Magyar Eszter : Anyának lenni egy életen át

– Mindjárt nyakon váglak! – nevetett a mama őszülő hajú kisfiára.

 

Mama lázasan készülődött napok óta. Hetvenhat éves fürgeségével takarította, csinosította a lakást. A komód tetején már többször átrendezte a kézzel horgolt csipkéket, a rajtuk lévő kis dísztárgyakkal együtt. Papa katonai egyenruhás képét mégiscsak a háttérbe kellene tenni, tétovázott. Mellé az esküvői képüket, de mégsem lett elégedett az összhatással. Mindenesetre a fiókák képét helyezte előre, a kristály cukortartó elé. Ez a legkedvesebb képe három fiáról, akkor készült, mikor vége lett a háborúnak. A legidősebb már tizenkét éves, a középső nyolc körüli és a kicsi, a pici éppen csak három.

 „Istenem, hogy elszaladt az idő” — sóhajtott egy nagyot, miközben törölgette, lehelgette a számára oly fontos emlékeket. Az Anyák-napi, szív alakú kis dobozt mindenképpen megmutatja majd a vendégnek. Azt Palika készítette neki, talán harmadikos lehetett az elemiben, dicséretet is kapott, hogy fiú létére ilyen szépen kihímezte.

Őt várta a mama, de nem egyedül fog érkezni. Mostanában felfigyelt rá, hogy ki van cserélve. Még hogy az ő szeme már homályosan lát? Rögtön észrevette a változást legkisebb fián. Persze kiderült, hogy megismerkedett valakivel. Keserű csalódása miatt, válása óta, annyi magányosan töltött év után, komoly kapcsolatra talált. Talán nem a legcsinosabb férfi, csenevész, háborús gyerek, de az esze, olyan éles, mint a borotva. Beigazolta a mindnyájunkat éltető egyensúlyba vetett hitet és reményt, hogy amit Isten egy helyen elvesz tőlünk, azt valahol, máshol visszakaphatjuk. Nemhiába lett az egyetem elvégzése után gimnáziumi matematika tanár. Sosem felejti el, mikor öt évesen két kis kezén számolgatta az ujjait, látszott rajta, hogy töri a fejét, erősen gondolkodik, majd egyszerre csak megszólalt:

— Anya! Háromszor hét az huszonegy — szóhoz sem jutott. — „Zseni ez a gyerek, túl okos” — állapította meg magában.

— Honnan tudod? — hajolt hozzá izgatottan.

— Kiszámoltam az ujjaimon — közölte teljes természetességgel a cseppnyi, vézna csemete.

Szaladt át szomszédasszonyához, valakinek rögtön el kellett újságolni a szenzációt.

Papa már tíz éve, hogy meghalt, mielőtt élvezhette volna a nyugdíjas éveket. Csak még egy évet dolgozom, aztán itthon maradok, csak még egyet, míg lejárt a számára kiszabott idő. Szépen éltek, nála becsületesebb emberrel soha életében nem találkozott. A gyerekek körül azért adódtak nézeteltérések. Mindig haragudott, ha a fiúkkal túl gyengéden bánt, túlzásba vitte az aggódást, próbálta megoldani gondjaikat. Mikor Pali bemutatta választottját, ő teljesen kétségbe esett. Férje azonban nem engedte, hogy beleszóljon.

— Hagyjad, ez az ő élete. Úgysem tudod mindig mindentől megvédeni. Ha rosszul dönt, az az ő döntése — csitította, nyugtatgatta, de mindhiába. Nem bírta ki, egy alkalommal, mikor ketten voltak csak otthon, megpróbált négyszemközt beszélni legkisebb fiával.

— Kisfiam, ez a nő nem hozzád való. Nem őszinte.

— Anya, kérlek, ne avatkozz bele. Feleségül fogom venni. — Ezzel a kérdés le lett zárva.

Három év múlva pedig saját lakásából költözött vissza a szülői házba, mert alig kétéves kisfiának és a számító nőnek hagyott mindent.

Akkor a mama sokat sírt, az éjszaka csendjében, hangtalanul.

Ahogy telt-múlt az idő, eleinte még bízott benne, hogy kibékülnek, de ez egyre valószerűtlenebbé vált. A gyereket is csak a hivatalosan meghatározott időközönként láthatta az apja, ő pedig, mint nagymama még hátrébb állt a sorban, amit tudomásul kellett vennie. Bezzeg anyagilag nyugodtan támogathatta bármilyen összeggel, akár ajándékokkal, a megállapított tartásdíjon kívül is, akár a fia, akár ő, azt a menye mindig szívesen elfogadta.

Most végre lehet, hogy újra megnősül. Régóta reménykedett ebben.

Két idősebb fiának szerencsésebben alakult az élete, miattuk nem kellett aggódnia. Feleségeiket saját lányaiként szerette, nem is lehetett rájuk egy rossz szava sem. Unokákban sem szenvedtek hiányt, sőt tavasszal megszületett a család legfiatalabb tagja, az első dédunoka, egy gyönyörű kislány. Sokat segített, mindig felismerte hol van szükség rá, kivette részét az unokák felneveléséből. Elfogadta, sőt örömmel vállalta az anyai, nagyanyai — életen át tartó —, folyamatos szolgálatot. Ez így volt számára természetes.

Egyik évben két menye elhívta vásárolni, kérték, hogy próbáljon fel egy ruhát, mert egyik nászasszonyának vennék meg, akinek hasonló a testalkata. Mire kiderült a turpisság, már késő volt, kifizették, így lett új ruhája. Tudták, ha odaadják a pénzt, sohasem veszi meg magának, inkább valamelyik unokára költi. Ahogy mondani szokta, neki elég már az, ami a szekrényben van, amíg él, nincs szüksége semmire.

Titokban azt is mindig félreteszi, amit fia hazaköltözése óta havonta odaad. Ha úgy alakul, ne fillér nélkül kezdjen új életet. Meg fog lepődni, ha egyszer odaadja a takarékbetétkönyvet, amit nyitott neki. Bárcsak szüksége lenne rá. Sokszor szomorkodott miatta, de lehet, hogy az ő élete is jobbra fordul. Reméli, hogy méltó társra talált.

 

 „Jaj, a konyhában meg odaég a sült hús” — kapott észbe, s igyekezett a hosszú előszobán keresztül minél gyorsabban eljutni az öreg gáztűzhelyig. Közben elégedetten vetett egy futó pillantást a konyhaasztalra tett tálcán, apró kockákra felvágott, finom zserbóra.

Minden elkészült, éppen idejében, mert már hallotta is, hogy a liftajtó csapódott a folyosón. Igen, ők azok, a három rövid csengőszó a családot jelezte.

— Szervusztok, gyerekek. Remélem nem haragszol, ha tegezlek? — fordult a vékony, barna, egyszerű kis asszonyhoz, szinte megfeledkezve magáról, fürkészve annak arcát.

— Nem, dehogy. Örülök neki. Köszönöm — nyugtatta meg az érkező, elfogadva a feléje nyújtott kezet.

— Gyertek beljebb, friss, meleg az étel — hívta őket a mama.

Mindjárt asztalhoz ültek, közben félénken méregette szeme sarkából egymást a két nő.

— Hallom neked is három gyermeked van — törte meg a kis időre beállt csendet az idősebbik, miközben kimerte a levest a tányérokba.

— Igen, de már nem kicsik és mind a három jó gyerek.

— Biztosan így van. Pali már sokat mesélt róluk. Na és hogy férnétek el, ha ő is odaköltözne hozzátok? — tette fel nem titkolt kíváncsisággal a kérdést.

— Két szoba van, a kisebbikben laknánk Palival, a nagyobbik szoba a gyerekeké. A lányom augusztusban férjhez megy, elköltözik, a fiamat pedig viszik ősszel katonának két évre. Egyelőre Nyíregyházára kerül — mesélte Terike. Az idős édesanya pedig érdeklődve hallgatta, tudni szeretett volna minden részletet, hogyan alakul fia élete, ha összeházasodnak.

— Nem is tudom, mikor ettem utoljára ilyen finom levest.

— Manapság könnyen főz az ember, van miből — mosolygott a mama. — Bezzeg, mikor öt szem…

— Öt szem krumpliból kellett ebédet főzni a háború alatt, három gyereknek — fejezte be a mondatot Pali.

