Bogár Gábor : Kegyes csalás

 

„Nézzétek, a vén csoroszlya becsoszogott a szorosba…”

 

Bizony szűkösen vagyunk. Hatmilliárdan egy ilyen semmi kis bolygón. Nagy a szánk: ugatunk; kicsi az önbecsülésünk: cincogunk; de leginkább nyávogunk.

A macskák szemében visszatükröződő világról írok. Természetesen én magam vagyok a világon a legérdekesebb…

Amikor megszülettem, elég csúnyácska voltam, úgy kéthetes koromig. Attól kezdve bámulatos vagyok, és persze mindenkinek tetszem. Fiatal koromban mindenféle játékokkal foglalkoztam, a klasszul csörgő-zörgő papírgalacsinoktól, a pingponglabdán át, a pamutgombolyagokig; s amióta megkomolyodtam, azóta is játszom, de szobatársaim így is nagyon kedvelnek. Bár az kétségtelen, hogy érett fejjel többet gondolkozom. Döntő fontosságú kérdésekről elmélkedem.

A világegyetem megalapítása óta mindig rövidebbnek tűntek a vidám órák, mint a szomorú percek. Kieresztem karmaimat, és velük közelebb húzom magamhoz, mancsaim közé veszem és eljátszadozom az idővel. Most már azt is tudjuk, miért érezzük a mi életünket olyan rettenetesen rövidnek.

A százhúsz esztendős, földig szakállas macskaapó ugyanígy vélekedik erről: „Nézzétek csak, a gömb gömbölyű, a háromszög pedig háromszögletes” Ez volna tehát a bölcsesség? Kötve hiszem egy karóhoz. A kamaszkor, az igen! Az tömény bölcsesség.

 

Csöndes kunyhóhoz érkezem. Bezörgetek, és az ablak nyomban kitárul. Beugrok, talpra esem. A szerény szobácska közepén, mély karosszékben egy javakorabeli férfi ül. „Az ülést berekesztem, ha berekedek, leülök.” Távolról hallom a százhúsz esztendős, földig szakállas macskaapó intelmét. Körbeszaglászom, és kissé megerősödött bizalommal osonok a férfihoz, majd az ölébe mászok. Fölébred.

— Mit keresel itt, te akasztófára való? — üdvözöl nyájasan.

— Nekem azt mondták, hogy maga varga, én pedig egy új csizmát szeretnék készíttetni magamnak.

— Sapristi — nyitja fel nehezen álomportól súlyos szemhéját — az én foglalkozásom, szóval… hogyan is magyarázzam neked… hullamosó vagyok. Láttad-e idefelé jövet azt a tégla-épületet?

— Kénytelen-kelletlen, de igen.

— Nohát. Ott dolgozom az alagsorban. Behozzák az árut, lendületet veszek, és fejbe csapom a baltámmal. Néha kétszer-háromszor is le kell sújtanom, mire ellazulnak. És akkor…

— Sejtem. Fog egy vizes rongyot és nekiáll csutakolni.

— Igen. Lényegében erről van szó, és most ne is menjünk bele a részletekbe.

— Tehát az új csizmámnak lőttek, ugye?

— Bizony, barátom. Még csak nem is konyítok a csizmadia mesterséghez.

— Na jó. Isten önnel!

— Nem, az Ő nevében kérlek, maradj még! Helyezd magad kényelembe, és ne légy már olyan ideges!

— Nem vagyok ideges, hanem ingerült. Teljesen kiszáradt a torkom.

— Megkínálhatlak egy kevéske kávéval? Kérlek, ne utasíts vissza!

— Köszönöm, elfogadom.

— Cukorral?

— Nem, de némi tejet kérnék.

— Parancsolj!

Kiürítettem a poharamat. Csak órákkal később jöttem rá, hogy a tejbe arzént kevertek, hogy mérget ittam. Mindegy. Jól elbeszélgettünk, meg aztán úgyis túl sokat éltem már.

 

Mikor magamhoz tértem, egy idegen ágyban feküdtem.

Vacak kajákat adnak ebben az intézményben, pedig mostanáig sem hevertem ki teljesen a gyomormosást, még mindig remegek és fáj a torkom.

„Édességből torkoskodom, torkosságból édeskedem.” Ma éjszaka, oltári kínok közepette, azt álmodtam, hogy egy kétfejű lovon csücsülünk, én meg a kárhozat. Én próbálnék elindulni jobbra, ő meg balra, szegény ló meg persze szétszakad. Aztán álldogálunk a gebe teteme mellett, potyognak a könnyeink. Eliszkolnék, vagy felvenném a macskacsizmát, de már késő. A kárhozat átkarolja a nyakamat és ezt mormogja:

— Velem kell jönnöd cimbora, gyalog nem vágok neki egyedül.

Cigarettára gyújtok, és követem.

— Messzire megyünk? — óvatoskodom.

— Igen. Disznóröffentére.

— De én nem akarom itt hagyni a várost.

— Márpedig itt hagyod.

Fanyalogva megyek utána, miközben támad egy zseniális ötletem. Lassan lemaradozom, a kárhozat nyugodtan megy a maga útján, sohasem fogja észrevenni, hogy csak az árnyékom jár a nyomában. Csupán egy árnyékkal lettem szegényebb.

