Álom botorkál, üvegtestű fények
idegrostjain kergetőzöm veled,
lógok a semmi rám feszült falán.
Szemem sugárhanttá görbít
zúgó, kék jégtorlaszokat.
Horgonyra vet a katamarán.
Táguló kábulat ringat el,
harangkötélként lógnak az erek,
szétfoszlott árnyalakok közt.
Zuhanok a táguló mélybe, s jönnek,
csak jönnek a négylábú emberek.
Merre jársz Kedvesem.
Testem érfalán hemoglobinok
lassuló dobja pereg.
Támadnak bronz-vörös-fehérje hadak.
Indigó-kék sorfalakat festek fel az égre.
Szendereg eszméletem.
Kulcsra zárom újra a múltam.
Látod, már ettől se kell félned.
Púposodik a csend, szinte fáj,
belém hasít a felismerés,
álom, vagy vízió ez.
Szív, máj, vese, égő katlan.
Régvolt test-vérek rólam beszélnek.
Zsibbadt tagjaim elhagytak.
Szétdobálom szavaid dallamát,
ami előled belém menekült
sóhajodból, mint megrészegült
néma hegedűk hangjai.
Négy falat forgatok négy felé,
hallod, serceg, sül rajta a tegnap,
könnye hull, égett zsír szaga árad…
Hogy mi volt ma, nem emlékszem,
s hogy holnap mi lesz ,
nem latolgatom.
A képek, szavak urnasírba hullnak.
Az ébrenlét kapuit rám zárja az ég.
Merre jársz, jöhetsz még.
Kihez, minek, hisz már én sem vagyok.
Utat nyitok agysejtjeim közt
magamnak, magamhoz
Te idegen, Te ismeretlen…
Te váratlan vendég.
(Kép: Szigeti Edit)
Legutóbbi módosítás: 2014.05.03. @ 20:38 :: Seres László
