Győri Irén : Holdvilág

Nyomtatás

A kicsi Helén csak élete második hetét töltötte be, amikor megkérték a kezét.

Mariska néni és hétéves kisfia elmentek Borsodiékhez babanézőbe. A baba aludt, amikor megérkeztek. Beszélgettek. Borsodiné első gyermekét dicsérte, milyen jó kisbaba, hagyja aludni a szülőket, nappal is nagyon jól viselkedik, nem sír, a besötétített szobában is elvan, szép fekete szemeit nagyra nyitja és csak tekinget, mint aki meg akar ismerni mindent. Egyszerre észrevették, hogy Jancsi eltűnt. Borika felugrott és beszaladt a szobába Mariska néni utána sietett. A baba bölcsője mellett ott állt Jancsi, és rajongva gyönyörködött a kis csöppségben. Úgy tűnt, a pici lány is a kisfiú arcát nézte. Megszólalt a kisfiú.

— Boriska néni, én ezt a kislányt elveszem feleségül, ha mindketten megnövünk.

— Kicsit korai egy kisbabát feleségül kérni, de hát még van idő, míg megnőtök. S ha még akkor is akarod, és az én kislányom is szeretni fog téged, én nem bánom. Tudom, ha hozzátok kerül, jó családba megy a lányom — mondta mosolyogva Borika, megsimította Jancsi fejét és Mariska nénire nézett.

— Nagyon szép kislány — dicsérte Mariska néni.

— Olyan szép, mint a Hold — mondta Jancsi.

— Érdekes, amit mondasz, mert a nevét is a Holdról kapta, az édesapja kívánságára Helén névre kereszteltük.

*  *  *  *

Teltek az évek. Jancsi nem feledte el a kicsi Helént, iskolából jövet mindig hozott neki valamit, hol egy szál mezei virágot, vagy pár szem szedret, néha gyufásdobozba zárt pillangót. Akkoriban mindig azt a mondatot hallotta a kicsi lány, „az én gyönyörű Holdvilágomnak”. Helén elfogadta, és várta Jancsi érkezését. Sőt szerette a fiút, belenőtt a fiú szeretetébe. Annyira természetesen hozzá tartozott ez az érzés, mint a keze, vagy bármi, amit maga körül látott. Amikor meghallotta a vonat füttyét, szaladt a kapuba, várni Jancsit. A fiú már ipari tanuló lett, de még akkor is tartott ez a szép, plátói szerelem. Helén betöltötte a nyolc évet és naponta örömmel szaladt elé a kapuhoz, a fiú akkor kezdte második évét a pékségben, ahol tanult. l954 szeptemberében az egyik meleg nyárvégi napon hiába fütyült a vonat, és Helén hiába várta az ő Jancsiját.

Elvitték a fiú temetésére, fehér liliomokból font koszorút tett a koporsójára. Jancsi halála után csendes, visszahúzódó, ritkán mosolygó lánykává vált. Sokáig szótlanul, befelé gyászolt. Jancsit soha nem feledte el, de hát az élet, az ment tovább. Egész további életében a vonatfütty neki szorongást, rossz szájízt okozott. Idővel könnyebb lett, de Jancsi emléke, mint egy borostyánba bezárt szép pillangó, lelke titkos borostyán rekeszébe volt bezárva.

Múltak az évek, az évtizedek. Helén tanult, majd férjhez ment, gyerekei születtek, felnőttek, kirepültek… a nagymamaságot is megismerte. Bánatára megözvegyült, és szépen elhaladt felette az idő. Egyszer, amikor éppen a temetőből igyekezett haza, a vonaton egy fiatal anyuka mellé került, akivel szemben ült egy két-hároméves fiúcska. Helén mosolyogva nézte a nagyon szép kisfiút. A gyermek is ránézett az asszonyra, aki meglepődött a gyermek szinte szuggeráló pillantásaitól, melyekkel tekintetét a már megfáradt szemekbe mélyesztette. Különös szeme volt a kisfiúnak és olyan, nem igazán kisfiús.

— Ezek a szemek, istenem… — motyogta a nő, amikor megszólalt a kisfiú.

— Tudom… te vagy a Hold, és én, elveszlek feleségül. Ugye hozzám jössz, leszel a feleségem?

Helén megnémult, megdöbbentette a gyermek kijelentése. Pillanatok alatt kinyílt az a bizonyos borostyán rekesz ott a lelkében, ott legbelül, s az ő Jancsija jutott eszébe. Hatvan évvel ezelőtt hallotta ezt a hangot, ezt a mondatot utoljára.

A kisfiú édesanyja zavartan bocsánatot kért és rászólt a kisfiúra.

— Jánoska! Tessék bocsánatot kérni a nénitől.

— Ne szidja össze, csak eszembe juttatott valakit, a régmúltamból… — mondta Helén, és szemét elfutották a könnyek. Megsimogatta a gyermek fejét, és halkan azt mondta.

— Majd… egy másik életben, Jancsikám! Biztosan tudom, csak hinni kell. A hit határtalan szabadságot ad. A hit gyógyít és felemel.