 

„A legtöbb tévedés logikusnak tűnik.”

Álmomban gyakran hiszem, hogy ami történik, valóság, de ez nem tévedés, mert az alvás is része a valóságnak. Az élmény átélése szempontjából is majdnem egészen mindegy, hogy az esemény ébrenlétben vagy álomban történik.

 

A csatorna mentén sétálgatok, vízi patkányok spuriznak befele közeledtemre. Beszívom a szagokat, a szennyvízben úszkáló szemét bűzét. Lakik egy barátom itt a közelben, nála szoktam csövezni. Lakása felé irányulnak lépteim. Kényelmesen elnyúlunk a puha rongyokon, élvezzük a cigaretta füstjét, iszogatunk, dumcsizunk.

— Nálam járt tegnap a Benő — vallja be.

— Bevált nála a vakvezető kutya? — érdeklődöm nem minden gúny nélkül.

— Nem szabad kicsúfolni valakit a fogyatékosságáért! — oktat a barátom.

— Csak azért mondod, mert te is fogyatékos vagy, nincs meg mind a négy kerekeden a gumi. Kérhetnél valamelyik eb ismerősödtől valami pórázfélét, hogy annak anyagából begumizhasd a csupasz kerekeidet.

— Hiába szemtelenkedsz, egy poshadt petákot sem adok kölcsön.

Ez már tényleg rettentő, gondoltam.

— Ne hülyéskedj, akkor adok kölcsön én neked!

— Nem fogadom el. Rútul megsértettél. Akár el is mehetsz.

— Rendben van, elmegyek — nyávogtam, és valóban úgy tettem, mintha elmennék.

Most már azonban elárulhatom, hogy ott maradtam. Mégis bánt, hogy haragban váltunk el.

 

Úgy látszik: csak egyszer lehet barátunk, hiszen nekem azóta sincs. Hirtelen eszembe jutnak — tudom is én mitől — szerelmeim. Volt egy hosszú listám a barátnőimről, amelyet később (korábbanhoz képest) egyik hölgyem megsemmisített. De a legelementárisabb szexuális kalandjaimra szívesen és sűrűn emlékszem vissza.

Akkoriban egy szénfekete szőrű cicusnak csaptam a szelet. Éjfelenként együtt lófráltunk a Soho kihalt terein és visítozva szerelmeskedtünk. Bámultuk a teliholdat, énekeltünk, tekeregtünk, örültünk, miákoltunk, tivornyáztunk, öklendeztünk. Mi ketten a „lumpok” megkülönböztető jelzőt kaptuk.

Egy ízben, még késő este úgy döntöttünk: színházba megyünk. A nagy tolongás leple alatt besompolyogtunk az előadóterembe, és alaposan körültekingetve, megtaláltuk a számunkra legmegfelelőbb helyet a zsöllyén. Megmondom őszintén, a színfalak előtt zajló eseményekre eleinte nemigen figyeltem, mert Luca száz százalékig lekötötte az érdeklődésemet. Feszülten nézte a műsort, minden idegszálával a színészekre koncentrálva, és kecses, domború hátán aranyosan felborzolódott a szőre.

Körülnéztem Thália eme szentélyében. A nézők többsége rágcsált vagy csókolózott. Arra lettem figyelmes, hogy az egyik szépséges naiva felemelkedik a világot jelentő deszkákról és körberepüli a termet. Már megbocsásson, de mi ez, színielőadás vagy cirkuszi? Ez biztosan nincs benne a forgatókönyvben. Karon fogtam partneremet és gyorsan kihúztam az épületből. A darab befejezését közösen kitaláltuk és jóízűen nevettünk rajta.

 

Ma cserélik ki a koszos ágyneműket tisztára. Sokat javult az állapota — közlik velem — rövidesen megírjuk a zárójelentését. Gyógyultan távozhat.”Fekdécselek. Ráuntam az olvasásra, kedvenc könyvemet ledobom az ágyról. Kibámulok az ablakon, lesem a rigók röpülését, hallgatom a madárcsicsergést. Oly’ távol vannak a lehetek, sok a múlt és kevés a jövő. Legalábbis így érzem. Kilépek az intézmény kapuján, nyakamba veszem a világot.

 

Eljátszadozom az idővel. A világegyetem megalapítása óta, mindig hosszabbnak tűnnek a szomorú percek, mint a vidám órák. Ezért érezzük a mi életünket olyan iszonyúan rövidnek. A százötven éves, talpig-szakáll macska bácsi ugyanígy találja. „Nézzétek, felrúgtam egy labdát és nem esett vissza a földre. Tehát, igenis létezik antigravitáció!”

 

A férfiak szemében visszatükröződő világról beszélek. Igaz, hogy érett fejjel többet gondolkozom, de az élet számomra mindig játék volt, és örökké az is marad. Ennek ellenére bámulatos vagyok, és a szobatársaim nagyon kedvelnek. Bizony, bőven elférnénk akár tízmilliárdan is ezen a semmi kis bolygón…

Nagy a szánk: üvöltünk; kevés a hitünk önmagunkban: sziszegünk; de leginkább csak fecsegünk.

 

 

1986. I. 6. Átokfalván

Legutóbb szerkesztette - Bogár Gábor