi rám szorulva,
gyomromat töri jókora zsír-kerék!
– Sebaj –, gondolom, de nem igaz,
vágyom arra a testre, aki voltam,
lelkem épségére, gondolataim szépségére,
egyenes hátamra, míg nem volt hajóderék…
És még így is minden csak az enyém,
mikor felnézek, az ég ugyan olyan kék!