— Ők már kívülről fújják ezt. Igazad van fiam, hagyjuk a régi, szomorú történeteket. Ne is panaszkodjak! — vette vissza a szót a mama. — Mikor véget értek a borzalmak és végre hazajött a papa, újra meg tudta nyitni a kis nyomdát. Eleinte csak négy-öt alkalmazottal, de aztán fejlődött szépen. Vállaltak könyvkötést, nyomtatást, régi, megrongálódott könyvek felújítását is. Nagyon ügyes keze volt és jó üzleti érzéke. Szépen megéltünk, nekem nem kellett eljárnom dolgozni, itthon vezethettem a háztartást, nevelhettem a fiúkat. Összespóroltunk így is annyi pénzt, hogy mind a hárman kaptak egy kis lakást, mikor megnősültek. — Pillanatnyi szünet után folytatta — Pali is, csak… — hagyta félbe a mondatot, fiára nézett.

— Anya, kérlek, ne beszéljünk erről! — intette le a fia.

— Mesélte, hogy otthagyta a lakást a feleségének és a kisfiának, a gyerekre való tekintettel, és őszintén szólva én tisztelem ezért — adott hangot bátran véleményének Terike.

A mama egy pillanatra fián felejtette a szemét. Igen, talán nem a legszebb férfi a világon, de annyira szerethető. Becsületes, jólelkű, figyelmes. Úgy tűnik — gondolta — a törékeny asszonyka tisztában van ezekkel az erényekkel és értékelni is tudja őket. Megcsapkodta az élet már őt is. Lehet, hogy pont ezért meg tudják majd becsülni egymást.

— Hagyjátok a tányérokat, él még, aki elmosogatja — váltott témát bölcsen. — Menjünk inkább be egy kicsit a szobába, ott kényelmesebben tudunk beszélgetni.

— Ajjaj, jön a fényképalbum! — gonoszkodott Pali, ahogy elindultak a lakás belseje felé.

— Mindjárt nyakon váglak! — nevetett a mama őszülő hajú kisfiára.

A szobában valóban elővette a fényképalbumot, amit az ifjabb nő érdeklődéssel nézegetett, s hallgatta a képekhez fűződő magyarázatokat, történeteket. Végül azzal búcsúztak, hogy legközelebb elmennek papa sírjához. Ezzel nagy kő esett le Pali szívéről, mert tudta, hogy édesanyja elfogadta, sőt helyesli döntését.

A mama pedig, ahogy búcsúzáskor kísérte ki őket a lakásból, utánanyúlt annak a másik asszonynak, megfogta gyengéden a karját egy pillanatra, mire az félig megfordult, pillantásuk találkozott, s az a másik asszony soha nem felejtette el az édesanya szemeit, ahogy ránézett bizalommal, reménykedve, hiszen legdrágább kincsét bízta rá, a gyermekét.

— Vigyázz a fiamra! — kérte.


 

Legutóbbi módosítás: 2015.04.13. @ 10:53 :: Magyar Eszter
Szerző Magyar Eszter 41 Írás
Szeretnék bemutatkozni, Magyar Eszter vagyok. Az íráshoz való vonzódásom elég régre nyúlik vissza, az iskolában, a matematika mellett a magyar nyelv és irodalom volt a kedvenc tantárgyam. Tinédzserként, a „mi szeretnék lenni” listán újságíró is szerepelt, a piaci kofa, hegedű művész, ápolónő, nyomozó, házvezetőnő mellett. Ebből az időszakból versek és egy négy felvonásos színdarab, melynek végére mindenki meghal, maradhatott volna fenn, azonban sok más halhatatlannal együtt ezek a művek is eltűntek. Fiatalon férjhez mentem, gyerekeim születtek, a munka, a háztartás mellett ekkor már az olvasásra sem nagyon maradt időm. Mikor már harmadik gyermekem is átlépett a tinédzserkor második felébe, egy baráti levelezés nyomán kezdtem újra írással foglalkozni. Mindez 2007-ben történt, három évvel később pedig már önálló kötetet jelentettünk meg, melyben idősebbik fiam két alkotása is szerepelt. Nyitott szemmel járok a világban, szeretem az embereket, érdekel a sorsuk. Sokszor vadidegenek megszólítanak, illetve az utcán, bárhol, bármikor könnyen teremtek kapcsolatot, pillanatok alatt együtt nevetek, vagy szomorkodom embertársaimmal. Érzéseimet, gondolataimat, a körülöttem lévő világról szóló véleményemet kis történetekbe foglalva osztom meg olvasóimmal.