I.
Ó, ha volna hangom eldalolni
Színes strófákban illanó neved,
Addig írnám, bontanám szárnyait
Míg varázsomtól önként vall neked.
Nem kímélném öleléstől lázas,
Még félholt, szírmaid leső szemem,
Addig míg e nehéz esti ködben
Fénylő ajkad bájait meglelem.
S ha meglelem is egy pillanatra,
És tollammal szépséged elfogom,
Mégis a te szíved-lelked hamva
Ott él örökké minden papiron.
II.
Ott búvok árva szívvel nyakadon,
S követem végtelennyi vonalad,
Mintha saját ívemként formáznám
Képzelt testedet, lélek-vázadat.
És rejtelek, szorítlak makacsul,
Mint kinek kiadatott, mi jutott,
Hisz minden vágyam szempillád mögött,
S minden mosolyod szívembe futott.
„Szeretlek”, azt hiszem, ez a szó az,
Mely felkerülhet majd a pont elé,
És így:”vala egy ifjú, kinek nagy
Fájdalma vala, és az elnyelé.”
Legutóbbi módosítás: 2015.01.14. @ 09:24 :: Bálint Szilárd
