A lámpa fényében a hópelyhek úgy csillámlottak, mintha az ember tündérországban járna. Az utat fehér takaró fedte. A sötétben csak egy alak körvonalait lehetett kivenni. Olyan messze állt, hogy a lámpa sem világította meg. Az egyik ablakban felkapcsolódott a villany, majd egy kisfiú buksi feje jelent meg. Elhúzta a függönyt és kinyitotta az ablakot. Hirtelen ajtónyitás törte meg a csendet.
— Te még nem alszol? Nem szabad kinyitni az ablakot, mert megfázol!
— De anya, elfelejtettem kirakni a cipőmet. Ha nem rakom ki, akkor mibe teszi nekem az ajándékot a Mikulás?
Az édesanya nagyot sóhajtott, majd az előszobába szaladt, ahol a cipős szekrényből előhalászta a szakadt kiscipőt. Szomorúan nézte, majd lassan elindult vele a szobába. Gondolatai a tavalyi Mikulás körül jártak, amikor apa még velük volt.
— Tessék, itt van. De most már tényleg irány az ágy, mert holnap aztán korán kell kelni!
— Igenis, anya! — mondta boldogan a kisfiú, s széles mosollyal húzta magára a takarót, amíg édesanyja becsukta az ablakot.
A homályos utcasarkon az alak ismét megmoccant, és lassan, komótosan elindult a ház irányába. Nehézkes járásáról látni lehetett, hogy számtalan évet tudhat maga mögött. A lámpafény megvilágította piros kabátját. Fehér szakálla körül, mint csillámló szikrák röpködtek a hópelyhek.
— Ezt sikerült megúsznom! — gondolta. Halvány mosoly jelent meg ráncos arcán, amikor a piros pöttyös labdát a kis cipellőbe helyezte. — Hogy fog ennek örülni… — majd lassú mozdulatokkal tovább indult, és a síkos járdán becsúszkált a szomszéd ház ajtaján.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.02. @ 10:57 :: Sz. Pál-Kutas Orsolya
