Szemedben elmaszatolt
napmadarak próbálgatják
utolsó szárnycsapásaikat.
Égig bomló felhőket kergetnek,
hol a meséknek már se vége, se
kezdete. De mikor a falak közé
csendesedsz az esttel, tiéd lesz
minden nyár, ami érkezett, s ami
elmúlt már. Ne félj. Lesznek holnap
is felhők, és madarak is. És hit.
És Isten.
talán….
Ne sírj. Elég, ha az éjszaka
siratja zuhanó csillag-gyermekeit.
Te csak maradj az, kit megszült
a hajnal. Angyalarcú csodám.
Mert néha még reszket benned
a bolyongó gyermek, kiáltasz mikor
eltévedsz, de ne félj, ha földig
érnek a zordarcú villámok,
és az ázott éjszaka hátát őrült
szelek csapkodják. Én
akkor is itt leszek, ha már
levetkőzik a nyár, és az ősz
kertjében más valaki sétál.
Mert, én most itt ülök fent,
ezen az átkozott, magányos
holdon. Körülöttem egymást
váltják az évszakok. Álmaid
felett virrasztok. Keresem
a holnapot, az ébredés és az
álom keserű ízű határán,
ahol minden hangtalan, idegen…
Fáradt napokat jósol a holnap,
a fák hegyén jövőnk gubbaszt.
Lassan lehullnak a levelek,
varjúhang hasítja ketté a csendet.
Kezeim közül kifolyik az idő.
Zuhog a csend. Félek, féltelek.
Hisz más lett a világ. A madarak
elköltöztek, a szél a bogas fákra
tekerte a felhőket. Idefent fájva
halnak a fények, odalent szétdobálva
hevernek a percek, s míg feletted
virrasztom az éjszakát,
Isten a holnapunkat álmodja tovább…
Legutóbbi módosítás: 2013.08.09. @ 17:58 :: Szilágyi Hajni - Lumen
