Diófa ágán ülök, fülembe tapsolnak a levelek,
úgy fúj a szél, mintha félne, nem fújhat eleget.
Billegek, mint szitakötő a nád tetején,
néha belém kap a szél, így szeptember elején.
A forróság sárga levélbe csomagolva halkan
lehull, s ködbe vész. Lent az avarban
cseppekbe gyűlve édes nyári emlékek
csillognak, mint aranyló mézbe zárt képek.
Fázom itt fent a ködfelhők fölött.
A szél, őt is elvitte az őszi levelek között.
Mellettem az ág üres. Senki nem ül a helyén.
Fülembe tapsolnak a levelek.
Úgy fúj a szél, mintha félne, nem fújhat eleget.
Egyedül ülök a diófa ágán, a világ tetején.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.06. @ 07:01 :: Éles Attila