Látod, fiam, tavasz jön újra.
Neked bújtatja ki sírásom az összes hóvirágot,
míg szélfúvásnyi sóhajom hull a földgolyóra.
Bennem fodrozódik könnyű nevetésed,
és csak nyüszít a jó szagú sunyiság ott,
ahol tisztaságodat irigyli a lombtalan végzet.
Tartalak.
Mint iszonyú varázs a mocsár tetején járok,
képzelt életünkről gyűjtöm a filmtekercseket.
Ülsz az ölemben, te vékony angyal,
dacolunk a haszontalannal.
Tekinteted örök-fény, csodavárás,
s ahogy élni tanítasz, átsüt a halálon.
