A kút mélyére holdat rajzol a fény,
ahogy koppan a mélység fenekén,
téglasorok és omladozó morzsák
kiáltanak egy tágasabb szép szobát.
A gondolat mélysége maga a kút,
és dolgos napok téglái a múlt,
mindenkiben benne e forráskép,
mi ellenfényt vethet a Nap felé.
Ahogy a kútfúró egymás alá rakott
ezernyi téglát, úgy rakódik korod,
forrását keresi sok ős-gondolat,
gond súlyával tartja e föld-lyukat.
Aztán, ha kész, csobban felismerés,
hűsítő nedűdet csodálja a Nap s ég,
s még szomjasokat néha szolgálhatsz,
a szomjat tiltók lelkétől kiszáradsz.
Kiszáradt forrásnál égnek könyvtárak,
benne tudás még egyszer világítanak,
a port prüszkölők szomjúsága sír,
fizetnének, de se szó, se kút, se víz.
———————–
Gyuri, ezt nem sikerült verssé írni. Jól indul, aztán „forráskép, mi ellenfényt vethet…” „gond súlyával tartja e föld-lyukat” „aztán ha kész”… „kiszáradt forrásnál égnek a könyvtárak”. Mik ezek? S pláne így együtt… Nem mindenkinek valók a filozfiai mélységek, van, aki mélyebben szól, ha egyszerűen szól. Talán megpróbálkozhatnál vele.
Ezt naplóba javaslom.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.07. @ 22:14 :: Radnó György