Király Attila : Ki mondja meg?

Ki mondja meg, hogyan lehet
lesütött szemmel messze ellátni? Némán,
összeszorított szájjal nagyokat kiáltni,
egymásra életeken keresztül várni, és folytatni tovább,
hátha kiderül, vártak-e valaha odaát.

 

Ki mondja meg, hogyan lehet
fénylően kacagva könnyeset
sikítni, betűk és tinta nélkül levelet
megírni, érintés nélkül szívbe simítni? Engeded,
vagy megvárjuk, míg lelkedből kipárolog a nem mered?

 

Azt, hogy a köd előtted vagy már utánad,
ha itt szeretnek, akkor másutt miért utáltak,
mitől vacog benned a vágy a legforróbb nyárban,
miért önt el a forróság, mikor a lelked ruhátlan?

 

Szerinted neked ki mondja meg,
hogy merre indulj az utadon,
rajta végig ki kísérne el,
hozzád lélekben ki ér majd fel?

 

Ha születtél, miért vesznél el, ha
lábad nőtt, mégis miért estél el,
Isten miért hozott áldozatot érted

szeretett fia testével?

 

Ha Nap lehetsz, miért borulsz be néha úgy, mint az ég,
ha már bőven eleged van, miért akarod még,
ha láthatnál is, miért találkoztunk oly rég,
a kezdetről miért hiszed néha azt, hogy az már a vég?

 

Ki mondja meg, hogyan lehet szárnyak
nélkül messzire röpülni, érzelmekből szavakat
köpülni, buggyanó könnyek között is
örülni egy, s másnak, no és egymásnak?

 

Száraz felhőkből esőt facsarni, legmélyebb
álmából a Holdat kitakarni, ki súgja meg,
mi után leginkább vágyódsz, azt hogyan
kell csupán kérni, s nem erővel akarni?

 

Hogy mikorra korhadnak el
a fásult pillanatok benned,
hogyha az egész Föld a lakhelyed,
miért nincs hová menned?


A hozzád vezető úthoz ki rak eligazító táblát,
s amint rád talál, ki ad érted az Istennek hálát,
a bűneid ki oldja fel, imára érted le
ki térdepel, ez az egész, az életed 
úgy ahogy van, mondd csak, kit érdekel?

 

Ki mondja meg, a kezedet ki fogja meg,
ki rak veled közös ölelésben fészket,
ki marad végig melletted, míg
pislákol benned szemernyi élet?

 

Ki mondja meg, hogy kell-e még mondani,
sugallni, sejtetni, harangként kongani, súlyos
terheket letenni, többé nem cipelni soha,
hogy melyik az édes és melyik a mostoha?

 

Ha nem tudod, ki vagy és minek jöttél… ugyan
ki mondja meg, mondd csak, ki oldja meg azt
a csomót, amit a lelkemre kötöttél?

 

 

2013. október 15. 2014. áprilisa elején
2014. szeptember 27.

Legutóbb szerkesztette - Király Attila
Szerző Király Attila 84 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.