Nagy Anikó : Egy ismeretlen lány 5.

Vajon mi ez az érzés ? Milyen Isten sétál végig az idegszálakon, egymás után festve nehéz lábnyomait a szívre ? A lélek rohanva siet utána, hogy lemossa a rátapadt színeket. Mert nehéz. Nehéz az emlékek fehér árnyékában küzdeni a sötéttel. Nem erőt adnak a túléléshez, könnyűséget az elrepüléshez. Nem. A gyász színe nem festhető át. Egy idő után elkopik, megszürkül, de a hiány, a távozás utolsó pillanatának körvonala mindig ott lángol benne. 

A lány lehajtotta fejét és szemét a szürke aszfalt eső utáni nedves foltjaira meresztette. Látta a rossz minőségű út vonalainak játékát, ahogy a törések ide-oda futkorászva ölelték egymást és fogadták be az égről hullt cseppeket. De nem tudott lágyan figyelni rájuk. Próbálta elhomályosítani belső látását. Most ezek a cikcakkok az Ő hajszálait juttatták eszébe, ahogy a párnára simulva daloltak az ujjai között. Nem akarta látni. Nem akart figyelni, nem akart érezni. Most nem. Mert most túl gyenge. 
Felemelte fejét és ment tovább. Ugyanazon az úton, azóta minden este. Ha nem ment, még jobban fájt neki, mint az, amit ezeken a sétákon átél. Ott, azon az úton, egykor együtt jártak. Akkor azt gondolták, legyőzhetetlenek és felszívódhatatlan ezüstszálak kötik össze őket. Azt hitték Isten játszott, amikor kettéválasztotta a lelküket, hiszen Ők együtt lélegeznek. Szerelem? Badarság. Mi ez a szó? Elcsépelt, semmit-jelentő betűhalmaz. Mi ez a szó ahhoz képest, amit neki jelentett Ő… Voltak pillanatok azóta, olyan pillanatok, hogy úgy gyűlölné de nem tudta. Olyan pillanatok, amikor ütné, és zokogva az arcába üvöltené fájdalmát. De nem teheti. Elment. Megváltoztathatatlan.
Ezért szórta szét az emlékeit, kitépte magából a simogatást és a sóhajokat és elrejtette az utat szegélyező fűszálak közé, azért hogy szépek maradjanak. Azóta… minden este arra sétál, megöntözi őket könnyeivel és virággá fakasztja. De most nem tudta. Most, mint pórázra kötött veszett ebek, kaptak utána, vicsorítottak véres fogaikkal, és a dühtől habzó ugatás széttépte minden idegszálát. Csak el ne szakadjanak a láncok… azok a láncok, amik tartották őket és elvékonyodva feszülnek a dögök tonnás terhe alatt. Amit oly sokáig kovácsolt vérből, könnyből és fájdalomból.
Szaladni kezdett, futni, nem nézte merre, csak futott a sötétséget enyhítő pislogó lámpafények között. El az emlékek elől.
Hallotta, ahogy szakadtak a láncok… hallotta a kutyák lábainak ütemét, hallotta nyüszítésüket, ahogy vágyva a vérére rohannak utána, miközben körmük ereje villámokkal szikrázik az aszfalton. Érezte a forró leheletüket, rá csapódó nyálukat, ahogy közelednek és tudta elveszett. A megérkezés fájdalmasabb volt mindennél, amit eddig átélt. Fájdalmasabb ezer késszúrásnál, ostornál, arcot, szemet kaparó körmöknél. Torka elszorult, megmerevedett vonásaiban sikított a tehetetlenség és az önvád. Mellkasa dübörögve szorította szívét, agyának ordító jelei bénává tették. Már csak egyet akart, mielőtt vége. Megfordulni.
De ami a háta mögött várta rosszabb volt mindennél. Rosszabb a halálnál, poklok poklánál, hiszen saját magával nézett farkasszemet…

Legutóbb szerkesztette - Nagy Anikó