Apáti Kovács Béla : Ábrándozó háztető

Nyomtatás

Sok-sok évvel ezelőtt a városban állt egy régi ház. A mellette lévő házak sem voltak újak, de valahogy fiatalabbaknak néztek ki. Talán gazdájuk nagyobb gondot fordított rájuk. Gyakrabban tatarozta őket, és volt élet a falaik közt. Ez a ház elhagyatottan állt. Csak egy idős néni lakott hátul, az udvar felőli szoba-konyhában, de a többi helyiség lakatlan volt. Már az egerek is elhagyták. Miért tanyáztak volna itt, amikor úgysem találnának élelmet… Az egér sem bolond, hogy ennivaló nélkül cincogjon a rideg, nyirkos szobákban.

Azt beszélték az utcában, hogy tavasszal lebontják, és helyén egy új, modern épület lesz. Erről a ház teteje nem akart tudni. Nem lehet igaz… miért bontanának le egy ilyen szép, régi házat? Csupán csak fel kellene újítani, kicsinosítani, és akkor ez lehetne a város legszebb épülete. Ennek ellenére, a környéken minden azt suttogta, hamarosan bekövetkezik a végzet. Ezt már rég eldöntötték. Ez ellen nem lehet apellálni.

Fagyos szél nyargalászott a háztetők között, mintha csak ő is azt visította volna kárörvendve, hogy a romos ház már nem sokáig fog díszelegni az utcában. Ilyenkor a háztető szomorúan lehunyta két nagy bádogszemét, amely az ódon kéménytől nem messze nézett le a szürke városra.

Kis idő elteltével melegség járta át a tető kissé megrokkant testét. Valami különös bizsergést érzett odabent. Lassan, mint ahogyan a közeli hegyek közül alászáll az éj, emlékeiben megelevenedtek a letűnt, csodás évek. Mind-mind nagyon messze volt. Szinte meg sem történt… Pedig itt ebben a házban játszódtak le, a vidám és a szomorú események is. Milyen jó visszagondolni rájuk… Amikor valamelyik eszébe jutott, szemei könnyesek lettek. Lelke elérzékenyült, és meghatódottan gondolt vissza azokra a csodás évekre. Gyorsan elszálltak a boldog idők. A zsindelyek megfakultak, sőt némelyik tán meg is repedt. Hidegek voltak a telek, és nyáron perzselőn sütött a Nap, vad esők áztatták megvénült testét, de lelkében még mindig fiatalnak érezte magát.

Olyan jó volt fentről nézni az álmos várost, innen minden szépnek és gyönyörűnek hatott. Az emberek is barátságosnak látszottak. Hiába mesélte neki a ház fala, hogy az emberekben nem szabad megbízni, mert legtöbbjük hazug és csaló, aki csak magával törődik. Fentről ezeket nem látta. Éveken keresztül azt hitte, megbízhat bennük, hiszen ők építették a házak falait, ők rakták a házakra a tetőket. Sokáig úgy gondolta, aki házat épít, az csak jó lehet.

Igen, évekig a fellegekben élt, s fájó volt ebből a kábulatból előlépni a valóságba. Nem is akarta elhinni, hogy amit megtapasztalt, maga a nyers élet.

Egy hideg szélfiú suhant át a városon. Beléje is csípett, mintha csak észre akarta volna téríteni az ábrándozásból. „Háztető, ne ábrándozz! Elmúltak a szép évek, oda az ifjúság!” — kiáltotta visszafordulva, és nagyot kacagva tovanyargalt.

„Valóban elmúlt?” — kérdezte magától ijedten a háztető. — „Nem lehet, hiszen minden csak most kezdődött el.”

Becsukta szemét, és bent a szíve legmélyén csendesen sírni kezdett.