Marthi Anna : Vigasztaló

2014.07.26. Marthi Anna Vers 7
Print Friendly, PDF & EmailNyomtatás

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, egy „holnap látod őt”.

Ruhadarabokba gabalyodott testem, egy túl férfias,

kemény félcipőben, rémes állapotban, bátran indultam

neki a kintnek. Ki tudhatta, hogy a világ elvisel-e engem?

Megtörtént a rádöbbenés, elevenül beszélni nem tudtam,

a felismerésbe mint egy halott bele is sápadtam, azt hiszem

jobb lett volna, ha otthon maradok, de ezt is alig hittem, ez idáig,

hogy is vezethettél az ösvényre? Beletörődéssel sétálgattam,

mérföldköveseket léptem, a vicceket fülem most hallja csak,

bár még aznap elmesélted. Felnevetni van-e jogom így,

késést nem ismerve? Sorsomon fennakadt képzeletnek

valósága jött ott létre egy az egyben. Feladtam a leckét 

az eltelt esztendőkre, nézhetek-e valaha még tükörbe?

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.07.26. @ 16:03 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak